Vak vezet világtalant

Az Európai Unióban a mezőgazdaság okozza a legnagyobb fejfájást. Bár a legfelsőbb szintről tulajdonképp azt a nézetet hallhatjuk, hogy a közös agrárpolitika és ennek új változata a megoldás kulcsa, ezt megerősítő nyilatkozatokat soha nem hallunk holland, francia, spanyol, német vagy portugál politikusoktól. Röviden összefoglalva: az európai mezőgazdasági politika rossz, ha egyáltalán van ilyen politika. Nem is várhatunk komoly agrárpolitikai álláspontot Brüsszeltől, ahol a kormánybiztos egy olyan nemzet fia, amelynek a mezőgazdasága nem gazdasági tényező, hanem tájrendezési kérdés. Az EU bővítésének éppen ezért sarkalatos kérdése a mezőgazdaság területén való megegyezés, ami pro forma megszületett a francia–német csúcson egy egyszerű szőnyeg alá sepréssel.
Melyek azok a pontok, amelyek mélyítik az agrárválságot? Köztudomású, hogy a mezőgazdaságilag erős országok és az inkább iparra építő gazdaságok e téren épp az országok befizetési különbségei miatt ítélik meg ellentétesen az agráriumot. Az iparra épülő gazdaságok nem kívánják más országokban támogatni az állami szubvenciót. A mezőgazdaság megítélése ezért sajnos puszta gazdasági kérdéssé züllött. Ennek fő oka az, hogy a mezőgazdaság profittermelése messze elmarad az iparétól, és a minél nagyobb profitra törekvő tőke nem érdekelt a mezőgazdaság fejlesztésében. Az ilyen közgazdasági szemlélet tette mindig tönkre a mezőgazdaságot. Ez a szemlélet vezet oda, hogy tonnaszámra gyártják az egy-két hónapig használt videojátékokat nagy extraprofittal, elfelejtkezve arról, hogy néhány hónap múltán mindez ipari hulladékként végzi. A mezőgazdaság eközben – mivel soha nem működik optimális körülmények között – egyszer rekordtermést produkál, másszor pedig még csak annyit sem tud megtermelni, amennyi az adott országnak elegendő. Ezt példázta a nyári közép-európai árvíz okozta hatalmas gabonatermés-veszteség is. Itt kell megemlíteni azt az évtizedek óta szajkózott füllentést, hogy mezőgazdasági túltermelés van. Ez addig jól hangzott, amíg a fejlett országok lakóit a hidegháborús retorika részeként meg lehetett nyugtatni: nekünk megfelelő mennyiségű élelmünk van, bezzeg a szocialista országokban hiányokkal küszködnek.
Az igazság ezzel szemben az, hogy a világnak ma már csak egy hónapra elegendő gabonatartaléka van, a korábbi három hónapnyival szemben. Az ENSZ mezőgazdasági szervezete éves közgyűlésein minden alkalommal csak azt tudják megerősíteni, hogy még mindig nyolcszázmillió ember éhezik a világon. Az európai politikusoknak azt is jól meg kellene gondolniuk, hogy a mezőgazdasági termékek több mint ötven százalékát nem Európában állítják elő, tehát Európa más kontinensekre, országokra szorul. Itt lenne nagy szükség a szemléletváltásra, mert egy nagyobb, világot érintő konfliktus esetén Európa éhkoppon marad, és bekövetkezhet az a szörnyűség, ami a második világháborúban történt, hogy finnek, lengyelek, oroszok ezrei haltak éhen.
Előfordulhat, hogy egy-egy mezőgazdasági ágban helyi túltermelés alakul ki, de ez megfelelő piacpolitikával kezelhető. A válságok amúgy is az átgondolatlan állami beavatkozások eredményei, és főleg annak, hogy még a fejlett EU-államokban sem a termelő aratja le a profit nagy részét, hanem a kereskedő. Fölösleges itt idézni az utóbbi évek számos rossz, a mezőgazdaságot érintő hibás politikai döntését, hiszen a sajtó még ma is naponta említi a szarvasmarhák szivacsos agysorvadásának kérdését vagy az illegális hormonkezeléseket. Ez utóbbiak csak azt emelik ki, hogy mennyire fontos lenne a mezőgazdaság irányításának teljes átgondolása és új alapokra helyezése. A mennyiségi termelés helyett a minőség dotálása, hiszen a más kontinensekről importált, sokszor ellenőrizetlen termékek jelentős egészségügyi, környezetvédelmi ártalmakat okoznak. A mezőgazdaság területfenntartó szerepét is fel kell értékelni. Az emberi tevékenység, így a mezőgazdasági termelés felszámolása számos nem kívánt jelenséget is okozhat. Ezek közé tartozik annak felismerése, hogy Svájcban erózióhoz vezetett a magaslati legelőkön kialakult szarvasmarhatartás felszámolása. A mezőgazdaság mentette meg és tartja fenn jelenleg a holland légitársaságot is: a holland egyéni gazdálkodók által előállított, nagy egyedi érteket képviselő vágott virág vagy más kertészeti termékek szállítása a világ exkluzív piacaira bőséges extraprofittal nyereséges üzletággá teszi a KLM Air Cargót. A holland családi gazdálkodók gyors alkalmazkodóképességükkel és hatékonyságukkal szinte egyedülálló módon képesek a gazdaság húzóágazatává válni.
Ez alapján is érthetetlen az a mezőgazdaság-ellenesség, ami jelenleg egyes EU-tagországokban eluralkodott. A kvótarendszerek fetisizálása és főleg helytelen értelmezése fenyegető pallosként lebeg a gazdálkodók feje felett. Túl kellene már lépni a kvótaszemléleten, és tudomásul kellene venniük mind a gazdálkodóknak, mind pedig a közgazdászoknak, hogy kiváló minőségű árunak nincs kvótája. A felvételre váró országok pedig a kvóták bűvkörében hadakoznak, miközben saját mezőgazdaságukat kellene rendbe tenniük.
Mi is akkor a helyzet? Sajnálattal kell szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy agrárágazatunkat alapvetően négy súlyos gond terheli. Az első a tágra nyitott agrárolló. A második a tőkehiány: míg a bankok konszolidációja már több ízben is megtörtént, a mezőgazdaság feltőkésítése továbbra is csak álom maradt. A birtokviszonyok még mindig rendezetlenek, nincsenek optimális kis- és nagygazdaságok. Végezetül, de nem utolsósorban a mezőgazdasági feldolgozóipar és élelmiszeripar elkótyavetyélése, eladása egy kézbe, hosszú időre szinte reménytelen helyzetbe, sőt válságba juttatta a hazai termelőket.
A rendszerváltozástól számított tíz év agrárpolitikája, eltekintve egy exterminátort meghazudtoló felszámolás „eredményességétől”, csak olyan emlékeket hagyott maga után, mint az állattenyésztő miniszter intézkedése a tejelő tehenek kivágására vagy a hatezer forintos cseresznye importálása a világutazó másik miniszter ötleteként. Közben pedig a hazai állatállomány a második világháborút követő évek szintjére esett vissza, előrevetve a közeljövő rémképét, hogy néhány év múlva tejet kell importálni a hazai ellátás érdekében. Vagy pedig lassan már gyümölcsöt kell importálnunk hajdanvolt gyümölcsexportőr országunkba. Aki harminc évvel ezelőtt tavasszal még a Balatonra autózva Budatétény és Érd lankáin a virágzó őszibarack-ültetvények rózsaszín pompájában gyönyörködhetett, ma a bevásárlóközpontok és autókereskedések csillogó épületeire csodálkozhat. Nem merjük feltételezni, hogy a hatvanas években nemzetközi elismertséget kivívó magyar mezőgazdaságot az EU-csatlakozás bűvkörében a mindenáron való megfelelés céljából szándékosan tették tönkre. Ennyire cinikusak azért nem lehetnek politikusaink. Most, hogy a csatlakozás utolsó fázisában tartunk, igazán nem sok marad hátra, mint menteni a menthetőt. Az előző kormányzat utolsó évében egy kiegyensúlyozott és elsősorban a családi gazdaságokra építő mezőgazdaságot kezdett el támogatni, sajnos már nagyon későn. Természetesen a vörös bárók által vezetett vagy már megszerzett és többszörösen csődbe vitt állami gazdaságok botcsinálta agrárszakemberei ezt nem nézték jó szemmel. Napjaink kormányzata ahelyett, hogy felkarolná az egyéni vállalkozókat, ismét a régi nómenklatúra klienseit szolgálva milliárdokkal segíti tovább a csődbe vitt nagygazdaságokat. Ezt már jól jellemezte Wass Albert Elvásott a vereskakas című írása, amely arról is szól, miként viszi csődbe a fővárosból szalajtott agronómus az eredetileg sikeres, majd téeszesített magángazdálkodást. Jobbat ma sem várhatunk, hiszen sok helyütt távoktatott, diplomagyárakban nevelt szakemberekre bízzák a vezetést, így vak vezet világtalant.
Mégis, mi lehetne a kivezető út, hiszen mind a nagygazdaságok, mind pedig a családi gazdálkodások sikeresen működnek egyes fejlett EU-országokban? Világosan látható, hogy egy sajátos magyar modellként mindkettő egymás melletti versenyeztetése és működtetése nemcsak gazdaságos lehet, hanem egymásra épülhet. Az egyéni családi vállalkozások az igényes piaci területeket fedő, munkaerő-igényes termékek előállítására koncentrálhatnának, míg az állami vagy részben állami tulajdonban, esetleg részvénytársaságokban működő, nagy területen gazdálkodó gazdaságok az igényes piac mennyiségi ellátását tudnák biztosítani. Megfontolandó lenne egy tisztességes értékesítőszövetkezeti rendszer kialakítása is. Csak egy bizalmon alapuló, hosszú távú elgondolásokra építő, kiszámítható agrárpolitikával lehet visszaszerezni az elvesztett hitelt.
Hazánk, mint a múlt század elején többen megfogalmazták, kert-Magyarország lehetne, amelynek biztosítéka kiváló éghajlati adottsága, a termőföld gazdagsága és nem utolsósorban a magyar parasztság szakmai felkészültsége, nemzettudata. Ezt kellene kihasználnia az agrárvezetésnek olyan politikával, amelyben az agrárium nemzetgazdasági súlyát és rangját visszaállítja, és az EU-ban mindenáron megvédi az érdekeit. Ehhez azonban egy igazi szakapparátus kellene, ahol a minisztériumi káderek nemcsak mezőgazdasági szakemberek, hanem megfelelő európai kitekintésű főhivatalnokok is egyben, s beszélik az EU hivatalos nyelveit. Ez nagy kihívás a tárca vezetőjének, de nem megoldhatatlan, csak merjen változtatni és váltatni (leváltani) a már levitézlett szakapparátuson, építsen az új nemzedékre, vállalja fel a konfliktust a kormányon belül is megértetvén, hogy egy önellátó, minőségi terméket előállító mezőgazdaság nem kvóták által szabályozott, hanem termékei a világ bármelyik piacán megállják a helyüket, és megalapozzák az ország felvirágzását.
A szerző az MTA rendes tagja