Jó szomszédság, magyar átok…

Igy tetszetős és divatos meghatározás szerint Magyarhon Európa egyetlen olyan országa, amely önmagával határos. Ez a maxima annyira közkedvelt, hogy kiötlését többen is magukénak vallják. Úgy tűnik, a Magyarországon regnáló új politikai kurzusnak sikerül ezt is módosítania. Újabban ugyanis a hon nem önmagával, illetve önnön nemzetéhez tartozó nemzetrészekkel van körülvéve, hanem csupa jó szomszéddal, akiket illik gavallérosan körbeudvarolni, születés- és névnapjukról, a Kárpát-medence térképét átrajzoltató nemes törekvéseikről elismerően szólni, miközben a sajátunkról sem feledkezünk meg, de hogy a szomszédság ünnepi jókedvét el ne rontsuk, inkább újflagellánsokként ostorozzuk véresre – no, nem a magunk, hanem – a szomszéd magyar gazda hátát.
Az abszurd műfajokban jeleskedő Eörsi István tartott ezekben a hetekben egy ilyen mesterkurzust. Előbb Frankfurtban vett részt román lapinformációk szerint egy tizenöt tagú testület – minden bizonnyal politológusok – tagjaként egy konferencián, ahol a szó szoros értelmében is égetően aktuális témát vitathattak meg Nyugat-Európa keleti bővítése címen.
Manole Romano, a bukaresti România Liberã – Szabad Románia – nagy példányszámú napilapja számára készített interjút a közép-európai groteszk színmű- és esszéírás nagymesterével, Eörsi Istvánnal. Ez, természetesen a tiszta véletlen folytán, éppen egybeesett Kovács László Koppenhágát megelőző, a magyar kedvezménytörvényt Bukarestben javítgató kiruccanásával. Az aztán pláne véletlen, hogy Párizsban a Le Monde egy Budapesten keltezett írásban ugyancsak a magyar státustörvényen verte el a port, az európai normákkal összeegyeztethetetlen devianciának tüntetve föl azt.
Eörsi úr román liberális lapban közölt írását Erdélyben mazsolázva ennek egyetlen többszörösen is kiemelt jellemzőjét tudjuk értékelni: a jó szomszédok iránt érzett szerelmét. Ez annyira forró, hogy nyilatkozatai olvastán az olvasó ösztönösen elhúzódik mellőle, nehogy a benne lévő magvas gondolatok megperzseljék.
Már a dobbantás is figyelemre méltó. Eörsi úr országában, mondja, a törvények nem a polgárok, hanem az ügynökök, a besúgók jogait védik. Ez eddig tökéletes. Valószínű, a hazai ügynökhadak nyüzsgésén edződött román olvasó valami pikánsan fűszerezett magyar hazafias kémsztorit várna folytatásként. Eörsi István kerüli az olcsó aktualizálást, hiszen ez, tudvalevő, a színpadi művek ártalmára vagyon. Ehelyett a közelmúlt történeteivel hozakodik elő, és elmondja a nagy példányszámú lap román olvasóinak, hogy Antall József felette megrettent, amikor némi ügynökmúltú párttársakról akart megtudni ezt-azt, és munkatársai annyi pártbéli ügynökmúltját teregették ki, hogy ha ezt ő a nyilvánosság ítélőszéke elé viszi, tiltásokat tartalmazó törvényekbe foglaltatja, a parlamenti patkónak az a fele, ahol az övéi ülének, igen megritkult volna. Másodsorban Antall Józsefnek azzal is szembesülnie kellett, hogy, nagy meglepetésére, a katolikus klérus magas tisztségeket viselő papjai, a püspökök és a többiek együttműködtek a politikai rendőrséggel. Ennek a következménye az, hogy a politikai rendőrséggel való kollaborálást a törvény ma is az egyház belügyének tekinti.
Ez valóban így van – és így nincs rendjén. De hogy a többi egyházban egy fia ügynök, besúgó, vörös bérenc, bolsi ideológiával bélelt kurafi ne lett volna, az, meglehet, még a román olvasót is meglepi, akinek azért a magyar kommunizmusról, mint a jó szomszédokhoz is exportált portékáról, van azért némi fogalma. Amint ez köztudott, ők lennének zömében a Román Kommunista Párt bölcsődeszkájának kifaragói is, és miután a mű elkészült, a moszkvai direktívák szerint vagy azok nélkül ők borították ki belőle az ilyen-olyan ebadta elhajlókat.
Eörsi István azonban ezt a témát csak abszurd drámai felvezetésnek szánta. Ezt a perverz állapotot – ő nevezi így – a ’89 utáni másik nagy meglepetés követi: újjászületik a jobboldali szélsőségesség. A Frankfurtban előterjesztett referátumban Eörsi úr Manole Romano megállapítása szerint igen sokat időzött ennél a kérdésnél. Úgy tűnt ugyanis, hogy a magyar szélsőségesség a kommunista diktatúra idején látszólag letargikus állapotba került. Mindenki meglepetésére az egész kelet-európai térségben a két világháború közötti, náci hatás alatt álló jobboldali mozgalmak megelevenedtek. Ennek van magyar, szlovák, román változata. Ezek tartópillérei a nacionalizmus, a rasszizmus, a klerikalizmus. A magyar jobboldali szélsőségesek mindenekelőtt, a Nagy-Romániáról álmodó Vadim Tudorhoz hasonlóan, Nagy-Magyarország területét akarják visszaszerezni. Ezek a mozgalmak súlyosan raszszisták: antiszemiták, antiromák és klerikálisak. Az utóbbi anti nélkül.
Az interjúalany a továbbiakban kifejti, hogy ezeket az áramlatokat a Nyugat külön-külön ismeri. De kizárólag kelet-európai specifikum, és ez a két világháború között fejlődött ki: megvalósult a három elem fúziója, egybeolvadása. Ezt a nyugatiak kevésbé vagy egyáltalán nem értik.
„A magyar jobboldali szélsőséges mozgalmak jelszava ma: »Trianon«. Az ötven éve tetszhalottnak tűnő revánsista szellem újraéledt. Ez halálos veszedelmet jelent. Képzelje el, hogy a bennünket ma körülvevő népeknek félniük kell tőlünk az irreális és abszurd vágyak miatt! Hihetetlen!”
Eörsi úr a rémülettől extatikus állapotba kerülhetett, amit a riporter sok felkiáltójellel és kurzív sorszedéssel érzékeltet: „1989 után Antall József kinyilatkoztatta azt az igényét, hogy ő 15 millió magyar miniszterelnöke. Ez abszurd! 10 millióan vagyunk! Beszédében hozzátoldotta ugyan, hogy »lélekben óhajt az lenni«. De a miniszterelnöki funkció nem egy »lelki« megbízatás.”
„Később Orbán Viktor – na végre, mióta várjuk, hogy színre lépjen! – szóval O. V. később már nem »lelkizett«, hanem azt vallotta: a nagy magyar nemzetet vissza kell állítani”…
„De, Istennek hála, Orbán elveszítette az utóbbi választásokat! Mert, ellenkező esetben, azt hiszem, soha nem fogadtak volna be az EU-ba! Ez az antieurópai, antiromán, antiszerb propaganda felszínre hozza az egész korhadékot…” A riporter zárójelben megjegyzi, hogy I(stván) Eörsi itt egy rusztikusabb kifejezést használt.
A továbbiakban arról társalognak, hogy Eörsi véleménye szerint gátat lehet-e szabni ennek az antidemokratikus jobboldaliságnak?
– Meggyőződésem szerint igen – így a válasz. Aztán körbejárja azt az állapotot, amikor Magyarország már tagja lesz az EU-nak, Románia még nem. Mikor „a határok gyakorlatilag eltűnnek, mindenki talál egy munkahelyet, egy helyet tanulmányainak elvégzésére, ott, ahol akar. Problémák ott lesznek – szerinte –, hogy Magyarországnak a schengeni törvényeket kell alkalmaznia. És „megoldást kell találni a fájdalmas problémák kezelésére, mert nem lehet azt mondani, hogy magyar származású román állampolgárok beléphetnek Magyarországra, a többiek nem! Ez diszkrimináció lenne!”
Nem folytatjuk. Eörsi úr a román olvasóit csecsen vagy albán gerilláknak képzelheti – Frankfurtban albánok és csecsenek társaságában referált a kelet-európai problémákról –, vagy Medgyessy Péter miniszterelnök román nyelvtudása után azt gondolhatja, hogy „ezekhez” így, s ezen a szinten kell szólni.
Arra az abszurd helyzetre természetesen nem készült fel, hogy a romániai magyar olvasó is bele-belenéz a román lapokba, és felette boldog, hogy Eörsi úr a Kovács külügyminiszter úr ideológiájához és igényszintjéhez passzított elmélkedésével Frankfurtban és Bukarestben eltorlaszolja a felette veszedelmes, Európa-, román-, szerbellenes, antiszemita és cigányellenes magyar jobboldali szélsőségesség Kelet-Európát, a szomszédokat megrémítő terjeszkedésének útját.
Nem kellene-e a kisantant katonai segítségéért folyamodni? Ha már az általa emlegetett világháborúk idején és azok után annyi jó és emlékezetre méltó dolog történt a térségben, nem lehetne-e a felette veszedelmes magyar expanziós törekvéseknek a baráti fegyverekkel ellenállni?
Vagy megteszi ez a sóderszöveg, egy sok mindenre emlékeztető sajátos szellemiség újrafelhasználható építőanyaga is?
A szerző az erdélyi Háromszék című lap főmunkatársa