A „személyes garancia” nyomában

Elkezdődött a 2003-as év, és egyúttal elkezdődött a lassú kijózanodás időszaka. 2002 őszén találóan állapította meg Medgyessy Péter, hogy „ez volt az első kormány, amely minden ígéretét betartotta, de ez meg fog változni”. A változás szeleit érezzük. Az ígéretek és azok betartása csak addig volt fontos, amíg a hatalom kiterjesztése volt napirenden, azaz az őszi önkormányzati választásokig. Azóta tálalják már a feketelevest. Ám úgy tűnik – különösen, amikor Kovács Lászlóék leszámoltak azzal a vággyal, hogy előrehozott választásokon maguknak hosszabb mandátumot szerezzenek –, hogy ez a feketeleves önmaga is sok-sok fogást jelent. Számos területen felelőtlen ígéretek hangzottak el, s azzal már csak a helyszűke miatt sem próbálkozom, hogy tételes listát soroljak föl, ezért a továbbiakban a Széchenyi-terv egyik legfontosabb területét, az otthonteremtést veszem nagyító alá.
Ugyan még csak fél év telt el a szocialista kormányzásból, de ez a fél év nem kizárólag a beváltott ígéretek, hanem sok esetben az ígéretek megcsúfolása, kimondott vagy ki nem mondott cáfolata volt. Mindannyian emlékszünk, hogy Medgyessy Péter „személyes garanciát” vállalt a Széchenyi-terv folytatására, arra, hogy több támogatást ad a magyar kis- és középvállalkozóknak. Ebből a lakásépítők bizony nem látnak semmit, s összességében azt kell érzékelnünk, hogy a lakásépítések volumene az elmúlt két év látványos és erőteljes növekedése után megtorpanni látszik, s a körbetartozás jelensége is újra felütötte a fejét. Nincs ugyanis új lendület, s az egyetlen pozitív lépés, a közismert nevén szocpol. kedvezménynek mondott támogatás növelése is csalódást okozott, hiszen mindenki számára ismert volt az a szocialista ígéret, amely gyermekenként egymilliós támogatást helyezett kilátásba. Ebből az emelésből csak a fele valósult meg, nyilvánvaló bizonytalanságot és kivárást eredményezve ezáltal.
Ígértek a baloldaliak viszont évi 7500 darab bérlakást. Ebből az elfogadott 2003-as költségvetés alapján jó, ha a fele megvalósul. Ha nem számoljuk az inflációt (pedig ők számolják, s néhány jelből úgy tűnik, hogy „a minél magasabb, annál jobb” elv alapján), akkor is látványos a számsor: 2001: 22 milliárd, 2002: 20 milliárd, 2003: 10 milliárd. Ezek a számok a bérlakásépítésre megítélt költségvetési pénzek összegét mutatják a Széchenyi-terv beindulása óta. Csabai Lászlóné, a kormányzat lakásügyekért felelős kormánymegbízottja a közelmúltban egy konferencián már leszállt a magas lóról: erre az évre már csak 3-4 ezer bérlakás megépítését tudják vállalni! S ami legalább ilyen fájdalmas, hogy a kormányzat az eddig meglévő 70 százalékos támogatás helyett az MTI híradása szerint csupán 25-30 százalékos jövendő támogatásról beszél. Ez pedig köztudottan egyenértékű azzal, hogy az olyan szegény és kicsi településeknek, mint például Nyírkércs vagy Kálmánháza, ahol korábban százával tudtak egy-egy pedagógusnak vagy rendőrnek a lakhatásához bérlakásépítésen keresztül hozzájárulni, erre a jövőben lényegében nem lesz lehetősége. Különösen úgy nem lesz ilyen lehetősége a településeknek, hogy a központilag eldöntött béremelésnek a kormányzat nem biztosította a fedezetét, s így az önkormányzatoknak általában nem lesz pénzük beruházásokra, s így bérlakásépítésre sem.
A szocialisták önkormányzati politikája alkotmányossági szempontból is igen aggályos. Hiszen a demokrácia egyik legfontosabb hatalmi ága az önkormányzati szféra, amelynek függetlensége nélkül nehéz demokráciáról beszélni. Márpedig függetlenség nincs gazdasági függetlenség hiányában. Vagy még egyértelműbben megfogalmazva: függetlenség nincs kormányzati függőség, kiszolgáltatottság esetén.
Nincs tehát pénz. Legalábbis az otthonteremtésre nincs. A szakemberek egyetértenek abban, hogy évente ötvenezer panellakás-korszerűsítésre lenne szükség ahhoz, hogy a jóval több mint félmilliós panellakás-állomány felújítása megvalósulhasson. Erre természetesen az ígéret szocialista oldalról meg is volt. Ehhez az ez évben megszavazott kétmilliárdos összeg elenyészően kevés, s megint csak az MTI-tudósításra hivatkozva „ez az összeg a következő években sem emelkedik jelentősen”. Márpedig azt is tudja minden szakember, hogy a hazai lakásügyben, a bérlakások hiányán túl, a lakásfelújítások sürgős és nagy volumenű igénye a legfeszítőbb probléma. Évről évre történő szisztematikus munkára, s távlatos gondolkodásra lenne szükség. Márpedig ennek a kormánynak mindene van, csak távlatos, stratégiai gondolkodása nincs.
A szocialisták azt ígérték, hogy duplájára növelik a megtermelt hazai össztermelésen belül az otthonteremtésre szánt költségvetési forintokat. Ennek az önmagán túlmutató jelentőségén túl olyan értelme is lenne, hogy a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés egyik leghatékonyabb eszköze éppen az otthonteremtések fokozottabb ösztönzése. Szakértői egyetértés mutatkozik abban, hogy az Egyesült Államok mai gazdasági növekedésének a lakásszektor az egyik – vagy talán a legfőbb – gerjesztője. A munkahelyek tekintetében különösen aggasztó a mai helyzet, hiszen amíg a szocialisták 300 ezer új munkahely megteremtését ígérték, addig a valóság a KSH adatai alapján, az utolsó egy év mérlege szerint, 16 ezer fős növekedés – no nem az alkalmazottak, hanem a munkanélküliek számában. Mindezek ismeretében különösen indokolt lenne az otthonteremtés fokozottabb támogatása.
Duplájára növekvő lakáspolitikai támogatások, az első három gyermek után fejenként egymilliós szocpol., évente 7500 bérlakás, legalább 50 ezer lakás felújítása, s nem utolsósorban önálló lakásügyi minisztérium. No ezekből az ígéretekből semmi sem valósult meg. Sőt, visszalépések történtek például a bérlakásépítések támogatásában. S az a tény, hogy a gazdasági minisztériumból átkerült a lakáspolitika a belügyminiszterhez, szintén nem minősíthető előrelépésnek. Ugyancsak nem lehet véletlen, hogy a sajtóban és a közvélekedésben lépten-nyomon felszínre kerül az a félelem, hogy a lakáshitelek kamattámogatását megkurtítják. Különösen komoly ennek a veszélye a használt lakások esetében, ahol is a hitelek döntő szerepet játszanak az úgynevezett lakásmobilitásban, vagyis annak elősegítésében, hogy mindenki az éppen neki megfelelő lakás tulajdonosa lehessen. Sajnos a kiszámíthatóság helyett a bizonytalanság és a félelem mozgatja a lakáspiacot.
Az otthonteremtés, mint példa, nem véletlen, de a cseppben benne van a tenger. A többi területre, ágazatra pillantva a helyzet máshol sem rózsás. Ha csak az éppen most – sajnos fájdalmasan – aktuális gázáremeléseket nézzük, akkor a tények megint csak önmagukért beszélnek: „Kérem szépen. Nem lesz gázáremelés egyáltalán. Most mondom, húsz évre, hány évre ígérjem meg? Nem lesz gázáremelés …” (Medgyessy Péter, 2002. április 18., M1 Aktuális)
Mindezekből le lehet vonni néhány tanulságot. Az egyik az, hogy a szocialisták nem gondolkodnak hosszú távon. Talán még középtávon sem. A másik – bármennyire is paradoxnak tűnik –, hogy különösen az önkormányzati választások óta mégiscsak lehet valami logikája a cselekedeteiknek. Amit nem ígértek ugyanis, például a személyi tisztogatásokat (helyette az ellentettjét, a lövészárkok betemetését ígérték), azt gőzerővel csinálják. Amit viszont ígértek, a munkahelyek teremtését, az autópálya-építés felgyorsítását, a lakástámogatások növelését, az önkormányzatbarát politikát, hogy csak néhány kiragadott példát említsek: nos, ezekből nem valósult meg szinte semmi. Így mégiscsak igaz lesz az a szocialista szlogen, amely biztos, hogy híven tükrözte gondolkodásukat. Csak egy kicsit módosult valahogy ekképpen: Hazugságok és tények.
A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)