Selyemzsinór és politikum

Ha a látványos fejcserékre vagy a botrányos médiahelyzetre gondolunk, kijelenthetjük, hogy hazánkban dühöng a demokrácia balkáni változata. Csupán azért lehet azt mondani, hogy mégiscsak demokráciában és nem diktatúrában élünk, mert érzéstelenítenek bennünket a műtét idején. Fájdalomcsillapító a hirtelen megemelt havi fizetés, a kirúgottaknak pedig a hihetetlen összegű végkielégítés. A tisztogatások szeletelő gépezete azonban az akadémiai életben is beindult.
Az öregedési folyamat emberenként különböző. A tudós ember általában nem siet nyugdíjba vonulni, hiszen annyi a felfedezni való. A tudósok világában akad ugyan, aki már 40 éves korában nyugalomra vágyik, mások viszont még 70. életévük felett is tudnak újat alkotni. A többség addig szeretne dolgozni, amíg szellemi képességeinek, kreativitásának birtokában van. Az Egyesült Államokban alkotmány biztosította jog annak az időpontnak a megválasztása, hogy mikor kíván valaki az akadémiai szférából nyugállományba vonulni. Természetesen, ha valakinél egyértelműen fellép a korral összefüggésbe hozható szakmai inkompetencia, megvan a lehetőség arra, hogy a nyugalomba vonulást „sürgessék”. Mivel ott a posztgraduális képzés rendszerének jóvoltából az ambiciózus fiatalok számára mindig biztosítanak álláshelyeket, ez nem okoz generációs feszültséget. Magyarországon más a helyzet. Nálunk a kutatók a halhatatlanok és a halandók kasztjába soroltatnak.
Az első csoporthoz az akadémikusok tartoznak, akiknek a nyugdíjkorhatár a 70. életév. Aki akadémikus és egyetemi tanár, annak a tanszékvezetői pozícióról a 65. születésnapján le kell mondania, de nem kell nyugalomba vonulnia. Úgy tűnik, hogy az akadémiai tagság elnyerésével egyfajta életelixírt is adományoznak. Aki ugyanis nem tagja a tiszteletre méltó testületnek, és például egyetemen oktat, annak a 62. év a nyugdíjkorhatár. Egyes egyetemeinken kegyetlenül nyugdíjba is küldik az oktatót 62 éves korában, ha akar menni, ha nem, vagyis kényszernyugdíjazzák. Vajon miért? Ésszerű biológiai magyarázat erre nincs. Az akadémiai tagság egy tudományos karrier legmagasabb elismerése, aminek komoly anyagi vonzatai vannak (miniszteri fizetés). Ez rendben is van. Az azonban aligha fogadható el, hogy az akadémiai tagság egyben 3, illetve 8 évvel meg is „fiatalítja” az akadémikusi cím birtokosát. Azt gondolom, hogy a legalacsonyabb nyugdíjkorhatár megállapítása jó dolog, a nyugdíjba kényszerítés gyakorlata azonban a mi országunkban is alkotmánysértő. Az pedig, hogy egyesek számára a nyugdíjba küldhetőség 62, mások esetében 70 év, diszkriminatív, antidemokratikus, irracionális, kifejezetten káros, és ezért elfogadhatatlan.
Selyemzsinór és politikum. Hogyan válhat a nyugdíjaztatás hazai gyakorlata akár a napi politika eszközévé? Nos, egy „halandó” egyetemi oktatónak 62 éves korában megküldheti a „császár” a selyemzsinórt: az illető nyugdíjba küldhető. (Persze nem kötelező őt nyugdíjba küldeni: minden a mindenkori hatalom kegyeitől függ.) A 62 éves egyetemi oktató tehát ettől a kortól kezdve teljes mértékben ki van szolgáltatva elöljárói jó vagy kevésbé jó szándékának. Nincs hová fordulnia jogorvoslatért, hiszen ez az embertelen gyakorlat a mai Magyarországon jogszerű. Azt hiszem, nem kell ecsetelni, hogy milyen eszközrendszert biztosít ez a szisztéma a politikai vagy egyéb tisztogatáshoz, mennyire melegágya a személyes bosszúnak. Könnyű belátni, hogy ezernyi visszaélésre kínál lehetőséget.
Rotáció és demokrácia kontra tekintélyelvű tanszékek és despotizmus. A világ tőlünk nyugatra fekvő boldogabbik felében az egyetemi tanszékek vezetői általában hároméves ciklusban, „rotációban” váltják egymást. A tanszékvezetői pozíció hatalommal nem jár, ám annál több felelősségteljes munkával. Ennek következtében a tanszékeket nem uralják, hanem menedzselik, a tanszékvezető nem uralkodik, hanem szolgál. A tanszékek vezetése ezért demokratikus. A tanszéki építkezés nem piramisépítést jelent, a tanszéki vezetők nem fáraók, a tanszéki oktatók nem rabszolgák. Az egymást rotációban követő tanszékvezetők egyben egymás szakmai kontrollját is képviselik, s ily módon gyakorlatilag garantált az értékállandóság. A hazai gyakorlat ezzel homlokegyenest ellenkező. Magyarországon a tanszékvezetői kinevezés életfogytig (akadémikusok esetében: a 65. születésnapig) tart, s ellenőrzés nélküli teljhatalmat biztosít a tanszékvezetőnek személyi és szakmai, oktatási és kutatási kérdésekben egyaránt. A helyzetet súlyosbítja, hogy sok esetben nem fiatalember a tanszékvezető, hanem élete delén már túljutott férfiú. (Sokkal kevesebb példa van arra, hogy egy iskolateremtő professzort általa kiszemelt, legtehetségesebb tanítványa követi – pedig ilyen esetben a tekintélyelvűség elfogadható lenne.) Nos, innentől kezdve a történet a római császárságéhoz hasonlítható. Aki egyetemen dolgozik, tudja jól, hogy – igaz, csak elenyésző számban, de – kis hazánkban bizony „Caligula-tanszékeket” is találunk. Létük miatt az oktatás, a kutatás és az egyetemi munkahelyi hangulat szenved évtizedes torzulást, a személyes tragédiákról nem szólva. E rendszernek óhatatlan következménye a kontraszelekció, hiszen egy despota tanszékvezetőnél nem feltétlenül és nem kizárólag szakmai úton lehet érvényesülni. A magyar egyetemeknek ez a reliktum-feudalizmusa, amely gyakorlatilag a tanszéki kutatásokat is egyetlen (nem feltétlenül szakmai virágkorát élő és a teljes szakterületén kompetens) vezető kényének-kedvének rendeli alá, ismét a politikai tisztogatások, és ezen túlmenően a kisstílű személyes vendetták potenciális eszköztárát gazdagítja.

A szerző habilitált egyetemi docens (ELTE)