Hol vagytok, bátor és formabontó művészek?

Hová tűntek a művészek? Hová lett az a sokszor dekódolt, sokszor nyíltan vállalt, politikai áthallásokkal telített művészi szembenállás és önmeghatározás, amely a Kádár-korszakot jellemezte és amely oly sok kiváló mesterművet teremtett? Hol a régi formabontó és ellenzéki avantgárd? Hol van a bátor művész és a merész műalkotás most, amikor javában folyik Csermanek mosdatása, a lopakodó restauráció, amikor ismét elfoglalják vezető pozícióikat a posztkommunista outsiderek? Hol vannak a lüktető igazságkeresők, az igazi mesemondók, a gyertyákat csonkig égetők, az álmatlan virrasztók? Hová tűnt egykori bátorságuk, merészségük? Mivé vedlettek, miért nem üzennek ismét hadat ennek a képtelenségbe fordult bolsevista időutazásnak? Hová tűntek a Hajas-, Erdély-, Szentjóby-féle lázadó képzőművészek? Hová a kísérletező kedvű Bódy Gáborok, Balázs Bélá-s filmesek? Hová a kaposvári színházi formabontók? Hová a fotó- és táncművészek, a JAK-féle fiatal radikális írók? Hová tűnt a szellemi erjedés, pezsgés, a szabadság iránti korlátlan vágyakozás, a hatalommal szembeni konfrontáció mámora? Hazugság volt az egész? Eladható áruvá, kommersz fogyasztási cikké minősítette az elitista liberalizmus a betagozódó művészeket? Önként feladták hajdanvolt illúzióikat, álmaikat és naivitásukat az egykor híres-hírhedt lázadók? Betörtek és alázatos csavarok lettek a nagy gépezetben? Megvette őket kilóra a fondorlatos hatalom? Hol vannak most, amikor minden útszéli cserbenhagyásos árulás, amikor tort ül felettünk a feneketlen gazság, amikor erény lett és lecsorog arcunkon a ránk köpött hazugság? Hol bujdokoltok most, igazságosság hajdanvolt bajnokai? Hol lapultok ti láncra vert művészek? Illegalitásba vonultatok?
Mi még emlékezünk az ellenkultúrára. A viselkedések, feltűnő formák, rikító külsőségek és tartalmak együttesére. A küzdelemre, amely a fennálló rend és hatalom megingatására, megkérdőjelezésére és felváltására irányult. Mi még emlékszünk a dinamikus ellenkultúra tiltakozására az elidegenedés, az atomizálás, a globalizált fogyasztás és az ebből fakadó médiabrutalitás ellen. Emlékszünk közösségi értékekre, a bázisközösségek hálózatára, az individualista törekvésekre, az új és mindenen átgázoló stílus és forma gigászi teremtőire. Emlékszünk még az állva meghalókra, a görcsös vesztesekre, az örök, meg nem értett magányosokra. Lázadtak büszkén, konokul, felemelt fejjel, amikor rendőri felügyelet, buta cenzor, betiltás és üldöztetés volt díjazása és dicsősége ennek az Entartete Kunstnak, ennek az örök „elfajzott művészetnek”. Most, hogy nyíltan visszajöttek ismét a komcsik, valami bűzlik, valami van a levegőben. Valami újra szerveződik ez ellen a felülről vezérelt, ellenséges kommunikációval szemben. Valami, ami nem hagyja tönkretenni és elzülleszteni az egyént és büszke identitással rendelkező közösségeit.
„Ha ti megölitek a mi sajtónk szabadságát, akkor mi megöljük a ti nyugalmatokat” – mondta Lovas István, az írott ellenkultúra egyik apostola a közelmúltban és igaza volt. Igaza volt a Sajtóklubnak akkor, amikor megteremtette a radikális ellenvélemény kultuszát. Igaza volt Usztics Mátyásnak is, amikor létrehozta az igényesség farvizén ellenszínházát. Igaza volt az Inconnu csoportnak is, amikor új, antikommunista formanyelvet, képi világot teremtett, hogy legyen alternatíva, hogy tudjunk választani jó és rossz között, demokratikus lehetőségek között. Igazuk volt a Kairosznak, a Szkítiának, a rovásírás kutatóinak, a Szent Korona-kutatóknak, a zenészeknek, táncosoknak, népművészeknek, mert mernek szembefeszülni. Mernek szembeszállni a posványos arrogancia és cinizmus áradatával. Szembehelyezkedni a gerinchiányos megalkuvásokkal. Mert ennek az ismét feltámadt új művészeti ellenállásnak érzékenynek kell lennie a közélet, az eltaposott közösségek problémái iránt. Cselekednie kell, ösztönösen kérdeznie és válaszolnia kell, provokálnia kell. Kiprovokálnia az önmegmaradás egyetlen útját és lehetőségét. Mert a művészet legnagyobb vétke, ha hallgat, ha elvonja a figyelmet a riasztó társadalmi folyamatokról. Ha elfogadja a kereskedelmi és politikai elnyomást és befolyásolást, ha konzumálódik. Ha így cselekszik, a manipuláció szimpla és sivár eszközévé silányul. Ha így tesz, gyatra műkereskedelmi áruvá züllik, leépül és meghamisítja a szabadság igazi, értékteremtő eszményeit. Ha így tesz, végső soron üzletté válik, csak szánalmas árut barkácsol és forgalmaz. Ezért nem fogadhatjuk el a rendszert, nem épülhetünk be a felkínált önpusztításba, mert részesei lennénk az apátiának és becstelenségnek. Részesei lennénk mindannak, amit a posztkommunisták fennhangon hirdetnek és felkínálnak számunkra.
A művészetnek ma leleplező társadalmi tükörnek kell lennie. Végezzen hulladékhasznosítást, akár egykoron a „junk culture”. Kapirgáljon csak a művészet a politika szeméttelepén. Rugdossa elő a korrupciót, a törvénytelenséget, a brutális hatalomvágy önleplező mítoszát. A lelkekhez hajolva lázítsa fel a szellemet, de ne tűrje, hanem mutassa fel a közönségességet. Ez a fajta politikailag érzékeny, közösségi művészet nem dughatja fejét a homokba, nem menekülhet el a közönséges valóságshow-k kihívásai elől. Ha így cselekszik, csupán a romboló hatású reklámok szolgája lesz. Eszközzé válik, amely konzerválja az elnyomást. Nietzsche szerint: „A művészet arra való, hogy ne engedjen bennünket behatolni az igazságba.” De ebben a kegyetlen hidegvérrel megkomponált világban az erkölcsi igazság kimondása, megjelenítése és felmutatása most mindennél fontosabb. A totális manipuláció korszakában a művészetnek és alkotóknak bele kell merülniük az életbe. A szomorú és igazságtalan szakrális valóságba. Messzire kell dobniuk kiüresedett elefántcsonttornyuk magányosságát. Bele kell merülniük, el kell süllyedniük a végtelenített káoszban, hogy levegőre bukkanva ők legyenek az új felforgató, radikális realisták. Az új nagyvárosi misszionáriusok, kik hátukon hurcolják az igét, homlokukon a megkülönböztetés jelét. Ők, kik változatlan hevességgel harcolnak a totális eszmék, az elitizmus, a sematizmus ellen, kik újra és újra szétbontják és összerakják létünk megfakult, meggyalázott képeit. Ők az abszurd, a groteszk, az irónia és a gúny eszközeivel képviselik ezt az újrafogalmazott dialektikus cinizmust. Nincs más lehetőségük, csak előre menekülhetnek. Képviselik a szembenállást, mely fellép a politikai illuzionisták, a bajkeverő barbár-balkán realizmusok ellen, az aluljárók kereskedelmi csatornáinak kultúrkampányai ellen. Azok ellen, akik fenntartás nélkül kiszolgálják ezt a szétrothadt posztmodern közízlést, ami olyan képlékeny, akár az elfolyó langymeleg lábvíz, amely mindig, minden körülmények között a legalsó szint elérésére törekszik.
Mert ma a mű jel és kép egyszerre. Jajkiáltó jelkép, melynek befolyásoló vizuális térhódítása elsődleges, nincs előle menekvés. Reklámhordozó etalonná vált az idomított ember, ki egyszerre informál és kommunikál az agresszivitással, a buta brutalitással, a szexuális ösztönélettel, a médiakórság zűrzavarával. Itt nincs már esztétika, csak lecsupaszított üzenet, kódolt képi világ, macsó üresfejűség az úr. A leamortizálódott élet és a kipányvázott művészet egymásra talált a politika által, a végletekig felfokozott fogyasztás által. A manipulált mű és az elhülyített művész nem ellenségek többé, hanem egymásnak kiszolgáltatott sziámi ikerpárok. Elhazudott útvesztésük szembetűnő. A korszak létrehozta és végérvényesen beindította önpusztító mechanizmusát, elkezdte a visszaszámlálást. Ez ellen kell megteremtenünk azt az ellenkultúrát, mely felvillantja a médián kívüli élet lehetőségét, mert ma minden érte, általa és miatta létezik.
Hol vagytok, művészek?
A szerző az Inconnu művészcsoport tagja