Postovani Druze Draskovics! Tisztelt Draskovics elvtárs! Aki olyat tud mondani (írni) Medgyessy Péter kubai „telelésével” kapcsolatban, hogy „ha politikai alapon választanának üdülési célországot maguknak a politikusok, lehet, hogy a korábbi Horvátországba nem járt volna aktív miniszterelnök…”, annak kijár ez a kétnyelvű (horvát–magyar) megszólás. Draskovics Tibor kabinetfőnök kiérdemelte.
Már ez az „üdülési célország” is fenomenális, de a „korábbi Horvátország” egyenesen felülmúlhatatlan, ugyanis az Jugoszlávia. Biztosan Draskovics is volt Olaszban, Spanyolban, no meg Jugóban; a jugó tengeren. Ez volt az a „nyelv”-történeti időszak, amikor a szerencsétlen horvátoknak még a tengerpartjuk is jugó volt. A korszak azzal kezdődött, hogy a második világháború után egy NKVD-s tiszt megkérdezte a gulágon raboskodó Szolzsenyicintől: „Ön ugyebár szovjet ember?” Hát persze, szovjet meg cseszkó meg jugó. Ezzel Draskovics kabinetfőnök bonmot-ját „földrajzilag és történelmileg” akár le is zárhatnánk, de 2002 nyara óta hazánkban nemcsak a kormány új, hanem a kormányzati grammatika is, s a fotőjben fölcserepedő (sic!) szegénységpárti kormányfő kabinetfőnöke sem maradhat el az orwelli nyelvi bravúrokban főnökétől. Ha jól töltjük ki a hatalmi értelmezési totó tipposzlopát, akkor kiderül, hogy Draskovics a korábbi vezetésű Horvátországra gondolt, s emellett már nem mehetünk el szó nélkül.
Tehát Horvátország és Kuba, illetve a vezetők. Franjo Tudjmant és Fidel Castrót veszi egy kalap alá Draskovics. Még az összevetés is elborzaszt, mivel a Horvát Köztársaság 1991 nyara óta egy nemzetközileg elismert, legitim, többpárti parlamentáris demokrácia, Kuba pedig egy totalitárius kommunista rezervátum: egy börtönsziget. A két ország nemzetközi elismertségéről elég csak egy aprócska tényt említeni: az USA (legfőbb NATO-szövetségesünk) 1992 tavaszán ismerte el Zágrábot; Havannának erre még várnia kell egy kicsit, mert Castro negyven éve…
Franjo Tudjman köztársasági elnök közel tíz évig, haláláig (1999) állt Horvátország élén, utolsó éveiben halálos betegen, miután az Egyesült Államokban elvégzett, hasnyálmirigyrákot lokalizáló műtéte és ismételt amerikai gyógykezelése is csak időlegesen hozott gyógyulást. Tudjman másodszori közvetlen elnökké választása alkalmával már második fordulóra sem volt szükség, mivel megszerezte a szavazatok közel 70 százalékát. Talán ezt még Draskovics is tudja, csak azt nem tudja megbocsátani, hogy a horvát államfő jobboldali politikus volt, nemzeti (a délszláv háború alatt itt-ott populista) retorikával, de ettől még nem menekültek az emberek gumicsónakokon, ócska olajoshordókból összehegesztgetett tutajokon és házilag barkácsolt lélekvesztőkön Horvátországból úgy, ahogy ez az „üdülési célország” Kubából szinte mindennapos.
Horvátországról alkotott, még a tények ellenére is lesújtó véleményét korábban – akár személyesen is – elmondhatta volna Draskovics akkor, amikor a horvát államfő 1997. április 21. és 22. között hivatalos látogatáson járt Budapesten. (Mintha akkor is Draskovicsék lettek volna hatalmon.) Franjo Tudjman igen baráti hangnemű beszédet is mondott a magyar Országgyűlésben, kár, hogy olyan szinten szinkrontolmácsolták, hogy alig lehetett megérteni. Látogatásának másik felejthetetlen pillanata pedig az volt, amikor kabinetfőnökének BMW-jét ellopták a horvát nagykövetség elől. (Kuncze rendőrsége kiemelkedően biztosította az elnöki vizitet!) Vagy talán akkor is szólhatott volna a kényes ízlésű Draskovics elvtárs, amikor Mira Markovics elvtársnő, a még a szerb parlamenten is kívüli JEB – Jugoszláv Egyesült Baloldal – elnöknője, a tovarisica (elvtársnő, szerb civilben Szlobodan Milosevics felesége) szigorúan magánlátogatáson tartózkodott Budapesten, de azért fogadta Göncz Árpád köztársasági elnök. Fogadás (szélső)balról, iga-zodj! Ez természetesen belefér a protokollba…
Egy magára valamit is adó kormányban Draskovics kijelentése (levele) után a külügyminiszter (ugyanaz a Kovács László, aki 1995-ben Eszéken partnerével, Tudjman elnök külügyminiszterével, Mate Graniccsal kisebbségvédelmi egyezményt írt alá) maga figyelmezteti nyilvánosan, hogy azért… De a magyar külügyminiszter (civilben a Draskovicsot delegáló párt elnöke is) ilyet még véletlenül sem tesz, mivel ő olyan szomszédságpolitikát folytat, amibe Horvátország nem fér bele. Ennek a speciális külpolitikának a kvintesszenciája egy jó pohár francia pezsgő a Kempinski Hotelban a román és a magyar miniszterelnök társaságában. Bár valami azért hiányzott a pezsgő mellé: egy jó havannai szivar.
Draskovics nincs rajta a Kempinski-partiról készült fotókon, s a kubai utaslistáról is lemaradt, ezért akar bizonyítani bármi áron, s miután Orbán Viktor többször nyaralt Dalmáciában, Draskovics jót rúgott déli szomszédunkba, pedig szándéka szerint Orbánt akarta faultolni, s ezen szándékában még az sem érdekelte, hogy mennyit árthat a horvát–magyar kapcsolatoknak. Draskovics más belső értékrendjében sem számít nyilvánvaló délszláv származása. Draskovics már révbe ért, mit neki a felmenői vagy a szomszédai.
Csak remélni tudjuk, hogy a magyar miniszterelnök „tavaszol” is, s „tavaszolni” viszi magával Draskovicsot is, hiszen már derekasan bizonyított, és együtt találnak majd ismét egy „politikamentes üdülési célországot”. Azt mondják, Észak-Korea (van tengerpartja is) tavasszal a legszebb, s milyen szépen mutatna az észak-koreai tengerparton hátizsákosan sétálgatva, pihengetve, felüdülve Medgyessy és Draskovics, s a kikapcsolódás üdítő óráiban megbeszélhetnék, hogy a két vakáció között hogyan csináltak Taszárból Jankapusztát.
A szerző irodalomtörténész
origo.hu
A lopási ügye előtt így hergelt a mentelmi jog ellen Magyar Péter - videó
