A Nyugat kész volt az orosz igényeket katonailag is támogatni, ezért a Monarchiának nem lehetett más szövetségese, mint Németország, amelynek fejlődő gazdasága érzékenyen érintette Anglia versenyképességét, a franciáknak pedig Elszász-Lotharingia jelentett gyógyíthatatlan sebeket.
Az első világháborút a központi hatalmak elvesztették, és ennek következtében a Monarchiát, ezen belül Magyarországot feldarabolták. A háborút lezáró trianoni békediktátum következményei jelenleg is hatályosulnak. A győztes antanthatalmak Vilmos német császárt háborús bűnösnek nyilvánították, Tisza István magyar miniszterelnököt pedig – aki a béke megőrzése mellett volt – két felbérelt vöröskatona otthonában meggyilkolta.
A második világháború az Európa feletti uralomért folyt. A Trianonban megcsonkított Magyarországnak két választása volt: vagy ellenáll a kontinenst uraló Németországnak és osztozik Lengyelország és Szerbia sorsában, vagy megpróbál reálpolitikai keretek között vele együttműködni és időben váltani, ha kell. Az ország vezetői az utóbbit választották, mert a szövetséges hatalmaktól kedvező ígéretet nem kaptak, és számolnunk kellett azzal is, hogy német vereség esetén elveszítjük a békés úton visszaszerzett magyarlakta területeket, sőt Közép-Európa, így Magyarország is Szovjet-Oroszország uralma alá kerül. Ezek a valós aggodalmak és a trianoni békediktátum kényszerpályája jobb megoldást nem tettek lehetővé. Magyarország ismét a vesztesek oldalán fejezte be a háborút több mint háromszázezer áldozattal. A második világháború után Magyarországot Trianonnál is súlyosabb büntetéssel sújtották. Vezetőit a hitleri Németország vezetőivel hasonló módon büntették. Több mint száznyolcvan halálos ítélet mellett több ezret börtönbe zártak, két törvényesen működő miniszterelnököt, egy vezérkari főnököt kivégeztek, minisztereket életfogytig vagy hosszan tartó börtönbüntetésre ítéltek, egy kormányfő és egy vezérkari főnök szovjet fogságban halt meg, a kormányzó és az ország utolsó alkotmányosan működő miniszterelnöke emigrációba kényszerült. Ez volt a második világháború mérlege.
Európa megszabadult a németektől, de ezért amerikai–szovjet-orosz felosztásával fizetett. A trianoni Magyarország elvesztette függetlenségét, nemcsak a külpolitikában, hanem a belső ügyekben is. A vezetők kiválasztása is a Szovjetunió hatáskörébe tartozott. A szocialista nemzetfogalom Szovjet-Oroszország iránti hűséget jelentett. A rendszerváltozást a Szovjetunió felbomlása és az ezredforduló eseményei tették lehetővé. Európának Jalta által kijelölt keleti feléről visszakerültünk nyugatra, s a nemzetállami jogosítványok részbeni feladásával az európai integrációs folyamatba. A NATO és az Európai Unió keleti kibővítése folytán a globális biztonsági és politikai folyamatok részeivé válunk.
Századunk meghatározó tényezője Amerika, az új birodalom Európában az Európai Unió, amelynek legerősebb tagja Németország. Néhány évtizeden belül meghatározó szerephez juthat a Csendes-óceán térsége. Jelenleg a nyugati világgazdaság a világtermelés felét állítja elő, a másik felét a feltörekvő Ázsia. Tehát nem kizárt, hogy az új évtizedekben Európa a világ fejlődési fő irányvonalától távolabb esik.
A kialakulóban lévő világirodalomban a tagállamok nem lesznek egyenlők. Az ezúttal meghirdetett világrend a korábbi birodalmi törekvésekhez képest lényeges változást nem mutat, mert a birodalmak – a fennálló eltérések mellett is – hasonló módon szerveződnek, hatalmuk kiterjesztésének arányában juttatják érvényre saját érdeküket.
Az Egyesült Államok hatalmi törekvései részben az ENSZ nevében történnek, amerikai katonai vezetés irányításával, a szövetségesek tudomásul vételével. Az USA mint legerősebb hatalom a demokrácia, a terrorizmus elleni harc, az emberiség közös érdeke nevében saját nemzeti és ideológiai céljait tekinti döntőnek. Ekként viszonyul az eurázsiai térségben fennálló válsághoz is. Katonai beavatkozást sürget, hogy megelőző csapásokkal elejét vegye a szeptember 11-éhez hasonló katasztrófának. Ugyanakkor a terrorizmus politikai, társadalmi és kulturális okait nem tárja fel, e nélkül pedig a katonai akciónak elfogadható alapja nincs, és az nem is járhat sikerrel. Úgy tűnik, a katonai fellépés az Eurázsiában fellelhető ásványkincs, az olaj kizárólagos birtoklásáért történik. Ez az oka annak, hogy Amerika szövetségesei – Nagy-Britanniát kivéve – vonakodnak részt venni a katonai akcióban. A béke elleni háborús cselekményeket mind a nemzetközi, mind a magyar jog (Btk. XI. fejezet) tiltja.
Amerika elvárja, hogy szövetségesei a katonai hadműveletekben támogassák. A nem teljesítés járhat hátránnyal (az Orbán-kormány ezt megtapasztalhatta), de erőszakot nem alkalmaz, mint korábban a németek és az oroszok, tehát minden magyar közreműködés önkéntes. Sajnálatos, hogy a kormányfő és kísérete – amerikai tisztelgő látogatásán – a szövetségesek többségének tartózkodó álláspontja ismeretében önként felajánlotta Magyarország katonai közreműködését az eurázsiai konfliktusban.
A társadalmi közgondolkodásban a nemzeti sorskérdések megítélését, a történelmi témák aktuális beállítását az adott politikai helyzet határozza meg. A hétköznapi ember nem tekint a történelmi múltra, ha függetlenségről, önállóságról gondolkodik, inkább a mindennapi élményeire, amit a tömegtájékoztatás befolyásol. Ezért a magyar társadalom többsége nincs tudatában annak, hogy az eurázsiai katonai műveletekben való közreműködésünkkel, a részfeladatok vállalásával fokozatosan lépünk be a harmadik világháborúba, melynek végeredménye nem ismert, és következményeit generációk hosszú sora szenvedi majd meg. Trianon nyolcvan év után is fájó seb. A második világháborúban a felajánlott gyorshadtest után a németek az egész magyar honvédség bevetését követelték, és hosszas, nagy hangerővel folytatott alkudozással sikerült elérni, hogy „csak” a második hadsereget kellett kiadnunk, melynek egy része a Don-kanyarban semmisült meg. Horthy szóban és írásban ismételten, de sikertelenül kérte a magyar csapatok visszavonását a hadműveleti területekről, azonban Hitler hajthatatlan volt. Mindenkor ez a helyzet, ha a magyar haderő idegen parancsnokság alá kerül.
A magyar történelem idézése mélyen összefügg a jelen kérdéseivel. A történelmi kérdések feszegetése a jelen problémáinak a feszegetése is. A kormánynak számolnia kell a történelemben megoldatlan problémák tovább élésével, amikor magabiztosan, feltétel és ellenszolgáltatás nélkül vállalja az ország katonai közreműködését.
Ez idő szerint a kormány arról döntött, hogy egészségügyi katonai alakulatot küld Afganisztánba, az Irak elleni háborúhoz Taszáron amerikai kiképzőtábort létesítenek külföldi erők részére. Irak kikapcsolása után számolhatunk Irán megtámadásával, és az amerikai álláspont szerint a terrorizmus megfékezése végett rendet kell teremteni Szudánban, Líbiában, Indonéziában, Algériában és esetleg Szaúd-Arábiában.
Angliát kivéve az európai államok vonakodnak részt venni a katonai műveletekben, szerintük az eurázsiai térségben fennálló válság megoldásánál más formulát kell alkalmazni, mely jobban megfelel e térség stabilitásának.
Ebben a vitában Magyarország szerepe jelentéktelen. De a józanság mindenesetre megköveteli annak felmérését, hogy milyen módon és feltételek mellett vegyünk részt a konfliktus megoldásában, szerepvállalásunk mennyiben felel meg geopolitikai érdekeinknek. Kellő mérlegelés híján egyik nagyhatalmi érdekkörből átkerülünk egy másik nagyhatalmi érdekkörbe anélkül, hogy a Kárpát-medencében fennálló konfliktusok elsimulnának és az összmagyarság helyzete biztonságosabb lenne. A mindenkor ellenségektől körülvett Magyarország a történelmi, geopolitikai realizmust szem előtt tartva, a nemzeti kultúra megőrzése mellett csatlakozhat a szövetséges nagyhatalmak katonai műveleteihez. Megtörténhet, hogy Magyarországot támadás éri, miközben a magyar honvéd alakulatokat Ázsiában vagy Afrikában vetik be a „demokrácia” és a „szabad piacgazdaság” nevében.
Mi, magyarok tudhatjuk a legjobban, könynyebb a háborúba belépni, mint azt befejezni. A kormány katonai szerepvállalása elhamarkodottan, a helyzet kellő áttekintése nélkül történt, és annak valódi tartalma nem ismert. Az eljárás a korábbi időkre emlékeztet, Moszkvában a kérelem parancsot jelentett. Remélhetőleg a két főváros – Washington és Moszkva – nem hozható közös nevezőre. A múlthoz képest más a helyzetünk. Az önkéntes, ellenszolgáltatás nélkül tett ajánlat nem felel meg az ország érdekeinek, inkább pártpolitikai céljai voltak.
Ezek ismeretében, a jövő miatt sem érdektelen összehasonlítani, hogyan viszonyult a háborúhoz a második világháborúban a politikai vezetés és milyen a hozzáállása a mai politikai elitnek. Tanulságos a vizsgálódás a különböző egyesülési folyamatok között mutatkozó eltérés ismeretében is.
A második világháborúban a háromhatalmi egyezményt 1940. szeptember 27-én, Berlinben kötötte meg Németország, Olaszország és Japán. A német birodalom felhívására az egyezményhez csatlakozott Magyarország, Románia, Szlovákia, Bulgária, Jugoszlávia, majd Horvátország és Dánia. Ezeknek az országoknak geopolitikai helyzetük miatt nem volt más választásuk, ha nem akartak szembekerülni Hitlerrel.
A képviselőházban Eckhardt Tibor, a kisgazdapárt elnöke, a felsőházban gróf Bethlen István, felszólalásukban ellenezték az egyezményhez való csatlakozást, mellyel az ország feladja semleges politikáját. A délszláv válság ugyanezen okokból feloldhatatlan dilemma elé állította a magyar kormányt. E dilemma súlya alatt gróf Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossággal vetett véget életének. A német–szovjet-orosz háborúban megismétlődött az, ami már a Jugoszlávia elleni akció esetén feloldhatatlan helyzet elé állította a magyar kormányt: belesodródni a háborúba, melynek kimenetele nagyon bizonytalan, vagy kitenni az országot a német erőszaknak.
Bárdossy László miniszterelnök a nehéz helyzetből egy módon szabadulhatott volna: ha lemond. Erre nézve mondta Ullein-Reviczkynek a hadba lépés kimondása után: „Felvetődött a kérdés: nekem kell-e vállalnom a felelősséget ezért a háborúért, vagy át kell ruháznom az utódomra? Úgy gondolom, az ország semmit sem nyerne az utóbbi megoldással, hisz’ ha most visszavonulnék, utódom csakis a németek embere lehetne. Márpedig ő bizonyára messzebb elmenne, mint ameddig én szándékozom menni.” Kimondhatjuk: Bárdossy László az ország érdekében nagy felelősségérzettel cselekedett! Két momentumot az idézetből a történelem bizonyított:
1. 1944. március 19-én a Sztójay-, október 15-én a Szálasi-kormány beültetése,
2. Bárdossy László mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legalacsonyabb szinten tartsa háborús hozzájárulásunkat.
A népbíróság előtt 1945-ben, az utolsó szó jogán Bárdossy László hangsúlyozta: felelősséget érez azért, hogy a háború annyi sok fiatal életét törte össze, sok családot szórt szét, sok érték pusztult el, és tudja (bár kényszer súlya alatt állott), mindezért személyes sorsával is felelnie kell.
A népbíróság Bárdossy László miniszterelnököt bűnösnek találta, halálra ítélte, 1946. január 16-án kivégezték.
Minden háború után felmerül a felelősség kérdése, rendszerint nem marad el a győztesek számonkérése. Ezzel a jövőben is számolni lehet, hiszen az USA a háborús bűnösöket megbünteti. Nyilván hasonlóan gondolkodnak a másik oldalon is. A folyamatba tett háború térbeli és időbeli terjedelme nem ismert, a végeredményét előre megjósolni nem lehet. Az előző két világháborúban hangoztatott diadalmas ígéretekből nem lett semmi, a vesztesek oldalán végeztünk. Az eurázsiai háború harmadik világháborúvá szélesedhet, és a végső győzelem kérdéses, mert a harmadik világot – melynek része az ázsiai kis tigrisek mellett Kína is – Amerikának a maga képére, demokratikus rendszerré átalakítani, szabad kereskedelmet biztosítani, a világot irányítása, uralma alatt tartani megoldhatatlan feladatnak tűnik. Oroszország – bizonyos kedvezmények fejében – jóindulatú, de a bizánci politika könnyen változik. A második világháború is Sztálin közreműködésével vette kezdetét, Sztálin bűnsegéd volt.
Az eurázsiai háború és következményei nem ismeretesek, nem tudni, ki áll a győztesek oldalán, ki vesz részt az osztozkodásban és ki tartozik számadással.
Az utóbbi esetén a dráma összes szereplőjének, lett légyen vezető vagy csendestárs, a feltárt események, az okok és okozatok ismeretében – ha másutt nem – a történelem ítélőszéke előtt számot kell adnia a háború következményeiért, az elmulasztott békéért.
A kiszámíthatatlan rombolással járó háború helyett bölcsebb lenne követni az egyháznak a Római Birodalom bukása utáni politikai tapintatát. Az egyház a birodalomba betörő pogány törzseket keresztény vallásra térítette, de elismerte e népek nemzeti sajátosságait, tiszteletben tartotta egyéniségüket, ugyanakkor elfogadtatta velük a római intézményrendszert és a római jogot. Ezzel a térítő munkával születtek meg az európai nemzeti államok és az európai kultúra. Erre utalva tesszük fel a kérdést Molnár Tamás professzort idézve: Lehetséges-e ismét ilyen szintézis? Katonai, politikai erőszakkal nem lehet, csak lélek által. A történelem, a civilizációk születése és bukása erre figyelmeztet.
Bárdossy László miniszterelnök 1945-ben cselekedeteinek indokát adta, és személyes sorsával vállalta a felelősséget a háború következményeiért. A mostani hadba lépésért ki vállalja a felelősséget? Egy biztos, a minden idők „háborús bűnösének” nyilvánított magyar nép – ha még lesz – a kirótt hadisarcot szokás szerint többszörösen megfizeti.
A szerző jogász
origo.hu
Összeütközött két kamion, lezárták az M43-as autópályát
