Honnan tudták? Honnan a bölcsek és honnan a pásztorok, hogy ki az, aki megszületett? S miért éppen ők, ők először, s nem valaki mások?
Márk a Születés misztériumáról titokzatosan hallgat. Máté evangéliuma a bölcsekről beszél, a napkeletiekről, akik kiszámították, a csillagkonstellációból számították ki, hogy az idő beteljesedett. Lukács viszont a pásztorokról szól, akik megkapták a hírt, angyali kinyilatkoztatásban. János a legmagasabb szakralitás nyelvén összefoglal: „Kezdetben vala az Ige… és az Ige testté lőn és közöttünk lakozék.” Ez már a beavatottság foka.
Nem könnyű a tanítványnak, ha felismeri Mesterét. Mert akkor követni kell. Nem dicsérgetni, a szavait szajkózni, nem kisajátítani, nem megzsarolni, nem kihasználni Őt, hanem követni. Ki ahogyan képes rá. A bölcsek módján, elsősorban az eszével, vagy a pásztorok módján, elsősorban az érzéseivel. S egyszer talán a kettő szintézisében, egész lényével, végre.
A Gyermek körül semmi sem véletlen. A köréje gyűlt társaság sem az. A krisztusi impulzus megérkezett, s a kor „legokosabbjaihoz” és a kor „legegyszerűbbjeihez” fordult a híradással. Jött a végtelen csillagövön át, kettős megváltóerővel, a világfelismerés és a világszeretet sugallatával; hogy ugyanazt az Istent kell felragyogtatnunk az agyunkból, mint a szívünkből.
Mégis: tapasztaljuk, hogy jelenünk a mai „pásztorokat” lenézi, s a mai „bölcseket” igyekszik a kasztból kivetni. Megteheti. Mindenkinek szabadságában áll a szabadságát szűkíteni vagy rosszul használni.
Butának nyilvánítani a gyermeki tisztát, s őrültnek a túl-gondolót. A látszatra „fentiek” között ma a gőg uralkodik, a valóban „lentiek” között pedig a megrögzöttség. Amott az alázat hiányzik, imitt a szellemi kíváncsiság. Fájdalmas dolog ez, „Szülessék meg bár ezerszer is Krisztus Betlehemben és nem benned – örökre elvesztél” (Angelus Silesius).
Krisztus ezért, akinek hírt adott, felelősséget is adott. Akik akkor – a többiek helyett is, szinte a többiek képviseletében – először megláthatták, találkozhattak vele, azoknak, azok utódainak ma sincs mentsége. Sem a gyávaságra, sem a lustaságra, sem a közönyre. A hírt széltében-hosszában terjeszteni kell. Kopogtatni, sőt dörömbölni kell az ajtókon – mindenki ajtaján. (A Heródesekén, a farizeusokén, az álírástudókén is.) Mert végső soron senki sincs kizárva. Mindenki fogadhat. Krisztus óta az emberen múlik – legnagyobbrészt – az ember.
Csak élni kellene teljes mélységében ezzel a kegyelemmel.
Tudni, amit hiszünk. És hinni is azt, amit tudunk már.
Az új évezred ezt várja tőlünk. A pásztorlelkű bölcseké a jövő.
(Részlet a szerző A töve és a gallya című kötetéből)
origo.hu
A lopási ügye előtt így hergelt a mentelmi jog ellen Magyar Péter - videó
