Tisztelt Szerkesztőség!

Nem mind állami, ami nemzeti
Lapjuk hasábjain találkoztam egy olyan írással, amelyről először azt hittem, hogy a szocialista tervgazdaságot dicsőítő cikk reprint kiadását látom (Járosi Márton: Vészhelyzetben a magyar energiapolitika, Magyar Nemzet, december 2.). A szerző, az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke nem kevesebbet állít, mint hogy a villamosenergia-piacon „a liberalizáció a legnagyobb támadás a megfizethető közszolgáltatások ellen”.
Hogy is van ez? Ha tehát az eddigi monopólium helyére a szolgáltatóválasztás szabadsága lép, azaz ha a villamos energiát majd ott veszem, ahol a legolcsóbb, rosszul járok? Ezt azért nehéz elhinni.
Nehéz eldönteni, helyes volt-e a magyar energetikai vállalatokat ’95-ben nagyrészt külföldi tulajdonosoknak eladni. De ugyanez történik Csehországban, Lengyelországban, Ausztriában, Romániában és még számos kis országban. Jó hallani arról, milyen sikereket ér el a Mol Szlovákiában vagy Horvátországban. A reális politizálás lényege az erőviszonyok helyes felmérése. A magyar piac önmagában kicsi, szövetkezni kell szomszédainkkal, vennünk és eladnunk kell, hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy az energiaszektorban csak a nagy és erős vállalkozások maradnak talpon. A polgárságot a tulajdon teszi azzá, ami. Bár a fizetésem nem predesztinál arra, hogy tőzsdézzek vagy akár csak kockáztassak a részvények piacán, egy biztos; ha lehetőségem lenne, akkor a gyermekeim jövőjét és talán a saját öregségemet biztosítandó megtakarításaimat elsődlegesen távközlési és energetikai részvényekbe fektetném. Azt hittem, elmúltak már azok az idők, amikor engem vagy azt a sok ezer kistulajdonost, aki hasonló módon gondolkozik, a szőrösszívű kizsákmányolás vádjával lehetett illetni. Nyilvánvalóan nem akarunk mást, mint azt, hogy a befektetett pénzünk kamatozzon, és ebben nincs különbség aközött, hogy valakinek csupán néhány részvénye van, esetleg egy nagy nyugdíjalapot vagy bármilyen más stratégiai befektetőt képvisel.
Egy vállalkozás nem attól jó vagy rossz, hogy állami vagy magántulajdonú, hanem attól, hogy nemzeti-e, azaz hozzájárul-e a nemzeti jövedelemhez. Ez egy energetikai vállalat esetén sincs másként. Egy vállalkozás dolgozóinak és ügyfeleinek – legyenek azok „telefonhasználók vagy energiafogyasztók” – a hatékonyság kérdése a legfontosabb. Ennek megvalósítása során az energiaiparban dolgozó műszaki értelmiségiek közül rengetegen elvesztették az állásukat. Másrészt az állásban maradottak is új helyzet elé kerültek. Csökkentek a juttatások, kevesebb az üdülési támogatás, a családtámogatás, a vezetőknél kisebbek lettek a szolgálati autók. A fogyasztó érdeke a verseny, ez pedig számos korábbi privilégium eltűnésével jár.
Hosszú távon az Európai Unióban a termékek és a szolgáltatások ára ki fog egyenlítődni. A német fogyasztó ugyanabból a gázvezetékből ugyanazt az orosz exportot fogyasztja, mint a magyar. Az orosz exportőrt vajmi kevéssé izgatja, hogy a magyar fogyasztó bére miként aránylik az uniós átlaghoz. A kérdés azonban az, hogy az árak kiegyenlítődése hogyan megy végbe, és mi történik azokkal a magyar polgárokkal, akiknek életkoruk vagy szociális helyzetük miatt esélyük sincs a felzárkózásra.
Egyetlen gondolatot találtam, amellyel valóban egyetértek az inkriminált cikkben. Ez pedig az, hogy valóban óriási a felelőssége a mindenkori kormányzatnak a leszakadók, az esélytelenek támogatásában, abban, hogy mindenki hozzájuthasson a XXI. században már nélkülözhetetlen alapszolgáltatásokhoz, mint például a gáz, a víz, a villany, sőt az életmentő telefonálás lehetősége. A fejlett európai országokban a kiépített szociális háló fogja fel a leesőket, amelyet az állam a befizetett adókból tart fent. Ez a háló biztosítja a rászorulóknak a minimálisan szükséges étkezési, ruházkodási és lakásfenntartási költségeket, méghozzá alanyi jogon. Ha ezen rendszer helyett tarifákba, segélyekbe épített kompenzációs rendszert működtetünk, akkor csupán a terheket csoportosítjuk át, hiszen ha egy szolgáltatásért az egyik ügyfél kevesebbet fizet, akkor a másiknak nyilvánvalóan többet kell fizetnie. Könnyen belátható, hogy az áramfogyasztás és egy család szociális helyzete között nincs egyenes arány. Amíg egy ötgyermekes családban a mosógép és a villanybojler folyamatosan működik, mintegy a nagyfogyasztás luxusának látszatát keltve, addig a jól menő bróker rózsadombi villájában alig fogy a gáz és a villany, hiszen étteremben ebédel és vacsorázik.
Varga István
közgazdász, Budapest

A drogliberalizáció zsákutcája
H amarosan módosítják a Btk. kábítószerek élvezetéről, birtoklásáról és terjesztéséről szóló részét. Orvosként – és gyermekorvosként különösen – tapasztalom, mennyire tájékozatlan vagy éppen félretájékoztatott a társadalom ebben a kérdésben. Nem kevesen vagyunk, akiket félelemmel tölt el a tervezett törvénymódosítás, akik aggódunk gyermekeink, betegeink, tanítványaink jövőjéért – de csak kevesen emeljük fel a hangunkat.
Az első pont a kábítószer-fogyasztás kérdése. Szokás az alkohollal példálózni, hogy egy-két pohár, esetleg néhány mámoros éjszaka még nem alkoholizmus – s hogy ugyanígy kellene gondolkodnunk a kis mennyiségű könnyű drogról is. Ez a megvilágítás két oldalról is csapda. Egyfelől a sorok között legalizáljuk, bagatellizáljuk az alkoholizálást, amely az érintett korosztályban, a fiatalok között még akkor is megengedhetetlen, ha a Btk. nem bünteti. Az összehasonlítás annyiban jogos, hogy a társadalmi megítéléstől függetlenül a fiatalkori alkoholfogyasztás az orvos szemével éppolyan káros és kóros, mint a kábítószer-élvezet. Másfelől azt tapasztalom, hogy nincs kis mennyiségű és nincs „könnyű” drog. Láttam jó néhány kábítószer-élvező fiatalt, ismerem a történetüket. A kábítószer-fogyasztás – legalábbis 2002-ben Magyarországon – legtöbbször a súlyos pszichoszociális válság tünete.
A második szempont a drogok terjesztése. A törvénytervezet szövegéből úgy látszik, létezik jóhiszemű, „nem üzleti célú” kábítószer-kínálás. Meglehet. De túlnyomó többségben mégis nagy pénzek húzódnak meg a háttérben: vak és süket, aki ezt nem tudja. Vajon jóhiszemű-e az a drogdíler, aki az iskolából kilépő gyerekeket „beeteti”? A törvénytervezet szerint nem követ el bűncselekményt, hiszen „kis mennyiségben”, „alkalomszerűen” kínálja a drogot. Vagy nem vezérli-e hátsó szándék a diszkókban a fiatalok pillanatra otthagyott poharába gyorsítót csempésző illetőt? Ez sem nagy mennyiség, a törvénytervezet betűje szerint együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínálja, tehát nem büntethető. Csúsztatás azt hangoztatni, hogy bizonyos enyhe kábítószerek nem hoznak létre függőséget, így fogyasztójuk bármikor leállhat, illetve hogy emiatt nem alkalmasak kemény drogok előkészítésére! Az igazság az, hogy e szerek csak testi (szervi, szomatikus) függőséget nem okoznak (bár újabb eredmények ezt is cáfolni látszanak). Az úgynevezett pszichés dependencia azonban előbb-utóbb kialakul. És a dílernek nincs más dolga, mint kellő időben megkérdezni: Nem akarsz kipróbálni valami sokkal jobbat?
A tervezet – némi jóhiszemű olvasattal – azokat látszik védeni, akik egy-egy diákbuli alkalmával behoznak a társaságba egy kis füvet, ahogy más egy üveg vodkát vagy konyakot „dob fel”. Nem is ők a büntetendők, hanem akiktől ők kapták az anyagot. A törvénytervezet pedig, kiskapustól-nagykapustól őket is megvédi. Hiszen „az a tizennyolcadik életévét betöltött, de huszonegyedik életévét meg nem haladott személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek, illetőleg az a huszonegyedik életévét meg nem haladott személy, aki oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, közművelődési feladatok ellátására rendelt épület területén csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad” (részlet a tervezet szövegéből), nem követ el bűncselekményt. Attól tartok, az együttes fogyasztásra vonatkozó kitétel könnyen megkerülhető lesz.
A harmadik elgondolkodtató szempont a törvénytervezet által megcélzott korosztály kérdése. A fenti idézetből kitetszik, hogy éppen abban a körben tesz jelentős engedményeket, ahol a legnagyobb szigorra lenne szükség. Végre elértük, hogy az élelmiszerüzletekben kis falragasz figyelmeztet: Mi 18 éven aluliaknak nem adunk el dohányárut. Régóta ott lóg a kocsmákban a felirat a 18 éven aluliak szeszesital-vásárlásának tilalmáról. Nos, lehet, hogy nem cigizhetnek és ihatnak (legalábbis jól meg kell szervezni a dolgot), de kábítószert mostantól szabadon fogyaszthatnak gyermekeink! A pedagógusok keze egyre jobban meg van kötve. Eljött az idő, amikor tétlenül kell majd végignézniük, hogy kínálgatja a díler füves cigarettával a tanítványaikat az iskolaudvar kellős közepén fényes nappal…
Dr. Király Péter
csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvos, Szombathely

Tanulópénz
Kérem, hogy a december 10-én a Magyar Nemzetben megjelent Pilhál-féle publicisztikára (Pilhál György: Koszt és kvártély) írt válaszomat – ha már az újság egyébként meg sem keresett – szíveskedjenek közzétenni.
1. tény: Tom Lantos 2002. december 5-ig azt sem tudta, hogy van gyermekem.
2. tény: Családunk biztosította a gyermek tanulásának költségeit, úgyis, mint: a kollégium díját; szállás és ellátás költségeit; betegbiztosítást; tankönyveket; a ki- és visszautazás költségeit.
3. tény: Tom Lantos olyan országban él, ahol a republikánusok és a demokraták politikusként ellenfelei egymásnak, nem emberként, családként, közösségként. A rosszindulat, a gyűlölet nem lehet olyan parttalan, hogy egy jó szándékú – de egyoldalú – udvariassági gesztusa Tom Lantosnak ennyi aberrált következtetésre adjon okot.
E bemutatkozó látogatáson – amelyet Tom Lantos kezdeményezett – kiderülhetett volna, hogy egyik unokája a Tamási Vályi Péter Szakközépiskola vendégdiákja fél évre! Ezt a gesztust én is megtettem volna irányába. Talán nem a sajtóban kérkedtem volna, hogy átadtam a névjegyemet azzal, ha bajban van a gyerek, vagy szükségét érzi, hívjon fel. Hanem valóban segítettem volna, ha szükséges. Azért, mert keresztény ember vagyok. A lányom is. Tudja, mikor, mit és kitől fogadhat el.
Dávid Ibolya

Valami visszacseng…
Olvasva Az elnök asszony miszsziója című szellemes írást (D. Horváth Gábor, Magyar Nemzet, november 26.), visszaemlékszem 1976. évi új-zélandi utazásomra. Az első mezőgazdasági delegáció kiküldését tervezték a távoli országba, és ennek vezetője, az FM államtitkára keresett egy olyan szakembert, aki ismeri az embrióátültetés területét. Új-Zéland volt az első ország, amely már akkor eredményesen alkalmazta a szarvasmarhaembrió-átültetést a gyakorlatban. Ilyet nem találtak, s így jutottak el hozzám. Személyes berendelésemkor az államtitkár megkérdezte tőlem, hogy értek-e az embrióátültetéshez, és képes vagyok-e e témában tárgyalni. Mondtam, nem értek, de ismerem a szakterületet, és kellő angolnyelv-ismerettel is bírok. Így kerültem a delegációba.
Az első meglepetés a sydneyi repülőtéren ért, amikor a magyar nagykövetünk a delegáció két tagját Szervusz! köszöntéssel üdvözölte, és engem csak Jó napot!-tal illetett. Ő képviselte Új-Zélandot is, és így el is kísért bennünket. Történt, hogy utazásunk harmadik napján – mint jól tájékozott – engem a petefészek- átültetés szakértőjeként mutatott be. Nyomban leültettem, és kioktattam a két technika – az embrióátültetés és a petefészek-átültetés – közötti különbségről. Új-Zélandnak, ennek a Nagy-Britanniához hasonló nagyságú országnak hárommillió lakosa volt akkor, és területén hatvankétmillió juhot és nyolcmillió szarvasmarhát tartottak. A népgazdaság az állattenyésztésen alapul, és nagymértékben függ a mezőgazdasági termékek exportjától. Így hazánknak mint mezőgazdasági exportőrnek nem sok keresnivalója van Új-Zélandon. A magam részéről a feladatomat eredményesen láttam el, mert kész embrióátültetési szerződéssel térhettem haza.
Dr. Soós Pál
ny. főállatorvos, Budapest

Eiter István (Pécs): Milyen anyagi feltételek vállalásával (miért, mennyiért, kik) tudta elcsábítani a csődhelyzetben lévő, anyagi problémáit megoldani nem tudó közszolgálati televízió a gazdag „testvér” jól fizetett sztárjait? Miért kellett – és miből – a már közismerten sztárként érkező Pálffy István–D. Tóth Kriszta páros feltűnését soha nem látott méretű és költségű imázsfejlesztő kampányban bemutatni? Miből állja az MTV az egész országot elárasztó óriásplakát-kampányt? Sokaknak az e kérdésekre érkező válaszok lennének a valódi „Ez a hír!”-ek!
*
Kováts Rita (Budapest): Mit kíván a magyar nemzet? Talán azt, hogy négyéves szépreményű jövőbe vetett hitét s a gyakran nem kevés lemondással és áldozattal párosuló, a cél érdekében a legjobb tudással végzett munkáját lesajnálják, lenullázzák? S kik teszik mindezt? Azok, akik termő magot vetni nem tudnak, csak termést aratni, viszont gyűlöletmagot ültetni kiválóan tudnak, amit bértollnokaik és médiasztárjaik aktív közreműködésével learattatnak az egész országgal. Miféle országvezetők azok, akik ahelyett, hogy megvédenék a mundér becsületét az igaztalan támadásokkal szemben, rendszeresen és módszeresen önnön fészkükbe piszkítanak? Mikor vizsgáltatja ki Keller László – sok száz millióért – „független, magáncégeikkel”, hogy mennyit költött május óta az előző kormány és az egész ország lejáratására, hány milliárdos veszteséget okoz az országnak a teljes személy-, autó-, bútor-, telefon- stb. csere, hány milliárdos veszteséget okoz az országnak a beruházások leállítása miatt elmaradó jövedelem, mennyibe kerül ennek a szegény kis országnak, hogy egy évig nem történik semmi, csak a régi struktúrák lebontása – új, működőképesek nincsenek –, hány milliárdba kerül ennek az országnak az utcára tett szellemi tőke?
*
Nagy Imréné (Győr): Lássuk, milyen karácsonyi ígéreteket tett a kormány az adófizetőknek! A minimálbérek nem emelkednek 2003-tól, sok munkahelyen csak 4,8 százalékos lesz a fizetésemelés. A nyugdíjasok januártól csak 8,4 százalékos emelésben részesülnek (tavaly 9,7 százalék volt), a 13. havi nyugdíj a jövő év végén kétheti (!) nyugdíjnak megfelelő összeg lesz, ellentétben a kampányban tett ígéretekkel. Drágulni fog a gáz, a villany, az illetékek, a perköltségek és természetesen az élelmiszerek, köszönhetően a magasabb gáz- és villanyáraknak. A leírtak önmagukért beszélnek. A szegénységpárti miniszterelnök nem a legszegényebbeken segít, hanem a jómódúakon.
*
Kaári Sándor (Makó): Napok óta vita folyik arról, hogy miért nem sikerült tévéelnököt választani. A december 9-i Nap TV-ben e vita legocsmányabb jeleneteinek lehettünk tanúi. Az adást az a sztárriporter vezette, aki az egyik önjelölt a tisztségre. Grimaszaival, provokatív kérdéseivel egyértelművé tette, hogy melyik oldalon áll. „Ki az az Orbán Viktor?” – kérdezte és vitára szólította (?!). Mindenki zsebében turkálva, a tévékurátorok sértegetésétől, személyiségi jogaik durva megsértésétől sem riadt vissza. A tévéelnök-választás kudarca miatt immár hetek óta a Fideszt és személy szerint a volt miniszterelnököt támadják. Ki nem tartotta meg az előzetes megállapodásokat? Emlékeztetek mindenkit – főként a baloldalt – a köztársaság elnökének megválasztására. A jelöléskor egyetértettek az elvtársak, majd a parlamenti választáskor kihátráltak, magyarán akkor is hazudtak. Miért nem fogadják el, hogy csak akkor lehet objektív szemléletű köztévét működtetni, ha ennek megvan a költségvetési fedezete, és az elnök egy köztiszteletnek örvendő személy?
*
Dombi Lajos (Balatonfüred): Olvastam a hírt, hogy végre értékelték a hajléktalanokat télen segítő karitatív szervezetek pályázatait. Ennek hiányában vajmi keveset tehettek az említettek. Számomra döbbenetes, hogy a viszonylag enyhe időjárás ellenére már öt kihűléses haláleset történt, mire a segélynek szánt összeg sorsáról egyáltalán döntés született. Az ügy fontosságára, vagyis inkább az előző évtizedek megszokott gyakorlatára tekintettel miniszteri biztos kinevezése előzte meg a kiértékelést. Nos, bármilyen probléma adódik, először létrehoznak egy bizottságot, vagy kineveznek egy miniszteri biztost. Ilyen már számtalan működik. Látszatra a téma fontosságát kívánják mindezzel hangsúlyozni. Azzal már mit sem törődnek, hogy mindez elviszi a célzott anyagi eszközök tetemes részét. Ha valaki megpróbálná teára, zsíroskenyér-hegyekre átszámítani a felállított szervezet költségeit, földhözragadt, kicsinyes demagógnak neveznék azok, akik tavaly még minden költséget gyermeklélegeztető készülékek árára számítottak át…

KEDVES OLVASÓK!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával. Ügyfélszolgálat 8–17 óráig: 215-3976, illetve a 204-es mellék.
Címünk: 1450 Bp. 9, Pf. 74.