Elárult szólásszabadság

A Tapolcai Városi Bíróság úgy döntött, hogy Loppert Dániel debreceni egyetemista szabálysértést követett el, amikor a kapolcsi művészeti fesztiválon megjelenő Medgyessy Pétert árulónak nevezte. Az ítélet abszurd, azonban más szempontból is külön figyelmet érdemel.
A bíróság az ítéletét a szabálysértési törvényre alapította, ami büntetni rendeli azt, aki nyilvános helyen „kihívóan közösségellenes magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen”. Árulónak nevezni a miniszterelnököt nagy nyilvánosság előtt, lényegében a nemrég megválasztott miniszterelnök elleni hangulatkeltés céljából, közösségellenes magatartás, ami alkalmas lehet arra, hogy másokban megbotránkozást keltsen – fejtette ki ítéletében a bíróság.
Az ügy megítéléséhez szorosan tartozik a miniszterelnök D–209-es botránya. Azóta ugyanis az ország közvéleménye megosztott. Sokan úgy gondolják, hogy Medgyessy a hazáját védte. Mások szerint a kommunista rendszerben mindenki megkötötte a maga kompromisszumait, így ez is csak egy kompromisszum. Végül vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy a miniszterelnök elárulta hazáját, amikor a gyakorlatilag a KGB alosztályaként működő magyar kémelhárításban tevékenykedett. A vita lényege tehát: Medgyessy hős, hazaáruló vagy karrierista? Aki azt mondja, hogy nem nevezhetjük közterületen Medgyessy Pétert árulónak, az nem mond mást, mint hogy száműzzük az egész vitát a közterületről, hiszen a vita központi elemét tiltjuk ki onnan.
Persze a kérdés valójában az, „kihívóan közösségellenes”-e a miniszterelnököt hangosan árulónak titulálni. Ha azt állítjuk, igen, az két okból lehet: annak tartalma vagy előadása miatt. Ahogy már láthattuk, ha a tartalom miatt emelünk kifogást, azzal gyakorlatilag a teljes vitát száműznénk a közterületekről. Arról nem is beszélve, az ítéletnek könnyen lehetne olyan hatása, hogy minden olyan vitát is száműznünk kellene, ahol határozott, kemény vélemények is megfogalmazódhatnak. Ezt természetesen egyetlen bíróság sem akarhatja.
Ha azonban a véleménynyilvánítás módja (tehát a bekiabálás) miatt rendelnénk Loppertet büntetni, akkor ismételten komoly problémába ütközünk. Eszerint ugyanis különbséget kellene tennünk a véleménynyilvánítás különböző fórumai között. Árulónak ugyanis nevezhetem a miniszterelnököt egy újság címlapján, akár óriási betűkkel is. Megtehetem ugyanezt üvöltve is a rádióban vagy akár a televízióban. Azt sem tiltja semmi, hogy ezt tegyem egy baráti összejövetelen. A bíróság azonban hétfőn azt mondta ki, hogy ezt már nem tehetném meg közterületen vagy nyilvános helyen, hiszen nemcsak becsületsértéssel perelhet a sértett (ami amúgy minden esetben – akár közterületen, akár a televízióban – a sértett jogosultsága), hanem az ügyészség rendzavarásért is a bíróság elé citálhat. Egy ilyen megkülönböztetés pedig kétségtelenül indokolatlan és értelmetlen.
A tényállás második fele, hogy a „kirívóan közösségellenes” magatartásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy „másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen”, nem érdemel sok szót. Nehéz elképzelni olyan politikai eseményt, ahol ne lenne ilyen. Gondoljunk csak az 1992. október 23-i ötvenhatosokra (Bánó „vágatlan” anyaga szerint Árpád-sávos neonácik), akik a Kossuth téren megjelenő Göncz Árpádot kifütyülték és állítólag „hazaárulót” kiáltottak. Ezen az alapon több száz embert lehetett és kellett is volna rendzavarásért eljárás alá vonni. De ugyanezt kellett volna tennie a rendőrségnek a Kunos-ügyben ítéletet hozó Legfelsőbb Bíróságot kifütyülő és „korruptnak” címkéző több tucat magyar értelmiségivel szemben is, köztük Jancsó Miklóssal.
A bíróság láthatóan nem mélyedt el ezekben a problémákban. Az is különösebb jogi érvelés vagy az Alkotmánybíróság határozatainak elemzése nélkül belátható, hogy nem a jogszabállyal van baj. A passzus olvasásából egyértelműen kiderül, hogy a jogszabály a közterületeket a verekedésektől és más garázda tevékenységektől kívánta védeni, és semmiképpen sem attól, hogy egy kulturális rendezvényre látogató politikust valaki árulónak nevezzen. A bíróság tehát tévedett.
Azt is mondhatnánk, hogy a múlt hétfői ítélet rossz döntés, amit nagy valószínűséggel korrigál majd a fellebbvitel. Azonban van egy oka annak, amiért külön figyelmet érdemelnek a Loppert Dánieléhez hasonló esetek: Dániel ugyanis nem politikus, nem színész vagy más médiasztár, még csak nem is újságíró. Ő egy állampolgár, akinek azonban ugyanúgy van véleménye, mint az imént felsoroltaknak. Abban a modern demokráciában viszont, amiben élünk, az ilyen ember négyévente egyszer mondhatja el a véleményét – akkor is egy x-szel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Loppert Dánieleknek nincs ennél gyakrabban véleményük, vagy az ő véleményüket nem kellene ugyanúgy védenünk, mint a televízióban vagy az újságok hasábjain megjelenő emberek véleményét, akiknek az ilyen perektől persze sosem kell félniük. Nem a Big Brother, nem is Zalatnai Cinik vagy Aczél Endrék, hanem a Loppert Dánielek véleményének védelmében találta ki a nyugati civilizáció a szólásszabadságot.
Hosszú utat tett meg a szólásszabadság és a sajtószabadság az elmúlt 200 évben. Őseink jól tudták, a sajtószabadság elsősorban egy szűk véleményformáló elit szabadságát biztosítja, így nem kaphatja ugyanazt a védelmet, mint a mindenkit szolgáló szólásszabadság. Hová lett mára ez a distinkció? Gondoljunk csak arra, hogy mit nem lehet ma leírni egy újságban vagy elmondani egy televíziós műsorban! Miben különbözik tehát mára a szólásszabadság a sajtószabadságtól? Loppert Dániel ügye azt mutatja, hogy nagyon is különbözik: mai világunkban ugyanis helyet cserélt egymással az egykoron teljes szabadságot biztosító szólásszabadság a valaha korlátokkal teli sajtószabadsággal.
Nem szabad a szólásszabadság eredeti követeléséből engednünk; abból, hogy bárki elmondhassa véleményét nyilvánosan vagy akár szűk körben – az is, akire nem testőrök vigyáznak és az is, akinek nincs mikrofon a kezében. Ez a szólásszabadság első és legfontosabb küldetése, amitől úgy látszik, hogy kezdik megfosztani. A szólásszabadság jogát ugyanis mára sokkal inkább arra használják, hogy a vallásgyalázó idiotizmust művészetté nyilvánítsák, vagy hogy a sajtóban azt lehessen elmondani, amit csak a szerkesztő szeretne, hogy elmondjanak. Ám mégsem szabad megfeledkeznünk ennek a jognak a központi lényegéről, köztéri szóról, legyen az halk vagy hangos. Ez ugyanis sokszor az egyetlen módja annak, hogy egy átlagos polgár közvetlenül hangot adjon a véleményének.
Magyarországon bíróság elé állítottak egy embert, mert hangosan árulónak nevezte a köztéren éppen arra járó miniszterelnököt. Már önmagában ez a tény is elképzelhetetlen lenne egy nyugati országban, de az még inkább, hogy az ügyészség „rendzavarásért” indított Lopperttel szemben eljárást. Ezt tetőzte egy ítélet, ami józan paraszti ésszel beláthatóan is nonszensz. Mindemellett az ítélet rávilágított egy gondolkodásmódra, ami anélkül tudott uralkodóvá válni, hogy arra bárki különösebb figyelmet fordított volna. Úgy látszik ugyanis, mára az igazságszolgáltatás is elfogadja azt a tételt, hogy a polgárok politikai véleményüknek a szavazófülkében adjanak hangot, ezenkívül pedig a sajtó vegye át politizálás más fórumait. Már csak Hofi Géza hiányzik…
A szerző jogász, a Magyar Konzervatív Jogi Társaság társalapítója