Furkósbot a baloldal kezében?

Tellér Gyula tavaly szeptember 18-i, A holokauszttagadás büntethetősége című vitaindítója óta több elemzés is megjelent a Magyar Nemzet hasábjain, ahol a gyűlöletbeszéd-törvénnyel kapcsolatos fenntartásaiknak adtak hangot a szerzők. Úgy vélem, nem lenne haszontalan a történettudomány szemszögével megközelíteni a tervezett jogszabályt. Példáimat elsősorban Németországból veszem, mivel az Igazságügyi Minisztériumból kiszivárgott információk szerint azt tekintik Budapesten mintának.
A tervezett jogszabály 1990-ben Franciaországban elfogadott, s beterjesztőjéről, a kommunista képviselőről Fabius–Gayssot-törvénynek nevezett változata hordozza magában a szabályozás tudományfilozófiai csapdáját. Amúgy rendkívül naivnak kellene lennünk annak feltételezéséhez, pusztán véletlen időbeli egybeesés okozta, hogy a szocialista tábor összeomlásával legitimációjától megfosztott kommunisták pontosan 1990-ben érezték szükségét a kérdés törvényi szabályozásának. Megjegyzendő, hogy a törvényt ott is szimbólumnak szánták, hiszen azt Mitterrand elnök a Bastille elfoglalása napján írta alá. E szabályozás alapján a II. világháború történetének kutatása már lezárt folyamat, így csak bizonyos kérdésfelvetéseknek lehet létjogosultsága. A francia szabályozás a nürnbergi per anyagát tekinti mérvadónak, annak ellenére, hogy a perben benyújtott bizonyítékokat, azok megszerzésének és felhasználásának módját már akkor is komoly tudományos fenntartásokkal illették. Hiszen a törvényszék működését szabályozó londoni statútum nem tette lehetővé, hogy a vádat képviselő nagyhatalmak által beterjesztett iratokat felülvizsgálják. A Szovjetunió nyugodtan tehetett kísérletet nyilvánosságra került sztálini bűnök német rémtettekként történő bemutatására. Ennek a legismertebb példája a vádiratba felvett katyni mészárlás. A Fabius–Gayssot-törvény alapján ma elméletileg bárki büntethető, aki Sztálint vagy Beriját teszi felelőssé Katynért, vagy más a perben német gaztettként említett bűnökért.
Szintén a francia szabályozás veti fel annak a kérdését, mi történik akkor, ha valaki olyan országban tesz a törvény alapján büntethető nyilatkozatot, ahol ezt szabad, s ezt az ilyen szabályozással rendelkező ország sajtója visszaidézi. Ilyen megfontolás alapján ítéltek komoly pénzbüntetésre több brit történészt, akiknek az angol sajtóban adott nyilatkozatát a francia sajtó idézte. Magyarország számára külön problémát jelenthet, hogy több nyugati könyvkiadó takarékossági okokból térségünkben nyomtatja könyveit. Szlovákiában készítették Otto Kumm, a 7. Savoyai Jenő SS hegyivadász-hadosztály egykori parancsnoka által írt csapattörténet újabb változatait, míg Joachim Hoffmann Sztálin megsemmisítő háborúja című könyvének 1997-es 4. kiadása a debreceni Litográfia nyomda terméke. Ebben az esetben vajon úgy járnak el a bűnüldözők, mint a német hatóságok, akik csak a bennszülött uszítókkal szemben lépnek fel, míg a mindmáig szinte szabadon tevékenykedő iszlámistákkal nem törődnek, mert mint mondják, az ő antiszemita propagandaanyagaik németre fordítására nincs elég emberük?
A németországi, közkeletű nevén az „Auschwitz-hazugságot” szankcionáló törvény jogi kijátszhatóságát a napjainkban a jobboldali radikális NPD ügyvédjeként tevékenykedő egykori szélsőbalos Horst Mahler tárgyalási taktikája igazolja. (Nem nélkülözte a pikantériát, hogy a karlsruhei alkotmánybíróság előtt folyó NPD betiltási ügyben találkoztak a német Vörös Hadsereg Frakciót egykoron segítő ügyvédek: Otto Schily, a mai szövetségi belügyminiszter és ellenfele, a pártot védő Mahler.) A német szabályozás ugyanis a holokauszt egészének vagy fontos részleteinek tagadását rendeli büntetni. Mahler mindeddig eredményes védekezése abban áll, hogy a bíróságot szólítja fel, definiálják pontosan, mit lehet mondani és mit nem szabad állítani Auschwitzról. E követelés azonban azzal a következménnyel járhat – miként azt a törvény szigorítását kísérő sajtóvitában Ernst Nolte professzor leszögezte –, hogy a jogszabály módosításával végleg zárójelbe kerülhet a német alaptörvényben garantált tudományos kutatás szabadsága, s ettől kezdve bíróságok fognak dönteni egyes szakmai kérdésekről. Azt, hogy Nolte nem a levegőbe beszélt, jelezte az akkor Freiburgban működő nyugatnémet Hadtörténeti Kutató Intézet és egyik munkatársa, Joachim Hoffmann közötti jogvita. Az intézet által tízkötetesre tervezett, A Német Birodalom és a II. világháború című kiadvány negyedik, 1983-ban megjelent kötete tárgyalta a Barbarossa-hadműveletet. A szovjet háborús előkészületek bemutatásával megbízott Hoffmann ragaszkodott ahhoz, hogy leírhassa évtizedes kutatásaiból leszűrt véleményét, a Vörös Hadsereg 1939 óta – függetlenül Hitler támadási előkészületeitől – Közép-Európa elfoglalására készült. Míg ismert baloldali főnöke – a később a Kurt Waldheim elleni kampányban ismertté váló Manfred Messerschmidt – ebben az állításban a nemzetiszocialista bűnök relativizálására tett kísérletet látott. Ezért a tanulmány átdolgozására, a szovjet támadási előkészületeket bizonyító tények elhagyására kívánta kényszeríteni Hoffmannt. Az ismert történész csak hosszabb pereskedés után tudta elérni, hogy az általa megfogalmazott változat – ha némi rövidítésekkel is – jelenjen meg a 4. kötetben. Nem véletlen, hogy Hoffmann első kiadásában 1995-ben megjelent könyvét, a Sztálin megsemmisítő háborúját nyomtatása előtt, elkerülendő a pereskedést, egy bíróval nézette át.
Más jellegű problémával kellett szembenéznie az osztrák Heinz Magenheimernek a 2000-ben megjelent, Döntő összecsapás, 1941 című könyve miatt. A könyv szigorúan tudományos alapon arra a következtetésre jutott, hogy Sztálin Közép-Európa meghódítására készült. A könyv egyes állításait az osztrák és a német szélsőjobb szövegkörnyezetéből kiragadva idézte, amiért a baloldalról többen az említett törvényre hivatkozva Magenheimer könyvének betiltását, valamint oktatási engedélyének (a szerző a bécsi katonai akadémia tanára) megvonását követelték. Az abszurd németországi helyzetet példázza a Bundeswehr müncheni egyeteme volt tanárának, Franz W. Seidlernek a története is. A professzor 1998 elején több könyvében foglalkozott a keleti front harcaival, ahol kitért a Vörös Hadsereg és a partizánok által elkövetett hadijog-sértésekre is. A könyv ellen a német baloldal mint a náci bűnök relativizálása ellen lépett fel, s követelte a szerző példás megbüntetését, valamint a kormány elhatárolódását. (Az egyetem a Bundeswehr, így a német honvédelmi minisztérium alárendeltségébe tartozik.) A masszív baloldali fellépéstől megijedt Volker Rühe védelmi miniszter – hogy ne nyújtson támadási felületet a közelgő szövetségi gyűlési választásokon – Seidlert kitiltotta a minisztérium alárendeltségébe tartozó összes intézményből.
A német történettudomány erkölcsi állapotáról mindennél többet elmond a négy esztendeig az ország, valamint Ausztria számtalan városában bemutatott Megsemmisítő háború. A Wehrmacht bűnei 1941–1944 című vándorkiállítás története. Bár a kiállítással szemben kezdettől fogva komoly szakmai fenntartások merültek fel, a finanszírozó multimilliomos J. P. Reemstma – a nagyapa éppen a Wehrmacht hadiszállítójaként szedte meg magát – minden kritikussal szemben, többek között az ún. Auschwitz-törvényre hivatkozva, jogi eljárást helyezett kilátásba. E fenyegetéssel, illetve a bírálókkal szembeni, többször tettlegességig fajuló kampánnyal gyakorlatilag sikerült a német kritikusokat elhallgattatni.
Miután Németországban a megvádolt kivégzését jelenti az antiszemitizmus vádja, ennek tragikus következményeit jól szemlélteti egy utazási iroda New York-i kirendeltségvezetőjének esete. Egy, a médiához is eljuttatott névtelen levél azt vetette az illető szemére, hogy az afroamerikai, valamint zsidó származású utazni vágyókat eltanácsolta Németország felkeresésétől. E vád alapján az illetőnek a pánikba esett cég azonnal felmondott, s ezen már az sem változtatott, hogy utólag sikerült a megvádoltnak igazolnia, egy mondat sem igaz az állításokból. Bár csak áttételesen kapcsolódik a törvény vitájához, de a sebnitzi eset jól jelzi, hogy ilyen esetekben szinte automatikusan megszűnik az ártatlanság vélelme, s a szenzibilis média előtt a megvádoltnak magának kell cáfolnia a vádakat. A szászországi kisvárosban egy felügyelet nélkül hagyott gyermek belefulladt az uszoda vizébe. A anya, hogy elkerülje gondatlanságáért a felelősségre vonást és marokkói élettársa családjának bosszúját, néhány személyt megvesztegetett, akik tanúsították, fajgyűlöletből bőrfejűek gyilkolták meg a gyermeket. A kül- és belföldi média azonnal ráharapott az ügyre, pokollá téve a megvádoltak, de az egész „náci fészeknek” bélyegzett kisváros lakosainak életét. Számtalan bölcs elemzés látott napvilágot az örök rasszista németekről, ahol nem mulasztották el arra sem utalni, hogy a tartomány és Sebnitz is a CDU irányítása alatt áll. Az SPD-s szövetségi elnök és a kancellár is a tények részletes ismerete nélkül mondott ítéletet a sebnitziek felett. Csak a megvádolt gyermekek szülei által folytatott nyomozásnak, valamint az egyik lefizetett „tanú” fecsegésének volt köszönhető, hogy néhány héten belül napvilágra került az igazság.
A fenti példák is jelzik, hogy még olyan stabil demokráciában is, mint Németország, milyen, a törvényalkotók által talán végig sem gondolt következményekkel jár az ottani „gyűlöletbeszédet tiltó törvény”. S a tüntetésre felhívó politikai röplap elkobzása óta itthon sem lehetnek illúzióink, hogy mi történhet a jogszabály elfogadása után. Miként értelmezheti azt egy ügybuzgó, az elvárásoknak megfelelni akaró hivatalnok. A német példák azt is mutatják: egy jogállamban milyen nehéz a tényállás bizonyítása, s érdemes végiggondolni, hogy mennyiben hasznos, ha az uszítókat a mártíromság glóriája vonja be. Erre példa, hogy Szálasi bebörtönzése jelentős számú szavazatot hozott 1939-ben a nyilaskereszteseknek. Végül, nem biztos, hogy a törvényalkotók – ha a céljuk valóban egy sokat szenvedett közösség méltóságának védelme – el tudják kerülni, hogy jogszabályukból ne váljon a politikai ellenfél megbélyegzésére felhasználható harci eszköz. Hiszen Helmuth Schmidt mutatott rá kiváló, A jog mint fegyver című esszéjében, hogy „néhány nyugati politikus visszaél az emberi jogok fogalmával, azt külpolitikai nyomásgyakorlás eszközeként használja”.

A szerző történész