Január elején, a Slovan Liberec (cseh) futballcsapat közelgő ausztriai vendégszereplése kapcsán izgalmas témát vetett fel az osztrák Sudetendeutsche Zeitung. A lap keserűen hívta fel a figyelmet arra, hogy a közvetítések alkalmával ma már a sportriporterek is csak elvétve használják az egykori német települések eredeti, német nevét, s ezzel tulajdonképpen elfogadják, sőt legitimálják a kitelepítéseket. A vita a cseh konzervatív napilapban, a Lidové Novinyben folytatódott.
Reichenberg – ma Liberec – a legnépesebb város volt a Szudétákon. 1930-ban 6 ezer cseh és 85 ezer német lakta. Az utóbbiakat Benes elnök dekrétumai nyomán kisemmizték és deportálták, így a város az erőteljes betelepítések hatására ma már „tisztán” cseh. A Lidové Noviny a cikk végén tájékoztatja olvasóit néhány csehországi település régi, német elnevezéséről: Reichenberg (Liberec), Budweis (Ceské Budejovice), Harrachsdorf (Harrachov), Taus (Domazlice).
Ismerős helyzet. Kassától Újvidéken át Kolozsvárig mindenütt betelepítésekkel hígították fel az etnikai arányokat. Ennek köszönhetően a harc ma már sok helyen csak a magyar nyelvű helységnévtáblákért folyik. Hasonlóan szomorú az is, amikor Magyarországon Kosice, Bratislava stb. helységnevekkel találkozunk. Megesik, hogy egyes pályaudvarokon a hangosbemondó Bratislavába, aztán Bécsbe közlekedő vonatokról ad felvilágosítást. A Kosice, Bratislava és más idegen eredetű helységneveket, úgy tűnik, egyes politikai törekvések szeretnék lassan a magyar nyelvben is – magyar eredetijük rovására – meghonosítani. Talán úgy érzik: ideje elfelejteni, hogy Pozsonyt és Kassát egykor a mi népünk lakta. (Bécs magyar nevével, mivel sohasem volt magyar város, bizonyára nem terveznek ilyesmit.)
A legaggasztóbb azonban az, hogy a határon túli magyarok etnikai alapon történő elnyomását még Magyarországról is támogatja egy politikai erő. Az SZDSZ-ről van szó. Elég körülnézni a határon túli magyar nyelvű médiumok szerkesztőségeiben (lásd Haklik Norbert: A publicisztika Trianonja, MN, jan. 28.) vagy a politikai pártok frakcióiban: embereik – hogy szorgos munkájukkal segítsék az SZDSZ magyarországi törekvéseit, melyek közül csak az egyik a határon túli magyarság elsorvasztása – mindenhol jelen vannak.
Az SZDSZ az MSZMP rendszerváltó légiójaként létrejött jól képzett és tökéletesen elkötelezett, pénz- és pozícióéhes értelmiségi csoport. Mivel az MSZMP nem akarta kecskére bízni a káposztát, elmondhatjuk, az SZDSZ utódpárti elkötelezettségének mértéke egyenesen arányos volt a privatizációs pénzek nagyságával. Ma a szabad demokraták szellemisége már ultraeurópai. A párt azonban – saját politikai érdekeinek megfelelően – mégis szelektál a történelmi bűnök között. Ők voltak azok, akik tavaly a legélesebben rohantak ki Orbán Viktor rendkívül tisztességes nyilatkozata ellen (a Benes-dekrétumok nincsenek harmóniában az EU-s jogrenddel), és a meggyalázott német és magyar kisebbséggel szemben Szlovákia, a „jó szomszéd” érdekeit védelmezték. Azét a Szlovákiáét, amely már 1941-ben (!) mindenféle külső kényszer nélkül léptette életbe a Zsidó-kódex (198/1941) nevű törvénycsomagot (hasonló törvényeket Magyarországon 1944-ben, a nyilasok vezettek be), továbbá 1942 márciusa és októbere között önként, saját akaratából deportálta a zsidókat. Szám szerint 57 628-at. Németországnak pedig, hogy „befogadja” a szlovákiai zsidókat, északi szomszédunk minden kitelepítettért 500 birodalmi márkát fizetett. De a szlovák deportálási láz ezzel nem ért véget. Alig telt el három év: a németek és a magyarok is csomagolhattak.
A Benes-vita során az SZDSZ – tömegvonzó segédpártjával együtt – ennek a Szlovákiának az érdekeit védte. Gyomorforgató volt, ahogy magukat naponta aktív békeharcosnak deklaráló emberek önző politikai érdekből el akarták bagatellizálni a szudétanémetek és magyarok ellen elkövetett kegyetlenségeket.
Amikor tavaly Orbán Viktor az áldozatok védelmére kelt, egymást követték a hisztérikus nyilatkozatok és publicisztikák. (Várkonyi Tibor a Magyar Hírlapban a tőle megszokott rendkívül magas szakmai színvonalon ismertette az ügy fiktív hátterét: „Városszerte beszélik, magukat teljesen érthetően megnevezni nem kívánó szem- és fültanúkra hivatkozva…”) Egyetlen aprócska tényt hallgattak el: hogy Benes aljas politikai manővereihez Sztálin segítségét vette igénybe. Tehát a politikusok, publicisták e Sztálin-barát csehszlovák elnököt védelmezték. Akinek kassai kormányprogramja, illetve dekrétumai (talán innen a rokonszenv) egy több évtizedig tartó diktatúra elé tapostak ösvényt. Minden nyilatkozat, minden cikk egyetlen üzenetet hordozott: hogy Benes – aki mellesleg Trianonban a csehszlovák diplomáciát vezette és ott meglehetősen eredményesen képviselte a csehszlovák érdekeket, tehát akinek magyargyűlölete régi keletű volt – törvényei már nem képezhetik politikai vita tárgyát, mivel nincsenek érvényben. Ami fatális tévedés.
1995-ben Rudolf Dreithaler német nemzetiségű cseh állampolgár jogi úton igyekezett kárpótlásként visszaszerezni édesapja egykori házát. Több sikertelen próbálkozás után az alkotmánybírósághoz fordult, és megtámadta a 108-as számú dekrétumot. (A 108. dekrétum az „ellenséges tulajdon” elkobzására irányul.) A Cseh Köztársaság alkotmánybírósága elutasította Dreithaler keresetét, és a 108. dekrétum érvényessége mellett foglalt állást. Az ügy Dreithaler kontra Cseh Köztársaság néven vált ismertté és egy sor más kárpótlási vitával együtt a dekrétumok kétségbevonhatatlanságának ékes bizonyítékává.
A második világháború után Németország az üldözöttek és hozzátartozóik számára nyújtott anyagi kárpótlással igyekszik jóvátenni a jóvátehetetlent, az általa elkövetett bűnöket. Vajon a szudétanémeteknek meddig kell várniuk? És vajon miféle jóvátétellel lennének kárpótolhatók a felvidéki magyarok, akiket a csehszlovák elnök dekrétumai nyomán teljes vagyonelkobzással, valamint a földtulajdon kisajátításával sújtottak? Vagy azok a tízezrek, akiket Magyarországra, valamint a cseh–német határ mellé, a kitoloncolt szudétanémetek házaiba telepítettek?
A 2001-es népszámlálás adatai szerint ma 14 672 cseh állampolgár vallja magát magyar nemzetiségűnek. Prágának például 1671 magyar nemzetiségű lakója van. A csehországi magyarok egy része házasság, illetve munkahely révén került cseh területre, míg egy másik részük abból a közel 50 ezer kitelepítettből, illetve azok utódai közül kerül ki, akiket a dekrétumoknak köszönhetően deportáltak a megüresedett szudétanémet otthonokba.
Őket nem érintette, a felvidékiek helyzetét azonban javítani igyekezett az a kedvezménytörvény, melyet az SZDSZ – akárcsak a Duna TV létrejöttét – ravaszul, „szakmai” okokra hivatkozva nem támogatott. Ma sem támogatja. Sőt gyűlöli, és minden erejével igyekszik megsemmisíteni. Így válik aktív támogatójává a szomszédos „demokráciák” kisebbségelnyomó politikájának.
Amikor Mikulás Dzurinda szlovák miniszterelnök december elején kifejtette, hogy kormánya semmilyen körülmények között nem hajlandó a státustörvény szlovákiai bevezetésére, sokakban merült fel a gyanú: vajon a szlovák fél elutasító magatartása, illetve a magyar fél megrökönyödése nem volt-e előre megrendezett színjáték; e mostani politikai manővert nem előzte-e meg esetleg egy hónapokkal ezelőtti csendes megegyezés? Nem tudható. Az sem, hogy hogyan sikerül majd a cseheknek és a szlovákoknak Benes elnök törvényeit harmóniába hozni az Európai Unió jogrendjével.
A balliberálisoknak, természetesen, joguk van úgy érezni, hogy a dekrétumok harmóniában vannak az európai jogrenddel. Kérdés azonban, hogy – a tőlük megszokott – szelektív igazságérzetük hogyan reagálna arra, ha ma Belgium határozná el a 3 és fél millió vallon vagyonának elkobzását, illetve Észak-Franciaországba való deportálását. A reakció nyilvánvaló. Mint ahogy az is, hogy az SZDSZ-t mily kevéssé zavarja, ha határon túli magyarok ellen irányul – egy általuk kedvelt szóvirággal élve – a negatív, etnikai eredetű diszkrimináció.
A szerző egyetemi hallgató
origo.hu
Tömegkarambol volt Sümegnél
