Értékelvű Európa kell

Magyarországon a kiegyezés szóhoz talán a legtöbb előítélet kapcsolódik. A koppánykodó fafejűség ezt a szót hallva egyből árulást kiált, a labanckodó bizalmatlanság pedig újabb ravaszdi követelőzést vagy rafinált kirekesztést sejt. Ember legyen a talpán, aki eme két pogány között rámerészkedik a kiegyezés szellemi és erkölcsi borotvaélére. Deák Ferenc, akinek ebben az évben ünnepeljük kétszázadik születésnapját, merészelte. Úgy merészelte, hogy tudta: Kossuth, a haza akkor már rajongott atyja meg fogja támadni. Sejtette, hogy az ő kikezdhetetlen morális tőkéje sem lesz elég a nagy tetthez. De a haza minden előtt…
Az elmúlt tizenkét évben tovább növekedett a magyar társadalomban a politikai és kulturális deficit. Valamit, vagy talán mindent újra kellene gondolni. Az alábbi vázlatos, nyers gondolatok a munka kezdete. Jó lenne beszélgetni a következő ügyekről.

Mi mostan a magyar?
Ki vállalja, hogy megkezdi elmondani: milyen magyarnak lenni? Erről mindenki vallomást tehet. Mindenki helyett azonban egyetlen párt sem nyilatkozhat. Emiatt azonban nem szabad elfeledkezni a nemzetpolitikáról, amely nem az egyetlen, de fontos eleme a nagypolitikának. Igen, valakinek határozott, őszinte hangon el kellene kezdenie a nemzeti monológot, már az első szavaknál odafigyelve valamennyiünk méltóságára, más nemzetek érzékenységére, és ügyelve arra, hogy ne minősítsük előre azokat, akik nem gondolkodnak nemzetben, de nyilván tudomásul veszik ennek a közösségnek a létezését és formálódását. Elsősorban a nemzeti alany véleményét kell megalkotni a monológ során. Ez sok tisztázást jelent, vagyis időnként valaki átveszi, majd továbbadja a szót. Beszélgetünk. Nem tabutéma a létezésünk és hogy egyik funkciónk szerint akarunk valamit. Lehet még egy kívánságunk. Aztán belépünk az európai szövetkezetbe és ott még több kívánságunk is lehet.
Önmeghatározásunk kísérlete összefér az európai légkörrel. Megszabadulván a történelmi görcsöktől, a kísérlet sikerülni fog. Az unió emberére talál, ha a jelentkezőkben valódi partnert keres. A tudatos önazonosság-vállalás feltétele az együttműködésnek…
Magyarnak lenni lehessen továbbra is vállalás kérdése. Abban a kérdésben eddig is volt alternatíva, hogy persze bárki válhat nem magyarrá is, ha úgy választ identitást magának, valamint merhetünk végre kicsik is lenni. Ha ez nem kötelező.

Nemzeti minimum?
Ha egyszer valóban a sorskérdésekkel foglalkoznánk és még képesek lennénk komolyan is venni őket, az valóban túlmutatna rajtunk és ezért messzire vezetne.
A nemzeti minimum a sorskérdésekre adható reális válaszlehetőségek mentén kijelölhető peremfeltételekből állhat össze: minden kérdésnek megválaszolhatónak kell lennie és maradnia, ehhez pedig elemi feltételeket kell tisztázni és rögzíteni a továbbiakhoz, amelyekből semmiképpen nem enged az itt élő társadalom. A válaszok tartalmazhatnak alternatív megoldásokat és kell is, hogy általában tartalmazzanak. A kiindulási feltételek azonban nem lehetnek akármilyenek, azért sem, mert elemi érdekekhez és távlati célokhoz is kötődnek.
A kisebbségek, a föld, a népesedés, az európai státus, a megélhetés elemi szintje több mással együtt mind ilyen sorskérdés.
A nemzeti minimum része a szociális minimum. Enélkül társadalmi jövő sincs, sem pedig valós nemzeti lét. Ha bárki fontosnak tartja a kohéziót, a szolidaritást, a mobilitást, méltóságot, érdeklik a rendszerváltás, illetve az elmúlt évtizedek vesztesei, és előre tekintő módon viszonyul az uniós integrációból kimaradó rétegek sorsához, akkor szigorú leltározáshoz kell folyamodnia a honi embervagyon felmérése végett, valamint az anyagi és szellemi vagyon ehhez rendelt megoszlásának áttekintése céljából. Ez azért szokott elmaradni, mert a várható eredmény olyannyira nyomasztó… Az elvi nehézségek ellenére hazánkban és nemzetközileg komplett politikai-szellemi irányzatok is közvetlenül érdekeltek volnának abban, hogy a közbeszéd bevett tárgyai legyenek ezek a minimumfogalmak. A konzervatívok az egész nemzeti minimumproblematikát gondozhatnák, míg a szociáldemokraták épp a szociális minimumot, a liberálisok kicsivel jobban állnak a szabadelvű minimum kidolgozásában, amennyiben az emberi jogok kérdésköre ma többet szerepel a médiumokban, de ennek pozitív kiterjesztése, következetessé tétele, társadalmi és legalább az irányzat által képviselt gyakorlata még jelentős kívánnivalókat hagy maga után, jóllehet a szabadelvű (vagy liberális?) minimumfogalma körül is számottevő tartalékok vannak a programalkotók és a kampánymenedzserek számára.
Hasonlóképpen beszélni kellene pedig kulturális minimumról (nemzeti, európai, globális értelemben is!), erkölcsi (vagy morális? vagy etikai?) minimumról, ökológiai minimumról és egyebekről.
Ha időnként megszerveződnék egy-egy korszak nemzeti kerekasztala (vagy előtte legalább valamilyen nyitott értelmiségi kerekasztal), az törődhetne ilyen kérdésekkel. Bár alapos a késés, de ezt már megszoktuk, és most is el lehet kezdeni valamit…

Őshonos kisebbségeink és az újak
Mi lesz cigányainkkal? Hiheti valaki, hogy többek volnánk nélkülük? Micsoda meghamisítása volna ez a magyar történelemnek és a keresztény szeretetnek?
Mi lesz a kint rekedt magyarokkal? A puszta felemlítésük is sérti a szomszédokat? Egy közös Európában is sértő lesz?
Komoly roma integrációs program még nem állt össze. Sem a roma, sem a többségi társadalom nem tudatosította magában, hogy korszakos tennivalók előtt áll, korszakos saját felelősséggel, kizárólagosan közös – valóban közös! – megoldási lehetőségekkel. Európától csodát várni nem szabad. Valóban politikai jellemtelenség volna zsarolni Európát a program finanszírozásával; még akkor is, ha Európának a cigánykérdés valamikori radikálisan tisztességes megoldása kapcsán megvan a maga felelőssége, s egyébként ott sem megnyugtatóan rendezett – több más kisebbség ügyeivel együtt – az egész.
Komolyabb határon túli és szórvány magyar program sem állt össze. Nem csoda, mert logikusan megelőzné ezt a határon belüli.
Milyen Európa kell? Extra Europam non est vita? Régi Duna menti elképzeléseinknél többet kell várnunk az Európai Uniótól. Nekünk a kultúr-Európa kell. Mi sem ígérhetünk – várhatunk magunktól – kevesebbet, mint kultúr-Magyarországot az unióban. Pontosabban: kultúr-, kert- és közösségi Magyarországot.
Olyan Európai Unió kell – egyébként nemcsak nekünk és más belépőknek, hanem a mostani EU társadalmainak is –, amely segít kibontakozni legjobb hajlamaink szerint, engedi átvenni legjobb szokásait, érdeklődik saját dolgaink iránt, hagy dolgozni, nem áll mindig a fejünk felett, saját önmegvalósítása nem független népei önmegvalósítási törekvéseitől, sőt megóv minket a kísértéstől, hogy valamennyien Amerikává akarjunk válni, de nem akar megmaradni óvilági rigolyáinál. Keresi a jó kapcsolatot más földrészekkel, de képes felvenni a becsületes verseny ritmusát velük. Saját modelljét nem húzza rá másokra (sem belül, sem magán kívül), de alkalmazhatóvá fejleszti elmaradottnak vélt régiók országai számára is. Modelljét azáltal is finomítani képes, hogy a többi kontinensek kultúráját az egyetemes kultúra részének tekinti és asszimilálja. Saját belső nemzeteinek és etnikumainak mint kisebbségeknek az asszimilációjával azonban nem foglalkozik. A fenntartható nemzeti létnek a fenntartható kultúra, gazdaság és környezet biztosításával erősíti meg az alapjait.
Az értékelvű Európa kell, amely elismeri a nemzeti minimumokat, felismeri saját sorskérdéseit és ennélfogva sem tekint idegenként saját keleti felére.
(A Deák Ferenc Intézet anyagának szerkesztett változata)
A szerző a Pesti Vigadó elnök-vezérigazgatója