Az Eufráteszen innen és túl

Szinte napra pontosan kétezerötvenöt évvel ezelőtt az akkori nyugati birodalom, katonai és gazdasági fölénye vélt birtokában, maga mellé terelve félbarbár szövetségeseit, az Eufráteszen át támadást indított a folyóköz (Mezopotámia) ellen. A seregben mintegy negyvenezer hivatásos katona vett részt, s az akkori világ minden bizonnyal legnagyobb számú és legerősebb haderejének számított.
A folyóközi és azon túli ország, Parthia királya, Orodész véreskezű zsarnok hírében állt, aki öreg szkíta szokás szerint szívesen borozott ellenfelei koponyájából, rokonai és barátai busás részt kaptak az állami hivatalokban, továbbá lenézte és megvetette a nyugati birodalmat és annak erkölcseit. Hadereje, tömegpusztításra is alkalmas lovas íjászainak puszta létezése is évtizedek óta nyugtalanította Rómát. A szomszédos országok, különösen Arménia többször is panaszt tettek szomszédjuk expanzív politikája ellen.
A helyzet az amúgy is kényes belpolitikai helyzetben lévő Róma számára tűrhetetlenné vált. A korabeli selyem-, illatszer- és gabonaimportőrök nyomására a szenátus megszavazta a háborút, és a Fösvény melléknéven is elhíresült korrupt Crassust, korábbi konzult bízta meg a Parthia elleni hadjárat vezetésével. A birodalmon belül összefogdosták a veszélyesnek ítélhető elemeket, és sürgősen száműztek néhány filozófust és költőt, aki a háború ellen szólt. A háború elindult, és általános lelkesedés övezte.
Azt azonban a római szenátusból is sokan tudták: bár a római állampolitika miatt a háború elkerülhetetlenné vált, a nyugati birodalom számára az Eufráteszen túl nincs jövő, s a nagy folyó nem csupán birodalmak, hanem műveltségek, civilizációk és világok határvonala.
A folyón túli Parthia határai, politikai befolyása és kultúrája nagyjából a mai Irán, Irak, Törökország, Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Afganisztán, Tadzsikisztán, Pakisztán, Szíria, Libanon, Jordánia és Palesztina területére terjedt ki.
Az amerikai hadsereg a napokban az Eufrátesz átkelésére készül. Két évezred után a folyóközbe való behatolás, az emberiség nagy folyóján történő átkelés alig könnyebb, mint akkor volt. A túlpart képletesen és valóságosan egyaránt messze van. A kilométernyi széles folyó ma éppúgy civilizációk, világok és kultúrák határvonala, mint hajdan. A hajdani párhtus birodalom helyén élő népeket rendkívül sok kulturális, történelmi és legfőként: vallási kötelék fűzi egybe, akik politikai berendezésüktől, kormányaiktól függetlenül, legjobb esetben is idegenkedve, de még inkább ellenségesen tekintenek a nyugati invázióra.
A hajdani római hadjárat, amelyet ugyanúgy, akár a mait az emberiség jövőjéért és a nyugati civilizáció értékrendjéért hirdettek meg, akkor csúfos és katasztrofális kudarcot vallott. A negyvenezer harcos röviddel az Eufráteszen történő átkelés után megsemmisítő vereséget szenvedett. A carrhae-i csatamezőn a legjobb hispán, itáliai, szír, gall és pannon katonák hulltak el és estek fogságba – a vereség pedig közel száz évre megrendítette Róma hatalmát, mélyreható belpolitikai átalakulásokhoz vezetve.
A történelem természetesen soha nem ismétli ugyanúgy önmagát. A felsorolt és bevallottan szándékolt párhuzamok mellett nyilván rendkívül sok eltérés is van a hajdani és mai helyzet között: elsősorban Parthia és Irak katonai ereje, befolyása nem említhető egy napon.
Mindez azonban egyetlen tényen mégsem változtat, és ha mást nem, ezt az egyetlen történelmi leckét illene levonni a mindenkori világhatalomnak. A nyugati civilizáció értékrendjét, vívmányait sosem a támadó háborúk által sikerült megmenteni. Róma nem a párthus és nem a közel-keleti háborúk során vált naggyá. Azzal csupán gyűlöletet, évezredekre kiható ellenségeskedést szerzett. Rómát és a későbbi Európát végső soron a kölcsönhatás, a Keleten született eszmék átvétele, elsajátítása és bölcseletté fejlesztése mentette meg és tette naggyá. A kevés igazán örvendetes dolgok közé számít, hogy manapság is vannak még vezető politikusok Európában, akik ezt felismerni képesek.
Más kérdés, hogy ez aligha lesz elegendő megállítani az Eufrátesz felé masírozó seregeket.
Végezetül, egy utolsó történelmi párhuzamnál maradva: a dekadenciába süllyedő Róma egy köztiszteletben álló, meghatározó személyisége, a háborús propaganda következetes előfutáraként valamikor minden egyes beszédét azzal fejezte be: „Egyébként pedig az a véleményem, hogy Karthágónak pusztulnia kell.” A pusztítás indoklásaként kifogyhatatlanok voltak a háborúpártiak érvei.
Karthágót, hatalmas erőfeszítések árán, sikerült elpusztítani.
Ma már tudjuk: jobb lett volna Karthágót állva hagyni. A bukás nem Keletről érkezett.
A szerző író