Ömlesztett áru

Jóval karácsony előtt a világlapok vastag, színes mellékletben kínálják ajándékkönyveiket. A bőség zavarba ejtő; s nem is a „van itt minden” esete ez, mert több van itt a mindennél: turmix, ömlesztett áru a karácsonyfa alatt. A kiadók azt is belekalkulálják, ami a nyakukon marad, és tizedáron kapható januárban a piaci bódékban; és azt is, hogy amióta megtörték az árak monopóliumát – legfrissebb újdonságaik a szupermarketekben a répának/reteknek, ajókának/kaviárnak és sült csirkének közreékelve – könyveik is azonnal kaphatók áron alul. Ilyen a könyvtermelés bőségszaruja, ha rájön a diáré: ömlik a könyvrengeteg, hogy alig látszik tőle a karácsonyfa.
Nos, hadd ne lássam a könyvtől a könyvrengeteget – a fától az erdőt. A Biblosz keletkezésétől újjászületéséig: ha „milliárdelméjű” volnék (ahogy Coleridge Shakespeare-t aposztrofálta), akkor se láthatnám jobban; de megelégszem (Szent Ágoston adta) „lelki szememmel”, és már látom is. Gazdag római patricius vagyok, tuszkulánumomban görög szolgám ott rendezgeti „könyvtáramat”: capsariuszomtól egyenként elszedi a hengeres agyagedényeket, ki-kitereget egyet-egyet, jobbra-balra göngyöli a „könyvet”: böngész. Keres valamit. Nem soká tart: áttűnéssel rálátok a „kódexekre” – minden tisztességes, magára valamit adó patrícius olvasó gyűlölte, aki tekercshez volt szokva, és „lehetetlennek” tartotta.
De ha akarom, nagyot szökellek Távol-Keletre, és valahol, a történelmi Kína egy hegyi kolostorában buddhista szent szövegekre bukkanok. Ez is „könyv”, csak épp hosszú-keskeny bronzlapokból áll, azokat forgatom a gerinc, a tartóbilincs körül – ám ha akarom, a bilincset szétnyitom, és egyenként, fehér vászonzászlócskákra lenyomtathatom. Hogy annak is legyen olvasnivalója, akinek ilyen „bronzkönyve” nincs. Igaz, félezer esztendővel megelőzték a „nyomtatást” meg a „könyvet”, de az ötletből könyvnyomtatás nem lett. Most gondolkozó ráemlékezéssel (Szókratész szerint, aki gondolkozó egyebet csinál, az csal) közelebb repülünk, s valahol a XV. századi Antwerpenben rálelek egy ügyes francia könyvkötőre. Ezer szerencse, hogy Plantin mester keze megsérült, nem folytathatta a mesterséget, s így inkább rátért a nyomtatásra. Nyomtatott hetet-havat, a soknyelvű Bibliától a latin–görög auktorokig, és hamar megmilliomosodott, de mindenét elvesztette, amikor egy eretnek kiadványáért a Hatalom vagyonelkobzásra ítélte. Ám a Hatalom, amilyen buta, nem vette észre, hogy törököt fogott: nemcsak millióit nyerte vissza, hanem II. Fülöp védőszárnya alatt mindent nyomtathatott, feltéve hogy a két kemény tábla között Biblia szerénykedik (népautójáról valaha Ford is azt hirdette: kaphatja, amilyen színben csak akarja – feltéve, hogy a kedves vevő a feketéhez ragaszkodik). A papírt alkohollal kellett kezelni, a kézi szedést kézzel kenni, az egyenként nyomott íveket a szőlősajtoló elve alapján, nagy nyomással a betűsorokra rápréselni. Áldás és átok volt a kézi szedés, bele lehetett vakulni; velünk maradt a XIX. század első harmadáig. Áhítattal tanulmányozom, nem győzöm csodálni nonpareille bolhabetűkkel szedett klasszikafilológiai szakmunkáimat, és nagyítóval olvasom. Álomvilág volt: az olyan, hogy „sajtóhiba”, ismeretlen fogalom. Ám az, ami most következett, az újítások országútján olyan, mint a taposóaknához viszonyítva az atombomba.
Nyakig ülök az internetben. A világhálón, távoli égtájak nagy könyvtáraiból szakmunkákat hívok le minden nyelven. Ami kell, kinyomtatom. A szöveg egyetlen kolbászban ömlik (Tejút nagyságú bőségszaru, amelynek szintén diáréja van), a szövegkolbász bűnranda, tele sajtóhibával. A zeneszerzőket is „megmintázza”: harminckét taktus egy motettából/miséből/szimfóniából. Íróknál: fényképsor – szülői ház, gyermekkor, bajusz és szakáll. Utálkozunk, dühöngünk, a pokol fenekére kívánjuk az informatikát. De csak merjen valami ripők komputeranalfabétának nevezni: kikérjük magunknak. Ide süss – súgja egy fölénk magasodó szeráfi alak (aki tegnap még a nyomda ördöge volt) –, ide süss! És mutatja. Ez az új könyv. Az elektronikus. Vékony képernyőt látok, „in octavo”, még könyv formája is van a pimasznak. Az elektronikus könyv nagy selyma: a monitoron a verskép hűséges mása az eredetinek. Pompás könyvoldal. Ez volt az a „ronda”? Hiszen ez gyönyörű! Mutatóujjal lapozok benne. Ide-oda. Ókori könyvtekercset hozok be rajta. A latin szöveg ide-oda szalad; vagy fogja magát és megugrik, ujjérintésre, oda, ahová akarom. Ilyen ő, ilyen interaktív, hogy nincs az a herkópáter, amelyik ilyen interaktív volna. A kirelejzumát, kutya-meg-a-mája. Mi több: nem kell hozzá lámpa. Világít. Teringettét. Ez az a „nincs új a Nap alatt”, ami van. Mordízomadta! Már látom magam: ha jön a lámpaoltás, takarodó után a paplan alá bújok vele, és ahogy az önfeledt csecsemő cumizik – úgy szopogatom kedvenc interaktív Lucretiuszomat.