Emlékezés egy elkeseredett haditettre

A magyar nemzeti múlt egyik drámai és áldozataiban igen fájdalmas történelmi eseménye a szovjetek által 1944–45 folyamán a főváros köré vont ostromgyűrűn való áttörés kísérlete. Ezen igen elkeseredett próbálkozás emléke napjainkban abba a veszélybe került, hogy szekularizált, a magyar társadalom elhanyagolható szegmensét alkotó szélsőséges csoportok kisajátítják, és ezáltal politikai, nemzetbiztonsági kérdéssé vált. A politikai mérlegelés tekintetében ezen igen kényes kérdésben rendkívül fontos a történelmi tisztánlátás. Lényeges ez azért is, mert a történeti események társadalmi megítélését alapvetően befolyásolja, hogy mely rétegek, csoportok, szervezetek azok, amelyek esetenként kizárólagosan igyekeznek róluk megemlékezni. A tárgyilagos történetírás feladata ekkor az, hogy az eseményeket saját korszakuk rendszerében vizsgálva hozzásegítse a társadalom tagjait az objektív megítélés szempontjainak kialakításához. Mindezért szükséges, hogy világos és átlátható képet nyerjünk a második világháború Budapest és Magyarország számára egyik legkritikusabb epizódjáról.
A szovjet csapatok Sztálin parancsára 1944. október 29-én általános támadást indítottak Budapest irányába, amely később a Dél-Dunántúl elfoglalásával, 1945 áprilisára teljesítette be Magyarország teljes szovjet megszállását. A szovjet támadás eredményeképpen a Hitler által még november végén erőddé nyilvánított Budapesten a hozzávetőlegesen 33 ezer német katona mellett mintegy 37 ezer magyar és néhány ezer nyilas fegyveres lett körülzárva. A meglévő források eligazítanak azt illetően, hogy az 1944–45 fordulóján még harcban álló magyarországi csapatok között lényegi különbségeket tehessünk. E különbségtétel megállapítása már az arányok és nagyságrendek miatt is fontos. Még lényegesebb azonban a célok és motivációk miatt. Míg a magyar honvédség alakulatai egy hódító, világuralomra törő ideológia ellen, Magyarország területének megóvása érdekében harcoltak, addig a német csapatok és nyilas csatlósaik egy torz és káros ideológia nevében és védelmében próbáltak szembeszállni a Szovjetunió haderejével.
Az egyazon diktatúra két arcához való különböző viszonyulás teremtette azt a furcsa helyzetet, hogy a két eltérő világszemlélet, adott pillanatban, egymás mellett volt kénytelen harcolni. De ott és akkor talán már nem is az ideológiákhoz való viszony határozta meg a célt, hanem a túlélés, a megmaradás illúziója, és a hadifogságtól való rettegés hatotta át e katonák gondolkodását.
Hogy mire is emlékezhetünk tehát mi, magyarok február 13-án? Mi az, ami vállalható mindabból, ami 1944–45 fordulóján történt a fővárosban? 1945. február 11-én az ekkorra már mintegy felére fogyatkozott védősereg – 24 ezer német és 20 ezer magyar katona, akik közül 11 600 sebesült – nem teljes létszáma három hullámban és két főirányban kitörést kísérelt meg, a már nem csak a náci Németország ellen harcoló, hanem ekkor már – kiszámítható módon – az ország területi megszállását is megvalósítani igyekvő, Kelet-Európa számos országát politikai-gazdasági érdekszférájába vonni szándékozó, Budapestet körülzárt szovjet csapatok ellen. A német hadsereg katonái közül öt-hatszáz fő, a magyarok közül pedig hozzávetőlegesen száz fő, összesen tehát mintegy hétszáz fő jutott ki az ostromgyűrűből. A kitörés mérlegét megvonva elmondhatjuk, hogy az ostromgyűrűn a kitörő katonák kevesebb mint két százaléka jutott át, közülük csak körülbelül mintegy tíz százalék volt magyar, illetve hogy a kitörők majdnem fele öt nap leforgása alatt életét vesztette.
Nos, ezekre a harcokban elesett, Magyarország bolsevik megszállása ellen küzdő magyar katonákra emlékezünk mi, akik tudjuk, hogy 1945 fordulópont volt hazánk és az európai fejlődés történetében. A Máraitól is ismert elkeseredett harc volt ez a bolsevizmus ellen, a magyar és egyetemes kultúra és identitás védelmében. Európa két részre szakítása, keleti felének az európai kultúrkörről és fejlődésvonalról való leválasztása megbocsáthatatlan felelőssége az egyenlőség nevében fellépő baloldali diktatúrának. Emlékezünk tehát a magyar katonára, aki ugyanazért a célért harcolt a Gyimesi-szorosban és Budapest ostroma idején, aki a történelem örvényébe kerülve küzdeni igyekezett mind a jobb-, mind a baloldali diktatúra ellen, s ha kellett, hősi halált halt hazája védelmében.
A szerző történész