Ő, mi és az ország

Ez év szeptemberében volt hatvan éve, hogy megismertem Antall Józsefet. Ki gondolta volna akkor, hogy ő Magyarország miniszterelnöke lesz, én pedig évről évre írok és beszélek róla. Egyszerűen nem tudom eléggé megköszönni neki és közvetlen munkatársainak, hogy élve a kedvező nemzetközi helyzettel nálunk is elindították a rendszerváltoztatásnak nevezett folyamatot, amelynek révén olyan események és helyzetek közé kerültem, amelyek nemcsak nekem, de napjainkra már sok millió embernek jelentenek csodálatos élményeket.
Antall József a magyar történelem meghatározó egyénisége lett sokak meglepetésére, és tetteinek megítélése csak akkor lehet tárgyilagos, ha már a kezdetektől nyomon követjük életpályáját. Családi indíttatása, édesapjának kemény kiállása részben a németekkel, részben a kommunistákkal szemben igazi „életiskola” volt számára. A többieknél emiatt előbb eszmélő fiatalember szemét a háború utáni, még demokráciát ígérő évek végleg kinyitották, így tisztán látta, hogyan teszi tönkre a kommunizmus az ország, az emberek életét, egzisztenciáját, hogyan ölt testet a gonosz.
Az 1950-ben megszerzett érettségitől az egyetemeken, a tanításon, félreállításokon át vezetett az út ahhoz a hatalmas tudáshoz, amelynek révén a szinte teljes ismeretlenségből a kerekasztal, majd az ország vezetője lehetett. Évtizedes álma volt, hogy az országot elvezesse a modern Európába. Tudta, mit akar. Sokat tudott, de azt nem tudta, hogy az elmúlt negyven esztendő a vártnál is mélyebben tette tönkre az emberek lelkét, megfertőzve őket hamis eszmékkel, hamis vágyakkal.
Tudom – hiszen olvasom –, hallom, hogy sokan felrónak neki olyan hibákat, amelyek igazsága eléggé kétséges, sőt úgy is mondhatnám, hazugságok, alaptalan vádaskodások. Amikor újra a régi fényes szelek fújnak és söprik el emberek százait, ezreit, akkor a jobbközép oldalnak egyetlen alapvető feladata lenne: megegyezni önmagával és minden olyan erővel, amely az antalli eszmék alapján irányítani és vezetni tudná a nemzeti érzelmű emberek lelkes ármádiáját!
A megegyezésnek, a politika művészetének most lenne itt az ideje. Ezért gondoltam úgy, hogy halálának kilencedik évfordulóján szólnunk kellene Antall József okos és értelmes megállapodásairól, egyezményeiről, remélve, hogy a jelenlegi politikai elit is megfelelő következtetést vonhat le belőlük. Nemrégen az Antall Akadémián beszélgetést szerveztünk a sajnos pejoratív felhangot kapott paktumról, amelyről az esten egyértelműen bebizonyosodott, hogy egy kényszerű, de feltétlenül szükséges megállapodás volt. Nélküle az ország kormányozhatatlan lett volna. Az első szabad választás eredményeképen nem lett kétharmados többsége. Az örökölt szocialista törvényhozásban minden törvényt minimum a képviselők kétharmadának szavazatával kellett elfogadni, ami az ismert parancsuralom miatt nem okozott nehézséget, hiszen az MSZMP Központi Bizottsága által eldöntött és így beterjesztett javaslatokat kötelező volt megszavazni, és legfeljebb betegség vagy halál esetén kapott felmentést a „képviselő” az igen elmaradásáért.
Az általa igazinak elképzelt demokráciában ez teljességgel elképzelhetetlen és elfogadhatatlan volt számára. Nagykoalíciót kötni semmilyen körülmények között nem kívánt. Tudta, hogyha az ellenfelet beengedi a saját állásai mögé, akkor az azonnal hátbatámadja. Ezért kellett Tölgyessy Péterrel különalkut kötni, amelynek tétje a kétharmados törvények csökkentése, ellentételezése, azaz a megegyezés ára, a barátnak hitt Göncz Árpád elnöki megválasztása volt. Nem volt ez titkos dolog, de néhány abszolút megbízható emberen kívül (Balsai, Kónya, Salamon és Kutrucz Katalin) nem óhajtotta az ügyet a végső megoldásig – amelynek jóságáról mindannyian meg voltak győződve – nyilvánosságra hozni, mert azzal is tisztában volt, hogy ha általános vitát rendez, úgy járna, mint például az M0-s autópálya nyomvonalával a környezetvédők: mindenkinek más lenne a véleménye. Megjegyzendő, hogy Tölgyessy sem osztotta meg előterjesztését a saját pártjának tagjaival, csak a végső pillanatban kérte Kis és Pető egyetértését. De létrejött a megegyezés, amelyben céljait maximálisan elérte: az ország kormányozhatóvá vált.
Egy biztos. Antall József nélkül nem lett volna ilyen okos, a legtöbb esetben még ma is közjogilag véglegesen és jól megoldott jogrendszerünk, nem lehetett volna „forradalom nélküli forradalmat” csinálni. Sajnos, a médiaügyet nem tudták úgy megoldani, hogy mindenképen kivédhető legyen az az egyeduralom, amellyel 12-13 évvel a rendszerváltoztatás után is élethalálharcot kell folytatni, a megoldás legkisebb reménye nélkül. Azt mindenkinek tudnia kell: sokak állításával szemben az MDF nem mondott le a kormányt megillető médiaegyensúly jogáról, hanem kénytelen volt tudomásul venni, hogy az SZDSZ a sajtótörvényt semmilyen áron nem volt hajlandó kivenni a kétharmados törvények köréből, mert ők már akkor is tudták, hogy mi mindent lehet elérni a média hatalmával. A mai, ellenzékben lévő politikusok feladata az, hogy az eddig elrontott médiapolitikáért elnézést és a gyors megoldás érdekében anyagi támogatást kérjenek. Ha ezt megteszik, lesz tévé, rádió és újság is. Ma tovább kell küzdenünk a még mindig élő, és sajnos sokakat befolyásoló, baloldali lelki és testi tönkretétel ellen, amelynek élő példája az áprilisi és októberi választás lesújtó eredménye. Az ellenőrizhetetlen és irányíthatatlan „valóságshow-k” negatív hatása felmérhetetlen.
Véleményem milliók véleményével egyezően az, hogy a nemzeti oldalon állóknak keményen és komolyan össze kell fogniuk, nem szabad saját kicsinyes érdekeiket előtérbe tolva széthúzást szítani, mert végre be kell látnia mindenkinek, hogy ha egyes fő- vagy részkérdésekben, talán eszmeiségben is, eltérés van közöttünk, bár nem szeretjük a tekintélyelvű, időnként egy vezényszavú vezetést, de az élet rákényszerít erre bennünket. Ha ellenfeleink az ortodox marxistát, a „csak” szimplán baloldali gondolkodót és a kommunistából milliárdos vagyonokkal rendelkezőt minden külön lelkizés nélkül egyformán rá tudják venni az igen vagy nem gomb megnyomására, akkor nekünk is ezt kell tennünk. Mert másképp elveszünk.
Ha mást nem, ezt meg kell fogadnunk annak az embernek a sírjánál, aki életét adta azért, hogy mi szabadon, demokráciában élhessünk. A magyar mondás szerint „ipamnak mondtam, de menyem is értsen belőle”.

A szerző a Piarista Diákszövetség elnöke