A tét a nemzeti fizetőeszköz értéke

Az 1994–98 közötti kormányzati ciklus a forint két, összességében 15 százalékot is meghaladó mértékű leértékelésével kezdődött, majd a leértékelést mint gazdaságpolitikai eszközt állandósították, csúszó leértékelés formájában. A pénzrontás politikája gyorsan megugró inflációt, növekvő kamatokat eredményezett. A leértékelést intézményesítő Bokros-csomag jól illeszkedett abba a módszertanba, amit a magyar gazdaságpolitika 1978–79 óta folyamatosan alkalmazott, hogy exportgazdaságunk versenyképtelen hányadát valutaleértékeléssel támogatja. A 2002 májusában kormányra lépő szociálliberális csapat szeme előtt ismét a leértékelés lebeg, és ismét az exportgazdaság érdekeire hivatkoznak.
A történelem következetesen pozitív megvilágításba helyezi azokat az uralkodókat és államokat, amelyek értékálló pénzt teremtettek, szemben azokkal, akik különféle trükkökkel (ezüstnek arany közé keverésével, aranyérme vékonyításával vagy körülnyirbálásával) rontották a pénzt. Pénzrontó politikát szigorúan szükséghelyzetekben és csak átmeneti jelleggel helyeselt a történelem (háborúk, természeti katasztrófák). Nem szűnt meg a pénzérték tisztelete az I. világháború után sem, amikor az ércalapú pénzrendszereket papíralapú pénzrendszerek váltották fel. Az ércalapúnál sokkal egyszerűbb pénzügyi technikákkal hígítható, papíralapú pénzrendszerekben a pénzrontást az államok az egymással folytatott kíméletlen kereskedelempolitikai háborúkban használták fel fegyverként, miközben szenvedtek is a stabil pénz és a kiszámítható árfolyamok hiányától. A II. világháború után a nyugati féltekére kiterjedő, rendezett politikai viszonyok újra lehetővé tették, hogy az országok egy jelentős csoportja relatíve hosszú időre ismét stabil pénzrendszert teremtsen a dollár és egy ideig az angol font kulcsvalutaszerepe mellett. A pénzérték és az árfolyamok stabilitásán évtizedekig több, arra rendelt nemzetközi pénzügyi szervezet, elsősorban az IMF őrködött, amit segített az érintett jegybankok széles körű együttműködése is. A vezető valuta csak szűk árfolyammozgásokat megengedő stabilitása egészen 1971-ig szolgálta a világgazdaság érdekeit.
Újjáéledt a pénzrontás régi dogmája
A II. világháború utáni gazdasági talpraállást és páratlan fellendülést végig stabil árfolyamok szolgálták. A bretton-woodsi rendszer 1973-as hivatalos összeomlása után, sőt, a közelgő bukást látva Nyugat-Európa országai ismét keresték a stabil pénzpolitika megvalósításának útjait. 1970-ben látott napvilágot a Werner-terv, ami az akkori Közös Piac területére vázolta fel az egységes pénz megvalósításának elméleti alapjait. Az egységes valutára való törekvés mögött az akkori Közös Piac tagországainak erősödő egymás közötti kereskedelme és az azzal kapcsolatos érdekek húzódtak meg. Az európai politikusok és üzletemberek sokkal többre tartották az egymással folytatott virágzó kereskedésből adódó vitathatatlan előnyöket, mint a spekulatív hasznokat, amiket egy-egy valutaleértékeléssel el lehetett érni.
Igaz, hogy nem 1980-ig, hanem annál sokkal tovább kellett várni, de az egységes európai pénz, az euró végül is létrejött, és az európai polgárok életének részévé vált. Azok az uniós tagországok (Anglia, Dánia stb.), amelyek az első körből kimaradtak, rövid távú terveik közé iktatták az euró elfogadtatását, mert az elmúlt három év bizonyította, hogy a távolmaradás több hátránnyal, mint előnnyel járt. A közös pénz az uniót is egyértelműen felértékelte a világban. Egyebek mellett a befektetők is rájöttek az örök igazságra, hogy a több lábon álláshoz az euró nélkülözhetetlen. Ennek tudható be, hogy a dollárral szemben a kezdeti jelentős értékvesztés után mára már helyrebillent az egyensúly. Semmi nem jelzi jobban a bizalmat, mint ha a közönség megtakarítani, pénzt félretenni, befektetni is akar, ahelyett, hogy azonnal arra gondolna: elkölti.
Úgy tűnik, hazánkban egy negyed század óta az idők a pénzpolitikában nem változnak. Stabil pénzpolitika csak a polgári kormány alatt folyt eredményesen. Egyébként nem fordulhatna elő, hogy a pénzstabilitásról és a közös valutáról kiemelten szóló, eldöntött uniós csatlakozásunk előtt alig másfél évvel a felnőttkort meg- és túlélt pénzrontási dogmatika újraéledjen.
Így történhet meg, hogy a valutastabilitásban a törvény által rendelt kötelességét teljesítő jegybankot és elnökét pénzrontásra kérik. Igaz, hogy akik ezt önként korábban megtették, azok nevét ódákba foglalták. Kár lenne azt állítani, hogy az exportőröknek nem hasznos a leértékelés, mert bizony az. Leértékelődő forintban az exportbevételekért kapott euróért vagy dollárért egyre több forintot kapnak. Mindjárt feltehetnénk azonban a kérdést, hogy hasonló helyzetben a frissen csatlakozni készülők mit tettek az elmúlt évtizedben. A csehekről, a szlovákokról és a szlovénekről elmondhatjuk, hogy gondjuk volt a pénzérték stabilitására, pedig sok pénzre volt szükségük államaik létrehozására és exportérdekeik is voltak. A magyarnál barbárabb pénzrontás (leértékelés) csak a Balkánon folyt. Ott rendkívüli helyzetek ezt legalább indokolták (háborúk, Jugoszlávia felbomlása).
Érdemes ezek után exportérdekeinket is szemügyre venni. Ennek döntő hányadát a Magyarországra adó- és foglalkoztatási kedvezményekkel települő multinacionális cégek adják. Az exportban eleve magas az importhányad, tehát ami jön a réven (export), elmegy a vámon (importhányad). Ezeket a cégeket a leértékeléssel ahhoz segítjük, hogy a minimális, magyar hozzáadott értéktöbblet (ami az összeszerelési munkából adódik) jobban értékesüljön. Tekintettel arra, hogy a versenyfejezetben történő megállapodás az unióval végső határt szabott az adható adóelőnyöknek, a kiesést más módszerrel, valutaleértékeléssel kellene most ellentételezni. Aligha hihető azonban, hogy az unióban működő konkurens cégek ezt ne sérelmeznék éppen versenypolitikai szempontból, hiszen leértékelődő forint mellett a Magyarországról exportáló multik könnyen engedhetnek az euró- vagy a dolláreladási árakból, de magukra vonhatják a dömpingvádak veszélyét. Aligha működik ez másként, mint a harmincas évek gazdasági válsága közepette. Ráadásul most kereskedelmi béke van, és nem kereskedelmi háború, a szabályokat illik betartani. A jogos vádak pedig az országot érnék. Kis- és középvállalkozóink exportképességét inkább a technikai fejlesztéseket megalapozó, olcsó források és programok segíthetik, hogy legyen exportképes termékük.
Ráfizetnek a kis- és a középvállalkozások
Nézzük tovább, hogy jó-e a leértékelés egyáltalán még valakinek a bérarbitrázst végző exportőrön kívül Magyarországon. Jó lehet még egyes multicégek szálláscsinálóinak, ipari parkok tulajdonosainak, akik attól tartanak, hogy további multinacionális cégek kivonulásai miatt csökkennek a bevételeik. Elgondolkodhatnának azon, hogy alkalmas magyar vállalkozásfejlesztési politika esetén az ipari parkokba magyar vállalkozók is beköltözhetnének, és ők is fizethetnék a bérleti díjat. A leértékelésbarát megszólalók között ezt a kört is megtalálhatjuk. Kár az idegenforgalmat leértékeléssel kúrálni. A szektorba történő alkalmas befektetések a bevételeket dinamikusan növelik, ezt az elmúlt néhány év megmutatta. Színvonalas kínálat mellett van vendég és bevétel, sőt növekedés is. Áraink versenyképesek, és azok is maradnak. Fejleszteni azonban továbbra is kell, de beruházásokkal és nem azt helyettesítő retorikai ráolvasással.
Tekintettel arra, hogy nem találunk több pénzrontásbarát csoportot, vegyük számításba, hogy kiknek okoz súlyos érdeksérelmet a leértékelés-pénzrontás. Ez már sokkal hoszszabb lista. Sért minden fogyasztó magyar állampolgárt, mert minden leértékelésnek automatikus inflációs hozadéka van. Négymillió bérből és fizetésből élő szenvedi meg az inflációs többletből adódó illegális „többletadót”. A leértékelést követő infláció a szegények adója. A frissen megemelt bérek is magasabb szja-sávba kerülnek, és a magasabb árban az áfa is több. A pénzrontás károsítja azokat a magyar polgárokat (több millióan vannak évente), akik külföldre kiteszik a lábukat, hiszen automatikusan többet kell fizetniük szállásért, ellátásért, programért, gyermekeik külföldi nyelvtanulásáról, képzéséről pedig mondjanak le. Sérti azok érdekét (ők is több millióan vannak), akik importcikket vásárolnak. Érdemes itt egy hosszabb felsorolással élni. Valamire való tartós fogyasztási cikkek (gépkocsi, elektronika, korszerű háztartási felszerelések stb.) döntő hányada import termék, tehát drágább lesz, ha leértékelik a forintot. Hasonlóképpen károsodnak a cégeik fejlesztését végzők, akik import gépeket, berendezéseket kívánnak használni. Különösen a kis- és középszektor érdeke sérül, hiszen az uniós követelményre történő felkészülés magában véve is lökésszerű fejlesztési igényt zúdít rájuk a következő években. Vásárlóként, munkavállalóként és tulajdonosként egyaránt tetemes károk érnek milliókat Magyarországon a valutaleértékelés kapcsán. Munkavállalóként elég arra gondolni, hogy a 2001-ben ötvenezer forintra emelt minimálbér euró-ellenértéke ismét csökkeni kezd. Elegendő jelzés ez azoknak az uniós munkaadóknak, akik élve a 2004 utáni alkalmazási lehetőséggel, magyaroknak munkát ajánlanak. Ők bekalkulálják a magyarországi bérek euróban mért színvonalát is, amikor bérajánlatot tesznek, és azt mondják: miért akarsz te is 2000 eurós bért, amikor nálatok ezért a munkáért az 500 euró is csak leányálom? A magyarokat foglalkoztató országokban pedig a szakszervezetek fognak háborogni azért, mert az idegen munkaerő leveri a béreket.
A kisember pénztárcájában turkálnak
Leértékelés esetén veszteség éri az összes tulajdonost is. Vagyonuk euróba átszámítva egyre kevesebbet ér, legyenek termelőüzemek, lakásingatlanok, részvények tulajdonosai, vonatkozik ez mindenre, ami vagyonként forgalomképes. Itt támad igazán „ezt láttuk már” érzése az embernek. Nem ez történt véletlenül 1995-ben? Hogy először alaposan leértékelték a forintot, majd utána tömegprivatizációt hajtottak végre? Nem erre készülnek 2003-ban is? Már össztüzet nyitottak a pénzrontás érdekében, és egészen véletlenül a költségvetés is számol jelentős privatizációból származó bevételekkel. Szóval, ezt is láttuk már, az idők ebben sem hoztak változást. A vagyonvesztés érinti a kisembert is, hiszen a leértékelés mértékében egyre kevesebb euróért vagy dollárért lehet vidéki parasztházat, balatoni nyaralót megszerezni, amit a kisemberek eladni kényszerülnek, ha gyermekeiket lakáshoz akarják juttatni.
Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen árfolyamon, gyengülő vagy erősödő pénzzel közeledünk-e a közös pénzhez, az euróhoz. A társadalom döntő hányadának érdekei a stabil pénzhez fűződnek, de erről szólnak az uniós elvek (Maastricht) is. Ennek vonzerejét bizonyította a világban az elmúlt három év is. Stabil pénz, alacsony infláció, elviselhető kamatok mellett források keletkezhetnek a költségvetésben az uniós programok (előcsatlakozási, kohéziós, strukturális) társfinanszírozására. Fejlesztéseikhez a kis- és középvállalkozások is olcsó külső forrásokhoz juthatnának. Igaz, néhány további öszszeszerelő multi kivonulna, mint ahogy piacidegen szerzett jogait elvesztve ki is vonult már egynéhány. Ezzel áll szemben a 20-25 éves pénzrontási gazdaságpolitika gyakorlata.
A leértékelés kierőszakolása természetesen sokkal magyarázhatóbbá teszi az aktuális áremeléseket (áram, gáz, és ami ebből következik). Az energia ugyanis importból származik, és dollárral kell érte fizetni. A dollár viszont egyre kevesebb forintot ér stabil árfolyampolitika mellett. Miért van akkor szükség áremelésre? Erősödő forint mellett inkább a fogyasztói ár csökkenése lenne indokolt. Mégsem működik a piac klasszikus törvénye, és éppen a kormány téríti el ettől, a fogyasztó munkavállaló, kistulajdonos polgárok kárára.
A szerző országgyűlési képviselő