A megbékélés csillapíthatatlan láza

„Kipusztítani szellemi életünkből a jobboldali mocsokterméket: íme ez, és csakis ez az út, amelyen haladva európai nemzetté válhatunk.”
(Szalai Pál, Magyar Hírlap.
1994. december 10.)

A szocialista rendszerben, amely magát a békés egymás mellett élés béketábora részének tekintette, hosszú-hosszú időn keresztül folytattak békeharcot – többek között a Béke és szocializmus című folyóiratban – a béke és nyugalom erőivel szemben. A kádári konszolidációval a szocializmus békés építésének kora köszöntött az országra, de a nyolcvanas évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy – Lenin szavaival – az emberek nem akarnak a régi módon élni, és nem is lehet őket a régi módon kormányozni. A politikai válság elkerülését célzó stílusváltás és az uralmi technikák átalakítása vezette el az állampártot a nemzeti közmegegyezés hangoztatásához, majd a szocialista pluralizmus doktrínájához. Béke, közmegegyezés, pluralizmus – 1989-re, a rendszerváltás első évére már mindhárom fogalom a közgondolkodás szerves részévé vált, de meghatározott, szocialista tartalommal. Az állampárton belüli radikális reformereknek és a párton kívüli rendszerváltó erőknek ezért kellett sajátos ideológiai harcot is folytatniuk: fenntartani a jogot a „megbékélés” és „kiegyezés” elutasítására vagy meghatározására. Az, hogy az ’56-os forradalom rehabilitálása ellenére mindenki erőszakmentes változásokat akart, megkönnyítette az állampárt ideológiai törekvéseit.
1989-ben az állampárt politikai stratégiáját szolgáló ideológiai cél volt 1956 szimbolikus bekebelezése, Nagy Imre temetésének, majd az október 23-i megemlékezések ideológiai asszimilálása. Mindkét eseményt kikiáltották a megbékélés napjává. Utóbbit értelemszerűen azért, mert a forradalom miniszterelnöke temetésének manipulálása sikertelen volt. Ettől kezdve a rendszerváltás ideológiatörténetének külön fejezete lett, hogy az állampárt és utódpártjai hogyan próbálták meg évről évre, hogy a „megbékélést” hozzákössék valamilyen eseményhez. Horn Gyulának egyszer sikerült, amikor miniszertelnökként együtt koszorúzott Nagy Erzsébettel, Nagy Imre lányával, és kijelentette, hogy október 23. a megbékélés napja, de hagyományt nem tudott teremteni. Nem akadt senki, aki akkor együtt békült volna meg Horn Gyulával, a kádári konszolidáció egyik kivitelezőjével, és az utódpárttal.
Horn Gyula otthonosan mozgott a megbékélés terepén. Vezetője volt annak a munkacsoportnak is, amely 1989-ben jelentést tett le az MSZMP KB történelmi albizottsága számára Magyarország négy évtizedének nemzetközi összefüggéseiről. A jelentés előszavában Horn kifejezte meggyőződését, hogy a törvényszerűen kialakult mély válság körülményei között kell „felkészülnünk a jövőre”, amelyre „csak akkor lesz képes a nemzet, ha békésen és az összefogás tudatában zárja le a viharos korszakot”. Ennek a békés összefogásnak az volt az Achilles-sarka, hogy Nagy Imre temetése után teljesen bizonyos volt: vannak, lesznek olyan erők, amelyek nem akarnak sem megbékélni, sem öszszefogni azokkal, akik korábban maguk sem akartak megbékélni és összefogni senkivel, aki nem ismeri el az állampárt további vezető politikai szerepét. Ennek szellemében minősítette Horn Gyula útszélinek Orbán Viktornak a Nagy Imre koporsójánál elmondott, valóban nem békülékeny beszédét, amit Fodor Gábor 1991-ben, az Országgyűlés igazságtételi vitájában még megvédett a szocialisták visszamenőleges vádaskodásaival szemben. Orbánt, aki bírálta a kivégzettek koporsóját szerencsehozó talizmánként megérintő reformkommunistákat, nem igazolta teljesen az idő. A koporsóknál álló Pozsgay kilépett az MSZP-ből, és 1998-ban az MDF jelöltje volt. Szűrös Mátyást 1993-ben pártfegyelmi fenyegette, és tavaly kilépett. Németh Miklósból magyar Tony Blairt akartak faragni, hogy áruvédjegy legyen, és Medgyessyvel sakkozták ki…
A politikai ellenállás ellenére a megbékélés ideológiája nem maradt hatástalan, és fogadtatásra lelt a társadalomban. A Kádár-korszak évtizedeiben nemzedékek sorát szocializálták arra, hogy politikától idegenek a nézeteltérések, a viták és a konfliktusok, és hogy az egység, a megegyezés, a kiegyezés, a nyugalom, a béke, az összefogás, az egyetértés, és hát a megbékélés a politika természetes állapotának összetevői. A rendszerváltás után erre építve lehetett alakítani a politikai szereposztást: a megbékélni akaró szocialisták megbékélése a nemzet érdekét szolgálja, a megbékélést elutasítók viszont annak sérelmére cselekednek.
2001-ben offenzívába csapott át a megbékélés erőltetése, miután a választás előszeleként Kovács László vezetésével bejelentették: az ’56-os forradalom és Nagy Imre örökösének tekintik magukat. Tavaly kijelentették: ha kormányra kerülnek, a Terror Házát a Megbékélés Házává keresztelik át. Tragikomikus, hogy nem érzékelték: a Megbékélés Házában a nyilasterrorral is meg kellene békélni. Azok megalkuvó hallgatása, akik addig soha, semmilyen engedményt nem voltak hajlandók tenni a szélsőjobboldal irányába, bizonyítja: a Terror Háza elleni támadásoknak nem elvi vagy szakmai, hanem politikai háttere van valójában.
Kanyarodjunk vissza 1989-hez. Mint azt Kovács László is bizonyára tudja, Horn Gyula az MSZMP KB egyik ülésén leszögezte, nem szabad megengedniük azt, hogy „1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen” mindazokban, akik novemberben az ellenforradalommal szemben felléptek és fegyvert fogtak. Ezzel szoros összhangban volt az, amiről Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyvéből is tudni: a III/III ügynökein keresztül az állampárt beépült az ellenzéki pártokba és a sajtóba. A dokumentumokból kiderült: Nagy Imre temetésekor az ügynökök feladata volt olyan felfogást terjeszteni, hogy a temetés a társadalmi megbékélés és a konszenzus irányába tett politikai lépés legyen. Ez volt a feladata a Palástfű, a Kukorica és a Mandula fedőnevű ügynököknek az SZDSZ-ben, az MDF-ben és TIB-ben. A Bambusz és a Menyecske fedőnevű ügynököknek a Magyar Hírlapban, a Magyar Világban és más napilapokban kellett hasonló szellemiségű cikekket elhelyezni.
A Népszabadság 1989. október 21-i számában (két nappal a „megbékélés napja” előtt!) vitát kezdtek 1956-ról és a megbékélés esélyeiről. A Vonyó József (MSZP) által jegyzett vitaindító írásban a szerző azt írja, hogy október 23. jeles nap, „de inkább mementóként, mint a nemzeti megbéklés szimbólumaként”, hiszen a Köztársaság téri pártház megrohamozói és az ott felkoncoltak rokonai nem is tudnának egyetérteni, viszont „megfogalmazódott a megbékélés igénye”, és október 23. tanulsága az, hogy „nemzeti megbékélésre, kiegyezésre szükség van”. Erre az egyik válaszadó, Szabó Miklós (SZDSZ) visszautasította a békejobbot. Szabó érvei akkor, az antikommunista hőskorszakban pontosan azokat az elveket tartalmazzák, amelyekre a Terror Háza is alapozódik: Nagy Imre és Kádár hagyománya nem egyeztethető össze, közöttük választani kell. „Aki az egyikkel azonosítja magát, annak teljes egészében el kell utasítania a másikat.” Mintha Szabó előre látta volna a tíz évvel későbbi ideológiai helyzetet: „Nem fogadható el az a kifinomult állítás, hogy a kádárizmus a Nagy Imre vezette reformkommunizmus programját igyekezett megvalósítani. „Abszurd drámába illő azt feltételezni, hogy a kivégzők voltaképpen a kivégzettek programját akarták megvalósítani.”
A Megbékélés Háza mögötti, szakmai köntösbe is bújtatott politikai spekulációkra Szabó egyetlen mondata tökéletes választ ad. „Olyan megbékélés, amely összeegyeztethetetlen tradíciók együttes vállalására akarja jöbőbeli együttműködésüket építeni – lehetetlen.”
Aki mégis így gondolja, az kialakíthatja a megbékélés szakmailag is maximálisan kifogástalan házát a Köztársaság téri pártházban, hogy nyilasok, ’56-os lincselők és ávósok végre-valahára megbékéljenek egymással.
A szerző politológus