Aki az MTV-ből kimaradt

Az ember hosszú élete során számtalan megvalósíthatatlan álmot sző. A képernyő innenső oldalán üldögélők közül sokan vágyakoznak az után, hogy legalább egyszer megjelenhessenek a tévében, hogy elmondhassák világmegváltó gondolataikat, vagy legalább integethessenek ismerőseiknek. Bevallom, én is ebbe a csoportba tartozom: hihetetlen módon irigylem például azokat a tapasztalt vagy kezdő politológusokat, akiket – feltételezem – egy erre a célra szakosodott taxivállalat fuvaroz a különféle televízió- és rádióadók között, hogy ismertessék az aznapra szánt elemzésüket. Na de vannak csodák, és előfordulhat, hogy álmaink megvalósulnak.
Még a múlt év végén felhívott az MTV A Hét műsorának egyik szerkesztője, mondván, hogy meg szeretnének kérdezni a múlt év nekem nevezetes eseményeiről és a következő év kilátásairól. Illendőségből szerénykedtem: nem tudok én semmi érdekeset nyilatkozni, meg aztán most estem túl egy kisebb műtéten stb., na de jött a megnyugtató válasz, hogy nem úgy van az, és kíváncsiak a véleményemre.
Mondanom se kell, hogy egész családom, baráti köröm nagy lázban égett, elárasztottak ötleteikkel, mit is mondjak a rendelkezésemre álló öt-nyolc percben. „Fel kell készülni erre a kivételes alkalomra, nem beszélhetsz csak úgy összevissza” – ismételgették. Valaki azt is felvetette: talán egy PR-menedzsert kellene alkalmazni, hiszen manapság már senkinek nem szabad megszólalnia szakértők bevonása nélkül. Átmenetileg felmerült, hogy ne kérjük-e fel az MSZP arculatszervezőjét, aki milyen sikerre vitte az MSZP-t. Mások szerint viszont neki és az MSZP-nek semmi köze nem volt a győzelemhez, mert ezt kizárólag „mi” veszítettük el. Az egyik rokon szerint az MSZP-politikusok most is annyi badarságot hordanak össze, élükön a honvédelmi miniszterrel, az MSZP elnökjelöltjével (van remény!), aligha hihető, hogy ezt bárki is tanácsolná nekik. Unokám arra is figyelmeztetett, hogy a műsorban semmiképpen ne politizáljak, hiszen az MTV teljes egészében a kormánypártok kezén van, csaknem minden olyan szerkesztőt és riportert kifüstöltek onnan, aki valaha is barátságos volt az ország korábbi vezetőihez. Egyébként is: hogy festene, ha egy akadémikus ország-világ előtt demonstrálná, hogy véleménye eltér már a szocializmust is sikerrel építő politikusokétól. Ezt a nézetet természetesen nem osztottam, és bizonygattam, hogy az MTV, a kereskedelmi adókkal együtt, mindnyájunké. Az egész „közt” szolgálják, bennünket is. Aligha hihető, hogy ne vennék figyelembe: az áprilisi választáson mindössze néhány ezer szavazattal maradt le a polgári oldal. Unokám, aki a politika terén nem ismer tréfát, és egyáltalán nem tiszteli nagyapai mivoltomat, keményen bizonygatta, hogy rosszul látom az egészet. „Hol élsz te, nagyapa? Csak nem képzeled, hogy majd kifejtheted őszintén a gondolataidat, hiszen az utóbbi hónapokban másról se volt szó a televíziók beszélgetős műsoraiban, mint annak bizonygatásáról, hogy az előző kormánynak és vezetőjének minden intézkedése hibás volt?!” Bármennyire nem értettem is egyet kiskorú utódommal, követnem kellett tanácsát, mert eddig még mindig neki volt igaza. Ennek megfelelően el is készítettük megszólalásom kormánybarát forgatókönyvét, amelyet mindennap felmondtam a család előtt.
Eljött az első „nagy” nap, december 31., amikor az intézetben megjelent egy szimpatikus tévéstáb. Az első akadályt, a tudományos kutatásban elért érdekesebb eredmények felsorolását, még sikerrel vettem, de amikor az egyéb ügyekre került a sor, a betanult lecke helyett – valami belső késztetésből – azt merészeltem mondani, hogy nekem életre szóló, felejthetetlen élmény volt, hogy megszólalhattam április 13-án a Kossuth téren megjelenő sok százezer vagy millió (?) polgártársam előtt, és elmondhattam: milyen országot akarunk, milyen országról álmodozunk. És azt is, hogy milyen csodálatos volt az emelvényről látni azt a sok ragyogó tekintetű fiatalt és lelkes idősebb embert. Mivel elfogott az őszinteségi hullám, még azt is elpötyögtem, hogy engem személy szerint rendkívül roszszul érintett az áprilisi választás eredménye. A jövőre vonatkozóan pedig kifejeztem reményemet, hogy megváltozik a közélet gyűlölködő, egymást lejárató hangneme. A vágóképekhez szükséges szerepléssel együtt több mint egy óráig produkáltuk magunkat a kamera előtt egyetlen bent lévő munkatársammal.
Otthon természetesen faggatóztak: na mit mondtál? Emlékeztél-e a betanult leckére? Semmit nem árultam el, hadd lepődjenek meg, milyen bátor is volt a család öregedő feje. Az adás előtt természetesen értesítettük az országban szétszóródott nagyszámú rokonságot, a polgári köröket, na meg azt a néhány embert, aki az emlékezetes Kossuth téri nagygyűlésen megjelent. Eljött a második „nagy” nap, A Hét január 5-i adása. Való igaz, hogy nagyon sok érdekes embert szólaltattak meg a műsorban. Ahogyan az idő haladt, úgy látszott, én leszek az egyetlen természetkutató a „sikeres” emberek között, ami azért kissé zavart. Családomban a legnagyobb érdeklődést annak a történésznek a vallomása váltotta ki, aki – ellentétben velem – szomorúságát fejezte ki a Kossuth téren megjelent fiatalok nagy száma és lelkesedése miatt. Hosszasan tárgyalta a fiatalokat félrevezető politikusok felelősségét. Mondta is az unokám: látod nagyapa, mit kell ilyenkor mondanod, és milyen jó, hogy tartottam neked egy szemináriumot.
A nagyapa azonban – legnagyobb csalódására – végül is nem jelent meg a képernyőn.
Unokám azóta is gyötrődik, keresve erre a magyarázatot. Bevalljam, hogy nem fogadtam szót neki?

A szerző tagja a Szövetség a Nemzetért Polgári Körnek