Nemzeti termék és mérsékelt ellenzékiség

Friss statisztikák szerint hazánkban az egy főre jutó nemzeti termék értéke a múlt év végén elérte az Európai Unió tagállamai átlagának 51 százalékát. 1997-ben ez az átlag még csak 46 százalék volt, évente tehát egy-egy százalék lemaradást sikerült behozni. De miközben lassan araszolunk az egy főre jutó nemzeti termék területén, a bérből és fizetésből élők reáljövedelme az uniós átlaghoz viszonyítva csak húsz-harminc százalék körüli, szakmánként is lényeges szóródást mutatva.
További meglepetés ér bennünket akkor, ha az árakat hasonlítjuk össze. Rendre azt találjuk ugyanis, hogy a mindennapi élethez elengedhetetlen, kikerülhetetlen termékek és szolgáltatások árai jószerivel nemcsak a szomszéd országok árainál magasabbak, de sok esetben meghaladják az uniós tagországok egyikének-másikának az árait (üzemanyagok, autópályadíjak, telekommunikációs szolgáltatások stb.). Valami nincs rendben Magyarországon, nem helyénvaló dolog, hogy a határszélekről már a szomszéd országba mennek tankolni (Ausztriába is), növekvő mértékben már ruhákat és egyebeket is külföldön vásárolnak, és ennek nem a hazai áruhiány az oka. A józan ész ugyanis azt diktálná, hogy az egy főre jutó nemzeti termék arányában képződjenek a jövedelmek, beleértve a bérjövedelmeket is. Ha a jövedelmek valamilyen ok miatt lemaradásban vannak, akkor az áraknak alacsonyabbaknak kell lenniük. Nos, úgy tűnik, hogy ez Magyarország esetében egyáltalán nem így van, a természetes arányok felborultak. Miközben a nemzeti termék előállításában gyakorlatilag minden magyar munkavállaló állampolgár részt vesz (elenyésző a külföldi munkavállaló Magyarországon), a jövedelmek szétosztásánál viszont hátrébb kerülnek a sorban.
Amint említettük, a munkából származó jövedelmeket szinte teljes egészében magyarok szerzik meg, a külföldiek aránya szinte elhanyagolható. Nem így van ez a tőkejövedelmek esetén, mert ma már nyolcvan százalék fölötti a magángazdaságban megtermelt jövedelem, amely magyar és külföldi tulajdonú cégekben egyaránt létrejön. A külföldi tulajdonú cégeknek a szabadkereskedelem és valutaváltás körülményei között minden lehetősége megvan arra, hogy a magyarországi terméken realizálható jövedelmeket kül- vagy belföldi vállalatokban könyveljék el, míg ez a lehetőség a magyar vállalkozóknak gyakorlatilag csak a törvények (adórendelkezések) megsértésével lehetséges. A külföldi vállalkozások határon átnyúló ún. cross border jövedelemmozgatása a másodlagos jövedelemtulajdonos, az állam adóztatási esélyeit is csökkentik. Míg a magyar jövedelemtulajdonosokat (munka- és tőkejövedelem-tulajdonosokat egyaránt) könnyen utolérheti az adóhatóság, a külföldiek esetén ez sokkal bonyolultabb folyamat. A külföldieknek adott adókedvezmények és adómentességek szintén az elkölthető magyar nemzeti jövedelemből jelentenek elvonást. Elég, ha a mindössze hét évig Székesfehérvárott működő IBM százmilliárd forintos adókedvezményére gondolunk.

A magas adóterhek okai
További jövedelemtranszferre ad lehetőséget a monopolhelyzetben lévő korábbi állami vállalkozások privatizálása, ami 1994 és 1998 között tömeges volt. Ilyen az energiaszolgáltató szektor, vagy éppen a távközlés, de nincs másképpen a gyógyszerágazat privatizációja esetében sem. A korábbi állami tulajdonban lévő monopol- és kartellhelyzetben lévő társaságok magántulajdonosok kezében alkalmat adnak a piac, azaz a fogyasztók megsarcolására. Ezt látjuk nap mint nap: a telefontarifák, internetdíjak, üzemanyagárak, autópályadíjak, gyógyszerárak mind azt jelzik, hogy ahol a fogyasztó nem tudja kikerülni a monopol- szolgáltatót, ott az árban kénytelen neki extraprofitot biztosítani. Ezek a helyzetek annak idején a piaci verseny durva megsértésével jöttek létre, olyan módon, hogy az ajánlattételről nemcsak a hazai vállalkozókat szorították le, de a külföldiek közül is csak a kiválasztottak jöhettek szóba, és az ő esetükben sem versenyszempontok döntöttek. Ezek a piaci helyzetek (és ezek szinte kizárólag külföldi kiválasztott kezekben vannak) jelentősen meg tudják lékelni a nemzeti jövedelmet. Ezekben az esetekben ugyan a társadalmi termék (GDP) hazánkban jött létre, de ebből nem lesz, vagy csak kisebb részben lesz nemzeti jövedelem (GNI).
Szemléletes lenne látni az 1988–2002 közötti időszakra egy, a GDP-s és a nemzeti jövedelmet (GNI) bemutató idősort. Utóbbiról sajnos – más országoktól eltérő módon – nálunk nem publikálnak adatokat. Az elmúlt évtizednek voltak azonban a józan kritikát nem, de a mindenkori törvényesség próbáját még megálló monopolhelyzetekre alapított jövedelemtranszfereken túl a törvényekben nem támogatott, sőt törvényellenes, nagy volumenű jövedelemtranszferei is. A számtalan vállalati csőd és felszámolás, és az ezeket követő bankkonszolidációk több mint háromezermilliárd forint értékben jelentenek ma az államnak olyan tőketerhet, aminek kamatait az adófizetőknek, elsősorban bérből és fizetésből élőknek és a magyar tulajdonú vállalkozásoknak kell fizetniük. Ezért magasak az adóterhek.
Felmerül a kérdés, hogy ezekre a furcsaságokra mit szólnának az unióban. A válasz sokkal egyszerűbb annál, mint ahogy az első pillanatban látszik. Az unió szabályai a versenysemlegesség mellett törnek lándzsát. Magyarország ezen a területen rendkívül rosszul áll. Az elmúlt tízegynéhány év arról szólt, hogy az állami tulajdont valós piaci értéke alatt megvásárló egyes külföldi befektetők adómentességet is kaptak, s ezzel további versenyelőnyhöz jutottak. Az előnyös lehetőségekből a hazai vállalkozásokhoz hasonlóan a külföldi ajánlkozók zöme is ki volt zárva. Az unió versenyfelfogása szerint azonban mindenkinek egyenlő feltételeket kell biztosítani, legyen az kül- vagy belföldi vállalkozás.
Nem mindenütt volt ez így Kelet-Európa más országaiban. Több helyen csak értéken lehetett privatizálni és befektetni, zöldmezős formában vagy a tőzsdén keresztül. A sikeresebb gazdaságok (Csehország, Szlovénia stb.), miközben versenysemlegesen támogatták a külföldi befektetőket, hazai vállalkozásaikat is fejlesztették, azokat olcsó hitelekkel és tőkejuttatásokkal látták el, s tették alkalmassá az uniós versenyre. Magyarországon ezzel szemben a polgári kormány négy évétől eltekintve ilyen gyakorlat alig volt. Ennek tudható be, hogy iszonyú fejfájások közepette tudtunk csak megállapodni az unióval a versenyfejezetet illetően. Szinte hihetetlen, de arra kényszerültünk, hogy a Magyarországra extrakedvezményekkel betelepült külföldi befektetők érdekeit védjük, más, e kedvezményekre nem jogosított külföldi befektetőkkel szemben. (A magyar vállalkozókat azért nem említeném, mert ők amúgy sincsenek versenyben.) Nem is tehetett mást a kormányzat, hiszen több tízezer álláshely léte forgott kockán, mint hogy vergődött az 1994–1998 közötti piacon kívüli privatizáció és befektetői kedvezmények hálójában. Napjaink gyárbezárásai példázzák, hogy a megszerzett piacidegen jogosítványok elvesztése milyen hatással jár együtt. Ezt nevezhetjük akár duplán vesztes üzletnek is, ahol az ország most fizet másodjára.

Szakértelem helyett gyalázkodó hangnem
A nemzeti termék és a jövedelmek alakulása körüli aránytalanság felveti annak kérdését, hogy a csatlakozás előtti utolsó évben milyen irányt kellene a gazdaságpolitikának követni. Azért, hogy nemzeti érdekű legyen, de egyben a csatlakozásból adódó kötelezettségeinknek is eleget tegyünk. A legfontosabb teendők a versenyképesség területén vannak. Miközben továbbra is ösztönözni kell a külföldi befektetők magyarországi szerepvállalását, végleg le kell mondani a piaci szabályokkal össze nem egyeztethető protekcionista ösztönzésről. Tragikus a lemaradás a magyar tulajdonú vállalkozói szektorban. A versenyesély megteremtésére ez az utolsó lehetőség. Senki nem támaszt akadályt, ha a magyar vállalkozókat felkészítjük az uniós versenyre azokban a gazdasági ágazatokban, amelyekben ez még egyáltalán lehetséges. A hazai vállalkozók felkészítése is hozzátartozik a versenysemlegességhez, bár ezt ma gyalázkodó jelzőkkel illetik. Közismertek az agráriumban a hazai tulajdonú vállalkozások (elsősorban családiak) felzárkóztatását szolgáló programok megszüntetései, de említhetnénk a közlekedési vállalkozások helyzetét is, akiket a magas üzemanyag- árak és a fejlesztési hitelek magas költségei sodornak le a versenypályáról. De aligha állja a sarat az idegenforgalmi vállalkozások többsége az elmúlt években jórészt a Széchenyi-tervben foglalt tőketámogatások és hitelkedvezmények nélkül. Őket a nagy idegenforgalmi hálózatok fogják felszippantani. A korábban népes kiskereskedői mikrotársadalom fölött a plazák környékén már régen megkongatták a lélekharangot.

Az ellenzéki pártok dilemmája
Aligha hiszem, hogy a 2003-as költségvetésben valaki is találna vigaszt a felvetett kérdésekre. Ez a költségvetés sokkal inkább távolít bennünket az európai normáktól, mint hogy közelebb vinne. Amellett, hogy az összehasonlításra oly büszkén használt GDP-növekedés is tovább lassul, további leszakadás áll elő a belföldi reáljövedelmekben, elsősorban a bérjövedelmekben. Jól látható, hogy a költségvetést és elsősorban az önkormányzatokat megterhelő és további adósságot generáló jóléti intézkedések kiadásai szinte egy az egyben a hazánkban monopol- és kartellhelyzetű cégek bevételeit gyarapítják. A magyar jövedelemnövekedések csak átmenő tételek. A 19 ezer forintos nyugdíjemelést már többszörösen elvitte a gyógyszerek áremelkedése, a közalkalmazottak a nyugdíjasokkal együtt fizetik a megemelt áramdíjakat, gázárakat, drágábban tankolnak, többet fizetnek az M5-ös autópályán, és mindezt az állam adósságának növekedéséből finanszírozták a 2003-as évben. A haszon jórészt a monopolistákhoz kerül, míg a többletadósság terhét majd a magyar adófizetőkhöz adresszálják. Ezért nem csökkentek, sőt nőttek az adóterhek, és főként az illetékek.
Egyetlen kérdés maradt megválaszolatlanul: mit jelent 2003-ban a mérsékelt ellenzékiség, mit mérsékel vele és kicsoda? Több válasz lehetséges. Az egyik válasz szerint mérsékli az európai normáknak egyáltalán nem megfelelő gazdaságpolitika káros hatásait. Ehhez azonban inkább a kormányban kellene lennie, hiszen akkor hatékonyabban tudná mérsékelni. Ez a szerepkör pillanatnyilag foglalt. Van azonban egy másik lehetséges válasz is. Mérsékli azt a törekvést, hogy Magyarországon minél előbb kialakuljon az európai normáknak megfelelő és a nemzeti érdekeket is megvalósító, valóban versenysemleges gazdaságpolitika és az ezt szolgáló politika. Ha ilyen értelemben mérsékelt az ellenzék, akkor ellenzékként a kormány törekvéseit szolgálja. 2003-ban, uniós tagságunk előtt kevesebb mint ötszáz nappal.
A szerző országgyűlési képviselő