A jótékony uniós homály

Az Európai Unió még ma is elsősorban gazdasági jellegű szövetség, melyben aki helyt tud állni, az boldogul, gyarapodik. Aki pedig nem, az hamar megkaphatja: sajnáljuk, ez nem szociális intézmény, hanem versenypálya.
Tévedés ne essék, a megfelelés nem azonos a helytállással. Az elmúlt időszak tárgyalásai a megfelelésről szóltak, arról, hogy az ország hogyan igazodjon az EU előírásaihoz, azaz milyen követelményeket kell teljesítenie, illetve mi az, ami a már meglévő szabályozásainkból elfogadható e szervezetben; meg arról, hogy az igazodás eredményeként milyen kitűnő lehetőségeink lesznek. Ám jóval kevesebb szó esik arról, hogy ki tudjuk-e ezeket a lehetőségeket használni. Pedig ez a lényeg.
Magyarország az elmúlt időszakban egy szokatlan kényszerpályára került, mivel az ország jövőjében az Európai Uniónak egyszerűen nincs alternatívája. Most hagyjuk a saját érdekeinket bemutató, egyébként teljesen reális véleményeket, és közelítsünk az unió oldaláról. Az a tény, hogy nemrégiben hat ország helyett tíz felvételéről döntöttek, azt is mutatja, az uniónak egyszerre nagyon sürgős lett határai kiterjesztése. Az EU-nak ugyanis, ha távlatilag is az egyik meghatározó világgazdasági tényező akar maradni, illetve Európa-birodalommá kíván válni, minél előbb újabb kelet-európai országokat kell befogadnia. A szándékok így találkoztak. Úgy tűnik, országunk mozgásterét az előzetes tárgyalásokon már eleve nem a „tagság igen vagy nem” kérdése, hanem a feltételek megvitatása és a belépés időpontjának lebegtetése határozta meg. Még sokáig vita tárgya lesz: az unió kényszerhelyzetét mennyire sikerült kihasználni a kedvező pozíciók kivívására a csatlakozási tárgyalásokon?
Nyilvánvaló, hogy itt csak előre van út. Legyünk tagjai az Európai Uniónak, és használjuk ki azokat a lehetőségeket, amelyek révén a magyar nemzet már rövid időn belül magas életszínvonalon, a nemzeti egységet helyreállítva élhet, amennyiben felkészülten lép be a szervezetbe, és jól kihasználja a tagsági viszony nyújtotta lehetőségeket; ha megvalósul legalább a nemzeti egység minimuma, hogy távlatilag, már az unió keretei között ne oltsák ki a nemzeti belharcok az érdekérvényesítés hatásait; ha megfelelő tartalékokkal rendelkezik majd hazánk a váratlan helyzetekre.
Nem a csatlakozásunk ténye, hanem a felkészültségünk mértéke a fő kérdés tehát. Jelenleg a kép nem egyértelmű. Az ország gazdasága mintegy felénél a belépés már csak formai kérdés, a másik rész felkészítésében viszont még bőven akadna tennivaló.
A legkritikusabb helyzetben a magyar agrárgazdaság van, ahol is a négyévenkénti modellváltási törekvések gyakorlatilag koncepcionális káoszt eredményeztek. Mielőbbi gyökeres szemléletváltozás és tettek szükségesek. Az agrárgazdaság legnagyobb problémája a kis- és közepes üzemek, sőt egyes nagygazdaságok óriási tőkehiánya és az ebből következő tőkekitettsége. Ez azzal fenyeget, hogy a csatlakozás után, a tőke szabad áramlása elvének megfelelően, a kitűnő agráradottságú, magyar mezőgazdasági üzemekbe – a természetes tőkemozgást messze meghaladó mértékben – előbb betársul, majd meghatározó részben teret nyer a külföldi tőke. Ez többek között a termőföld jelentős részének megszerzését is eredményezheti.
Mindez jól modellezhető folyamat, és megvalósulásának szervezeti feltételei is adottak. Már ma sem véletlenül vásárol például az Alföld közepén egy olasz cég mezőgazdasági majort vagy Fejér megyében egy angliai befektető kft.-t – százszázalékos tulajdonrésszel. Nagy számban tevékenykednek hazánkban is azok a közvetítő cégek, amelyek busás jutalékért közvetítik ezeket az üzleteket. A hírek szerint komoly előkészületek történnek a 2004. évre, a csatlakozásunk utáni kiváló tőkeközvetítési lehetőségek nagy hasznot hozó kihasználására.
Ez a kérdés nem csak agrárgazdasági ügy; a mezőgazdaság területe egyúttal az ország területe is, nem pótolható, nem helyettesíthető, és mint közismert, 30-40 százalékának külföldi állampolgárok kezébe kerülése már hazánk szuverenitását is veszélyeztetheti.
Több mint egy évvel ezelőtt még minden (akkori) ellenzéki fórumon, választási röpiratból a magyar mezőgazdaság szétveréséről, lehetetlen helyzetéről, elégtelen EU-felkészítéséről és a rendbetételi törekvésekről lehetett hallani. Értelemszerűen következett volna, hogy a kormányváltás után nagy változások lesznek. Sajnos mindmáig az alapelvek tisztázására, a nemzeti konszenzus megteremtésére, az egyértelmű agrárkoncepció kialakítására stb. tett ígéretekből nem sok minden valósult meg. Az ez évi agrártámogatások pedig alig valamivel növekedtek csak. Ez egy átlagos évben talán elfogadható lenne. De az idei év nem átlagos esztendő, mert ez az utolsó – a lehetőségek éve!
A napokban az MTV egy, az EU kérdéseiről szóló szakműsorában a műsorvezető ugyancsak megdicsérte a pálinka szó megvédését, mint egy kitűnő exportképes termék előállításának jogi megalapozását. Ezt követően bemutatta a mai átlagos magyar pálinkafőzdét, egy ócska főzőkkel működő, elhanyagolt épületet. Persze akadt jó példa is: egy hazatelepült úr kft.-jének ipartelepe a Velencei-tó mellett szinte csillog-villog, rozsdamentes és zárt, csak első osztályú alapanyagból dolgozik, tehát mindenben megfelel az EU követelményeinek. Csak egy a baj: mint a műsorvezető is megállapította, alig néhány hasonló működik kis hazánkban, és jelenleg senki se tudja, miből lesz pénz a többiek korszerűsítésére.
Márpedig, ha működni akarnak, korszerűsíteni kell, ha nem állami segítséggel, akkor külföldi tőkével. A magyar agrárgazdaság csak jól feltőkésítve, az EU-szabályozásoknak megfelelő minőségű termékek előállítását garantáló eszközök birtokában tud csak a magyar állampolgárok tulajdonaként helytállni az unióban.
Itt a magyar állampolgárok tulajdonaként kifejezésen van a hangsúly. Bizonyosak lehetünk ugyanis abban, hogy hazánk kitűnő természeti adottságú területein az EU-csatlakozás után kiemelkedően magas színvonalú agrárgazdaság fog kifejlődni. A kérdés csak az: kinek a tulajdonában, kinek a hasznára?
Hogy világosan megfogalmazzuk: ha azt akarjuk, hogy a magyar agrárgazdaság távlatilag is hazai maradjon, és versenyképes, sürgősen igen jelentős, sok száz milliárdos (!) tőketámogatásra lenne szüksége. Mielőbb és a jelenleginél kedvezőbb feltételekkel. Szükség van továbbá az agrártörvények áttekintésére, most már a csatlakozási vállalások ismeretében is, abból a szempontból, hogy mennyiben biztosított a magyar állampolgárok érdekeinek jogi védelme.
A kormány felelőssége, hogy a társadalom elvárásainak érvényt szerezzen, és dolga, hogy az agrárium tőkeigényét előteremtse. Ha ez megtörténik, a mezőgazdasági árutermelő üzemek 60-70 százaléka a csatlakozás időpontjáig még versenyképessé tehető. Ez a szám jelenleg ugyanis körülbelül 30-40 százalékra becsülhető.
A volt KGST-országok közül eddig egyedül a volt NDK lett az Európai Unió tagja, ám nem saját jogán, hanem egy gazdaságilag rendkívül erős uniós országhoz csatolva. Sorsa még így se volt könnyű. Ugyanezt saját erőnkből kell végigvinnünk. A jó felkészülés fél siker. Ám sportnyelven szólva, nemcsak azzal kell foglalkoznunk, hogy a startvonalhoz egyáltalán odaállhassunk, hanem azzal is, hogy a versenyben is helyt tudjunk állni, ha eldördül a startpisztoly. Ezért beszéljünk a versenyről reálisan! Ezután pedig mindenki tegye a dolgát! A kormány is.
A szerző a Magyar Mező- és Erdőgazdasági Érdek-képviseleti Tanács főtitkára