Keserédes

A hét végén Koppenhágában véget érhet egy hosszú és kimerítő utazás. Lezárulhat egy korszak, Európa kettéosztottságának korszaka. A XX. századig a kontinens nemzeteinek egymás közötti – időnként súlyos vérveszteségbe torkolló – konfliktusai ellenére Európa egységes volt. Egységét a közös kultúra, a kereszténységbe fogódzó gyökérzet adta. Ezt a gyökérzetet próbálta kiszakítani, ezt a kultúrát akarta szétverni a szocializmus két egymást követő változata, a nemzeti és a nemzetközi szocializmus.
A nemzetközi szocializmus 1990-es magyarországi bukása után a rendszerváltoztató politikai erők számára természetesnek tűnt, hogy erejüket Európa újraegyesítésének szolgálatába állítsák. Nekünk jutott osztályrészül, hogy koalíciós kormányt alkotó polgári, nemzeti erőként megkezdjük a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval. S a munka dandárját el is végeztük, több mint 24 fejezetet sikeresen megtárgyaltunk és lezártunk.
Tizenkét évvel ezelőtt, a szocialista fogságból frissen szabadult nemzetként az Európai Unió volt számunkra a vágy titokzatos tárgya. Miként oly sokszor a magyar nemzet történetében, a szerelem eleinte viszonzatlan volt. Viszonzatlan volt, mert a 90-es évek elején hiába reménykedtünk az Európai Unió gyors bővítésében, az unió a visszatérni akaró országok felvétele helyett saját tagállamainak együttműködését mélyítette el. Megalkotta a maastrichti szerződést, évtizednyi munkát adva ezzel saját magának, és befelé fordult. Gyors csatlakozás helyett nekünk csak társulási szerződés jutott. Ezzel elkezdődött a közép-európai nemzetek történelmének az a korszaka, amikor az uniós tagság időpontja egyfolytában öt évre volt tőlünk. Időközben egyre inkább kiismertük leendő partnerünket. Megmutatkoztak kevésbé előnyös vonásai is. A vágy titokzatos tárgyából a vágy pőre tárgya lett, és egyre több magyar kérdezgette magától: vajon így, izgalmas titokzatosságát elvesztve, a maga hús-vér valóságában, a vágy meztelen és immáron csupasz tárgyaként, így is kell-e még?
Bár voltak pillanatok, amikor a célhoz vezető út reménytelenül hosszúnak tűnt, végre-valahára kaptunk egy meghívót. A legjobb ruhánkat vettük fel, hiszen idejében értésünkre adták: negyvenéves rongyainkban nem mehetünk egy ilyen fényes társaságba.
Tizenkét évig dolgoztunk keményen, hogy elmehessünk egy rendes szabóhoz. Méretre igazított, elegáns ruhánkban megjelentünk a megadott címen, ám vörös szőnyeg helyett tarra nyírt, komor tekintetű, sorszámokat osztogató őrző-védőkkel találtuk magunkat szemben. Baráti ölelés helyett úgy kellett beverekedni magunkat a házba. Ekkor fogtunk gyanút először.
Másodjára pedig akkor, amikor a kabátunknak sem jutott hely a fogason. Ekkor nyilallt belénk a felismerés, hogy amíg mi a felkészüléssel bíbelődtünk a szabónál, a ruházatukra kevésbé adó vendégek már régen egymás lábát taposták a szűknek bizonyult előszobában.
Bár a fél éve még mestermunkának számító ruhánk a nagy tülekedésben kissé gyűrött és pecsétes lett, az a hír járta, hogy végre most, a hét végén Koppenhágában kinyitják a szalon ajtaját.
Miként jobb helyeken szokás, a menükártyát már ajtónyitás előtt kifüggesztették. Talán a túlságosan hoszszúra nyúlt várakozás, talán az évtizedekig csajkázott börtönkoszt vagy a mai európai gasztronómiai divatok teszik, de így, első látásra, a mi közép-európai gyomrunknak kissé soványnak, szinte diétásnak tűnik az ajánlat. Ezzel még csak megbirkóznánk, de az ajtó résein keresztül úgy látjuk, mintha eszcájgból is kevesebb lenne az asztalon. Meglehet, eredetileg talán kevesebb vendégre számítottak. Az ilyen kínos helyzetben egy igazi úriember, ha már elfogadta a meghívást, megőrzi hidegvérét, és nem engedi, hogy a zavaros körülmények elrontsák a rég várt ünnepi pillanatot, és semmiképp nem engedi, hogy eltereljék a figyelmét a menükártyáról.

A küzdelem folytatódik

Ha az EU valamennyi támogatási formáját – agrártámogatásokat, a strukturális és kohéziós alapból érkező öszszegeket – számba vesszük, a nekünk járó summa talán 40 százalékát kaphatjuk meg az első években. 2005-től azonban a bennünket terhelő kötelezettség 100 százalékát kell teljesítenünk. Először fordul elő ilyen bánásmód az EU bővítéseinek történetében. A mezőgazdasági támogatások esetében az úgynevezett közvetlen kifizetések nekünk járó összegének 25 százalékát kapjuk meg, s a tervek szerint 10 év alatt érhetnénk el a 100 százalékot, vagyis az egyenlő versenyhelyzetet.
Ráadásul az EU nem járul hozzá, hogy a hiányzó öszszeget a saját költségvetésünkből kiegészíthessük. Ha mégis, akkor is legfeljebb a teljes támogatási összeg helyett csupán 40 százalékig. Így áll elő majd az a helyzet, hogy az osztrák–magyar határ két oldalán gabonát termelő gazdák esetében az osztrák hetven-egynéhány, míg a magyar gazda húsz-egynéhány ezer forint támogatást kap majd hektáronként, miközben a vámok eltűnnek, s szabadon vihetik terményüket egymás országába. Mindemellett a magyar kormány a héten történelmi hibát vétett. Az előző, polgári kormány tárgyalási pozíciójából jócskán engedve, olyan alacsony termelési kvótaszintben állapodott meg néhány, a magyar mezőgazdaság számára húsba vágó kérdésben – szarvasmarha-, tej-, gabona-terméshozam –, hogy ezzel hosszú évekre, talán évtizedekre is ellehetetlenítette a fejlődés, a bővülés lehetőségét.
Nem hihetjük, hogy a maratoni tárgyalások lezártával a küzdelem is véget ér. Valójában egy másfajta küzdelem korszaka kezdődik majd számunkra, az uniós tagállamok egymással folytatott vitái és küzdelmei. Téved, aki azt reméli, hogy a belépés után az éteri béke vagy a megérdemelt ebéd utáni szunyókálás vár ránk.

Az eurorealisták öt érve

A kérdések kérdése talán így fogalmazható meg: ha a belépés után nyugalom helyett további küzdelmek várnak ránk, ha a belépés gazdasági feltételei rosszabbak, mint azt valaha is gondoltuk volna, ha a belépés feltételei számos ponton keresztezik a fair verseny, a józan ész és a méltányosság elvét, érdemes-e mégis belépnünk az Európai Unióba?
Bár a mérleg mindkét serpenyőjében súlyos érvek találhatók, úgy tűnik, inkább az „igen” oldali nyom többet. Ha nyugodtan, higgadt fejjel, kellő körültekintéssel mérlegeljük a helyzetet, öt olyan indokot találhatunk, amely a kérdést eldöntő súlyt jelenti.
Először is a polgári kormányzás négy éve bebizonyította, hogy a nemzet érdeke és az európai újraegyesítés egységbe foglalható. Európa lehet a jövőnk, Magyarország marad a hazánk. Természetesen gyakran láthatunk olyanokat, akik a nemzet érdeke fölé helyezik az úgynevezett nemzetközi elvárásokat. Régen „moszkovitáknak”, ma talán „brüsszelitáknak” nevezhetnénk őket. Joggal találhatjuk mulatságosnak, amikor az új euroszervilisek, az új brüsszeliták – akik a Varsói Szerződést és a KGST-t védték és szolgálták, amikor mi hazánk függetlenségéért és Európa újraegyesítéséért dolgoztunk – kioktatnak bennünket európaiságból.
Másodszor azért mondjunk igent, mert az EU célja és értelme az országhatárok feloldása és a népek összekapcsolása. Egyre zsugorodik a szerepe azoknak az országhatároknak, amelyeket számunkra oly fájdalmas és igazságtalan módon húzott meg egy korábbi világpolitika. Sok millió magyar kerülhet majd egyre közelebb és közelebb egymáshoz.
Harmadszor: azért mondjunk igent, mert Magyarország mai méretei nem teszik lehetővé, hogy gazdaságilag elzárkózzunk a külvilágtól. A magyar gazdaság fejlődési, növekedési lehetőségét csak a világszintű versenyben való helytállással biztosíthatjuk.
Negyedszer: az EU-ban egyre nő a számunkra oly fontos nemzeti identitás szerepe. A tagállamok felismerték, hogy a nemzeti karakterek gyengülése egyúttal magának az uniónak a felolvadását, jellegének, értékeinek elvesztését is jelentené az egyre nyitottabbá váló világban.
Ötödször: az uniós csatlakozással olyan többleterőt nyerhetünk, amely elősegítheti nemzeti fejlődésünket. Igaz, a többleterő lényegesen elmarad a várttól. Ráadásul azt is be kell vallani, hogy a 2007-től induló új, hétéves költségvetési szakaszról még nem lehet ismeretünk, de az előjelek több mint aggasztók.

Egy alkalmatlan költségvetés

A csatlakozás önmagában nem javítja hazánk versenyképességét, és nem eredményezi az életszínvonal emelkedését. Jól, vagyis sikeresen csatlakozni azt jelenti, hogy megragadjuk és előnyünkre fordítjuk az uniós tagság kínálta gazdasági lehetőségeket. Rossz, vagyis sikertelen csatlakozás csalatkozást eredményez, s a ma még bizakodó emberek elégedetlenségét, kiábrándulását hozhatja magával. Az unió eddigi bővítéseinek történetében mindkét esetre találhatunk példákat.
A 2003-as költségvetésnek az lett volna az igazi hivatása, hogy a csatlakozás előtti évet kihasználva még egy utolsó, jelentős segítséget adjon a gazdáknak, a kis- és a középvállalkozóknak, a családoknak és a nyugdíjasoknak. Ma már közhelyszámba megy, hogy a csatlakozást követően megkezdődik a magyarországi és az uniós árak és bérek kiegyenlítődése, vagy legalábbis közeledése. Mi, közép-európaiak azt is tudjuk, hogy az árak emelkedése mindig hamarabb következik be, mint a béreké… A 2003-as költségvetés, amelynek még a kormánypárti szakértők is feladták már az utolsó kenetet azelőtt, hogy megszülethetett volna, alkalmatlan arra, hogy betöltse hivatását.
Ha a 2003-as költségvetés és a jelenlegi kormányzati gazdaságpolitika nem változik, a csatlakozás után súlyos helyzetbe kerül majd Magyarország. A gazdahitelek leállítása, a családi gazdálkodók kiemelt támogatásának megszüntetése, a Széchenyi-terv megfojtása, a hazai vállalkozók háttérbe szorítása lerombolja az eltelt évek eredményét, letéríti az országot az eddigi sikeres felkészülés útjáról. Egyre csökken annak az esélye, hogy meg tudjuk ragadni az uniós tagság kínálta gazdasági megerősödés esélyét.

Európa a jövőnk,
Magyarország a hazánk

Széles körben osztott gondolat, hogy az EU egyik biztos alapja a német–francia kézfogás. Közép-Európa belépésének előestéjén érdemes lenne hitet tennünk a közép-európai identitás mellett. Ez lehetne a mi kézfogásunk, amely az EU példátlanul széles bővítése után a francia– német kézfogás mellett az unió másik szilárd fundamentuma lehetne.
Magyarország sokat tett a közép-európai eszme, kultúra és a gazdaság megerősödése érdekében az utóbbi években. Ezért nem voltunk hajlandók egy elvi alapokat nélkülöző, céljaiban és eszközeiben egyaránt elhibázott, Ausztria-ellenes kampányban részt venni. Ezért hoztuk létre Ausztria, Baden-Württemberg, Bajorország és Magyarország négyoldalú együttműködését. Ezért alapítottuk meg a német nyelvű egyetemet, ezért hoztuk létre a Visegrádi Alapot, és ezért is építettük meg a párkányi hidat. Ezért nem csatlakoztunk a Horvátország elszigetelését célzó világpolitikai akcióhoz, még a megboldogult Tudjman elnök idején sem. Ezért kötöttünk az elsők között szabadkereskedelmi megállapodást a horvátokkal. A magyar gazdaság kivitelének több mint 75 százaléka az EU-ban talál magának piacot. A növekedés további lehetőségei Közép- és Délkelet-Európában kínálkoznak. Ezért kötöttünk szabadkereskedelmi megállapodást a szerbekkel, ezért dolgoztuk ki a Miskolc–Kassa autópálya tervét a szlovákokkal, ezért ajánlottuk fel az Erdélybe vezető autópálya építésében és finanszírozásában való részvételünket a románoknak, s támogattuk a fiumei kikötő felújításában szerepet vállaló magyar vállalkozásokat. Erőnket és figyelmünket ezért a jövőben is ide kellene összpontosítanunk.
A nyolcvanas években megindult gazdasági folyamatok, az eladósodás, a spontán privatizáció, a volt szocialista pártvezetés politikai hatalmának tervszerű és fokozatos átalakítása tőkévé, sőt nagytőkévé, majd lassan már nyomasztó parlamenten kívüli társadalmi, gazdasági hatalommá, oda vezetett, hogy a kilencvenes évek elején Magyarország és a magyar gazdaság úgy vált nemzetközivé, hogy a nemzeti erővonalakat egy pillanatra sem sikerült megtartania. Így szinte minden más nyugati demokráciával szemben, ahol a polgári demokrácia keretei között évtizedekig vagy évszázadokig létezett a gazdasági életben is megnyilvánuló nemzeti önállóság és építőerő, hazánk gyakorlatilag még pillanatokig sem járta a maga nemzetépítő útját. Ezért lenne indokolt – folytatva az előző négy év stratégiáját – továbbra is a gazdasági patriotizmus útján haladni. Megtartani az állami tulajdonban lévő, jelentős vállalatokat, támogatni a kis- és a középvállalkozásokat és a családi gazdaságokat, segíteni azt a magyar nagyvállalkozói kört, amely komoly súlyra tehet szert a Kárpát-medencében.
Érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy nem ritkák az olyan országok az EU-n belül, ahol a közbeszerzések – s így az unióból érkező források – 90 százalékát hazai vállalatok nyerik el. Ezzel szemben nálunk a jelenlegi kormányzat arra használja a közbeszerzés eszközét, hogy a még magyar kézben lévő, illetve óriási erőfeszítéssel visszaszerzett piacokat átjátssza, pontosabban visszajátssza a külföldiek kezére. Elegendő, ha az út- és hídépítésekre, a biztonsági vállalkozásokra vagy a küszöbönálló – de talán még megakadályozható – privatizációra gondolunk.
A gyenge, gazdasági erejükben és nemzeti értékeikben elsorvadt országok egy integrációba lépve még gyengébbek lesznek, és a nagyobb közösség olvasztótégelyében feloldódnak. A nemzeti összetartozásukban, kohéziójukban erős nemzetek az unió közösségébe lépve még erősebbek lesznek, és az összekapcsolódásból új értékeket és gazdasági erőt meríthetnek. Ezen a szemüvegen keresztül nézve talán nem tűnik túlzásnak azt állítani, hogy az uniós tagságra való felkészülés egyik döntő mozzanata éppen a magyar millennium méltó megünneplése volt. Ha sikeresek akarunk lenni az unión belül, hinnünk kell Teleki Pál miniszterelnök úrnak, aki szerint „nincsenek kis nemzetek, csak kishitűek, nincsenek kis emberek, csak kicsinyhitűek”.
Ezt kellene megtanulnunk, s nem azt a szocialista leckét, amely szerint eljött az ideje, hogy megtanuljunk kicsik lenni.
Az uniós tagság azt kívánja, hogy a mindenkori magyar kormány ne lehessen zsarolható, s hogy erős nemzeti öntudattal és hazaszeretettel rendelkezzen. A december 1-jei szégyen árnyékában talán hasznos felidézni, hogy a nemzeti megalázkodás nem része az Európai Unió jogrendjének. Az unióba való belépés jó alkalmat kínál arra is, hogy a magyarok lelkében a multinacionális vállalatokkal kapcsolatban megbúvó fájdalmas, de indokolt érzéseket és indulatokat is rendezzük.
Kétségkívül igaz, hogy a rendszerváltoztatás politikai és gazdasági céljainak ismeretében a nyugati gazdasági körök megtalálták azokat a pontokat, amelyeken keresztül bebocsátást nyertek, és hosszabb távon is megalapozhatták jelenlétüket a magyar gazdaságban. Ezek a pontok elsősorban a külgazdaság, a pénzügy és az egykori jelentősebb állami vagyon területén találhatók. Az is igaz, hogy a külföldi befektetők megjelentek a volt szocialista vállalatok világában, elsősorban nagyvállalatok megalapításával, s megteremtették a képviseletüket a részben szocialista pártkarriert befutó, részben versenyképes, technokrata szemléletet képviselő menedzserek soraiban. Ezért a jövő gazdaságpolitikájának alakításában valószínűleg nemcsak a magyarországi nagyvállalatok tulajdonviszonyai lesznek meghatározók, hanem az a tény is, hogy személy szerint kik vezetik őket. Ebből a megfontolásból kiindulva lehet majd értelmes különbséget tenni multi és multi között is. Könnyen belátható, hogy óriási a különbség a csak két-három év rövid távú nyeresége érdekében alacsony képzettségű munkát kívánó, valamint a hosszú évtizedekre idetelepülő, velünk még idős korunkban is együtt élő, Magyarország hosszú távú sikerében is érdekelt multik között.
A jövőben a magyar nemzet céljaival való azonosulás, a nemzetgazdaságba való szerves beépülés mértéke határozza meg, hogy mely gazdasági, pénzügyi vagy hatalmi szereplők képesek a nemzet érdekében az összefogásra, hazánk XXI. századi polgárosodásának támogatására.

Emelt fővel

Az unió eszméje nem csodaszer és nem varázspálca. Egy eszme csak annyira jó vagy rossz, amennyire azok az emberek, akik élnek vele.
Ha egymillió farkas azért gyülekezik össze, hogy az igazságosságról elmélkedjen, attól még nem szűnne meg egymillió farkas lenni.
A keresztény középkor egyik első bölcselője szerint egy faj jár-kel emelt fővel csak a földtekén, az ember. S valóban, az ember szó eredeti görög nyelvi megfelelője felfelé tekintőt, felfelé törekvőt jelent. Olyan lényt, akinek jóléte nem csupán biológiai szükségleteinek kielégítésétől függ, hanem messzebbre kitűzött céljai és azok felé röpítő vágyai is vannak. Nem csak kenyérrel él az ember. Ide, az így gondolkodó és így érző nemzetek közösségébe igyekszünk most. Ide igyekszünk, de úgy – Csengey Dénes szellemét is megidézve –, hogy a csatlakozásnak minden magyar a nyertese legyen. Jó okunk van azt hinni, hogy ez lehetséges, hiszen sikereinket mindig kemény küzdelem és harc árán értük el. Most sem lesz másként, ha belesimulás helyett érdekeink határozott képviseletét választjuk. Ha észben tartjuk: aki a forráshoz akar eljutni, annak árral szemben kell úsznia.