Jóléti rendszerváltás – mi az, ha nincs?

A sajtóban a minap két fontos közszereplővel készült interjút is olvashattunk. Gyurcsány Ferenc, a miniszterelnök tanácsadója és legfőbb bizalmasa azt fejtegette, hogy főnöke blairi politikus, de az angol miniszterelnöktől balra álló szociáldemokrata, az MSZP víziója az „igazságos társadalom”, ahol a verseny és a szolidaritás egyensúlyban van, a kormány nem osztogat, „csak nem nézte tétlenül tanárok, nővérek, orvosok, kis jövedelmű családok méltatlan élethelyzetét”. „Az MSZP a társadalmi szolidaritás, a szabadság demokratikus korlátozásán keresztül megvalósuló egyenlőségeszményben hisz” (Népszabadság, dec. 7.). László Csaba pénzügyminiszter pedig arra a kérdésre, hogy míg a régi kormány az infláció tudatos alultervezésével jutott többlethez, addig az új ugyanezt mintha a privatizációs bevételeknél játszaná el, azt válaszolta, hogy „az előző kormány a többletbevételeket nem adócsökkentésre vagy az államháztartás reformjára használta fel, és ez nagy hiba volt” (Magyar Hírlap, dec. 7.). Elismerem, egyáltalán nem nyilvánvaló, sőt erősen eltúlzottnak tetszhet az a kijelentésem, hogy e két főszereplő lényegében ugyanarról beszél, de tökéletesebb ellentmondásban nem is lehetne. Valójában a kormány nem a privatizációs bevételtől, hanem az infláció felpörgetésétől vár többletbevételeket. Ez különösen a pénzügyminiszter azon válaszát olvasva tűnik ordító kormányzati szükségnek, amelyben a riporterek a 4,4 százalékos gazdasági növekedést, amelyre a költségvetés tervezve vagyon, túlzottnak tartó kérdésre azt válaszolja, hogy fontos a növekedés belső struktúrája, a fogyasztás, a külkereskedelem és a beruházás viszonya, mert „a lassúbb növekedésből nem feltétlenül következik, hogy az adóbevételek arányosan csökkennek. Ha a fogyasztás ennél kisebb mértékben lassul, akkor a bevételi oldalon kisebb a dinamika csökkenése”. Miután ellent sem állt, hogy a kormányzati prognózis túlzó, felvázol egy olyan helyzetet, amely valóban lehetséges, csak éppen nem kívánatos, s amely bekövetkezte ellen éppen neki kellene a legtöbbet tennie. A pénzügyminiszter szerint az előző kormány hibát követett el azzal, hogy a tervezettnél magasabb infláció miatti nagyobb bevételek egyáltalán befolytak a kaszszába, de nem amiatt fejezte ki neheztelését, hogy az infláció kedvezőtlenebb alakulása miatt az oktatásra, egészségügyre, honvédelemre stb. néhány százalékkal kevesebb jutott. Ezt – kimondatlanul is – helyesnek tartotta, hanem az előbbi helyett azért, mert ennek az összegnek az államháztartásba be se kellett volna folynia, annak – ez egyértelmű, még ha nem is mondja – a munkaadóknál és nem a munkavállalók zsebében kellett volna maradnia. Amikor – alternatívaként – az államháztartás reformjára való felhasználás elmaradását kárhoztatja, akkor egyszerűen képzeleg, legfőképpen azért, mert államháztartási reform valójában nem létezik, legalábbis úgy nem, ahogy a pénzügyminiszter elhitetni szeretné. Máig hallható olyan gondolatmenet, hogy az államháztartás reformja valami olyasmi, ami először sok pénzbe kerül, hogy azután kevesebbe kerüljön. Ez egyszerűen ostobaság, vagy szervezetszociológiai műszóval: képzett hozzá nem értés.
László Csaba a bokrosi gazdaságpolitika folytatója. Bokros volt az, aki a gazdaságpolitika legfőbb feladatává a munkavállalók piaci pozíciójának leértékelését, a munkavállalói jövedelmek hozzáadott értéken belüli leszorítását tette, ennek adekvát eszköze az adócsökkentés. Az adócsökkentés ugyanis nem arról szól, hogy – Kornai János, az ismert közgazdász megfogalmazásával – az állam és polgára közötti határvonalat elmozdítjuk, mivel úgy látjuk helyesnek, hogy az államnak kevesebb, polgárának több rendelkezési jogot adjunk saját jövedelme felett, a valódi cél a munkavállaló és munkaadója közötti jövedelemelosztási határvonal elmozdítása az utóbbi javára. E művelet ideológiai megalapozását szolgálta a koraszülött jóléti állam tétele, amelyben Kornai azt állította, hogy még nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy jóléti államunk legyen, le kell hát építeni (végrehajtásához Bokros hozzá is kezdett), s majd egyszer, szebb időkben felépíthetjük. Bokros máig azt nyilatkozza nagy rendszerességgel, hogy bajaink forrását az oktatásra, egészségügyre, általánosabban a humán infrastruktúrára költött hatalmas összegek jelentik. Vannak azonban olyanok is (a kisebbik kormánypártban), akik pokolba kívánják az egész jóléti államot, nem a koraszülöttséggel, hanem a születettség tényével van a baj. Dávid Tamás, az SZDSZ gazdaságpolitikai programírója közvetlenül a választások előtt azt fejtegette, hogy az adószintnek a lehető legalacsonyabbnak kell lennie, de nem lehet kisebb annál, „amely már képes a stabilitást biztosítani” (Magyar Hírlap, márc. 30.). Vagyis, magyarról magyarra fordítva: a munkavállalói jövedelmeket oly alacsony szintre kell leszállítani, hogy László Csaba és Csillag István miniszter urak megbeszélésének tárgya lehetőleg ne az éhséglázadások katonai-rendőri eszközökkel való letörésének legköltséghatékonyabb mikéntje legyen.
Mi e gazdaságpolitika vezérelve? Két olvasat lehetséges: az egyik, hogy semmi, leszámítva a tőketulajdonosok azon érdekét, hogy profitjaik magasabbak legyenek, mint amit piaci viszonyok között el tudnának érni, s mivel ez jól szervezett és eleresztett csoport, az ideológiai áruk boltjában, a közgazdasági ideológiák pultjánál megvásárolja a megfelelő árut. Például a koraszülött jóléti állam tézisét és ennek mutánsait („amikor x ország olyan fejlett volt, mint ma mi, csak ennyit és ennyit költött erre meg arra” – olvashattuk egy időben gyakran a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank dokumentumaiban). A másik olvasat, hogy egyfajta eredeti tőkefelhalmozást kívánnak így elérni (nem csak fedőtörténetül használni), s valóban hiszik, bár ma más botjával verik a csalánt, a botos embernek is lesz haszna belőle holnap vagy holnapután, vagyis e gazdaságpolitika a lecsorgáselmélet testet öltése: a ma gazdagjainak még gazdagabbaknak kell lenniük, hogy az asztalról lehulló morzsákkal a szegények jól tudjanak majd egyszer lakni. Mivel ez bevallhatatlan – aligha merné László és Gyurcsány az emberek szemébe mondani, hogy holnapi jóléteteket az elit mai nyomorotok által megteremtett gazdagsága biztosítja majd, tűrjetek –, marad az államháztartási reform mögé bújás. Az államháztartási reform annak technikája, hogy a munkavállalói jövedelmeket úgy csökkentsék, hogy az emiatt elmaradó államháztartási kiadások hiánya ne vezessen társadalmi robbanáshoz vagy egyes társadalmi alrendszerek végletes ellehetetlenüléséhez. Magam ezt az olvasatot fedőtörténetnek is ócskának tartom.
Míg a pénzügyminiszter az adócsökkentés technikájával a munkavállalói jövedelmek leszorításán ügyködik, a miniszterelnök tanácsadója visszautasítja azt a riporteri kérdést, miszerint a kormány osztogatna, nem erről van szó, állította, csak tett valamit a tanárokért, nővérekért, orvosokért, kis jövedelmű családokért. De vajon Gyurcsány felfigyelt-e arra, hogy a 2001-ben meginduló béremelésekkor, amikor a közszféra béremelései jócskán maguk után húzták a magánszféráét is, mily hangosak voltak az osztogatásról szóló vádak, s Bokrostól Békesi Lászlón át Csillag Istvánig milyen határozott elutasítás fogadta a közszféra bérrendezését? A miniszterelnök e tárgyban tett nyilatkozataiból némi magyarázkodás érződik, amikor mindezt jövőbeli befektetésként próbálja feltüntetni, de kitalálhatók belőlük a mai hatalom belső köreiben egymás fejéhez vagdosott vádak. Elméletileg nem kizárható, hogy a pénzügyminiszter és a főtanácsadó mondanivalója egy húron pendül. Bár csökkentjük, mondják, a munkavállalói jövedelmek arányát, de növeljük a nettó béreket, amivel ugyan csökkennek a költségvetés forrásai is, ami miatt a jóléti-humán célokra való átcsoportosítás, a felhalmozási-dologi kiadások jó részének sztornírozása szükséges. Erre a kormányzat hátsó udvarában is morgolódás támad, nő az aggodalom, hogy az állami fejlesztések befagyasztása, az üzleti beruházásokat erősítő állami erőforrások minimalizálása már középtávon kikezdheti a gazdasági felzárkózást. Előáll a mindkét fél elképzeléseinek tiszteletben tartása mellett nem feloldható ellentmondás. Ezt a helyzetet neveztem ugyanezen szombaton megjelent cikkemben szimbolikusan Bokros–Ferge-paktumnak (Magyar Hírlap), amelyben az előbbi feladja a jóléti rendszereknek a koraszülött jóléti állam tézisével indokolt elsorvasztását (Kornai Jánost magas állami kitüntetéssel vígasztalják), de megtartja főcsapásiránynak a munkavállalói jövedelmek relatív csökkentését. Ez az, amit a koalíció elnevezett jóléti rendszerváltásnak, s ami iszonyú ellentmondásoktól terhelt.
A jóléti rendszerváltás kapcsán két feltételezésünk lehet. Az egyik, hogy – Szalai Erzsébetet idézve – a neoliberálissá vált késő kádári technokrata elitből kivált egy „szociáldemokratizálódó” csoport. A kérdés az, hogy az alapjában egységes balliberális elit ezen újkeletű megosztottsága taktikai vagy stratégiai lépés-e. Arról van-e szó, hogy a hatalom megtartása, illetve megszerzése érdekében vélték-e szükségesnek a jelszóváltást, s egyébként is érezték, hogy hosszabb távon nem áll érdekükben a társadalmi alrendszerek végletes ellehetetlenítése, s a probléma kezelése után helyreáll az egység (e csoport műve választási célból a jóléti rendszerváltás programja), vagy a „szociáldemokratizálódók” némi és némiképp szükségszerű neoliberális „eltévelyedés” után visszatalálnak szocialista irányba. Nevesítve: arról van-e szó, hogy Gyurcsány Ferenc Medgyessy Péter sikeres kampánymenedzsere-e, aki a nem okvetlenül kifogásolható cinizmussal pontosan tudja, hogy a legfontosabb dolgok elhallgatandók a társadalom elől, vagy a jövő koncepciózus baloldali politikusa, aki harcban áll sajátjai neoliberális frakciójával. Azt tudnunk kell, hogy László és Gyurcsány csak akkor fér meg egy fészekaljban sokáig, ha utóbbi szíve mélyén kampánymenedzsernek tekinti magát. A másik feltételezés, hogy a jóléti rendszerváltás a legalul lévők életszínvonalának javítását célozza, de ezt a középrétegek, s nem az ő felettük állók rovására teszi. A koalíció egy olyan társadalompolitikát készül megvalósítani, amely gazdagabbá teszi a gazdagokat – erről legpregnánsabban leginkább az SZDSZ lineáris szja-elképzelése tanúskodik –, de a szegényeket sem hagyja véglegesen lesüllyedni. Ez pedig csak azon középrétegek rovására érhető el, akikre az előző kormány támaszkodni kívánt. Az MSZP–SZDSZ választási győzelme a legfelül és legalul lévők koalíciójának győzelme volt a közöttük lévők ellen, ez jól látszik a közvélemény-kutatásokból. A társadalmi koalíció pedig azért köttetett, hogy a legfelül lévő rétegek megszerezzék a legalul lévők támogatását a középrétegek jövedelmeinek megcsapolásához, akik cserébe abból kapnak néhány morzsányit. Az áprilisi választások kapcsán bőven olvashatók középosztály-ellenes kiszólások (Tamás Gáspár Miklóstól a pénzügykutatós Várhegyi Éváig bőven hozhatók példák). Készül a 20-80-as társadalom, a kenyér és cirkusz társadalma, ahol a felül lévők pozícióik védelmében és a 80 százalék engedelmességének megvásárlására újraosztják a felkapaszkodni akarók jövedelmét.
A helyzet egyelőre nyitott, de az biztos, hogy középtávon tapinthatóvá válik a feszültség a koalícióban. Valaki szakadékba kell lökje a másikat, mert ez a kocsma kicsi két embernek.

A szerző közgazdász-szociológus