Schengen: kapocs vagy vasfüggöny?

Tekintettel arra, hogy a Kárpát-medencén osztozó államok eltérő időben csatlakoznak az Európai Unióhoz, az egyes magyar nemzetrészek helyzete közötti különbségek az eddigieknél is élesebben fognak kirajzolódni. Míg a Magyarországgal egy időben integrálódó Szlovákia – ahogy egy ellenzéki politikus fogalmazott – az unión belüli kisebbségpolitika laboratóriumaként fog szolgálni, addig Ukrajna, a legrosszabb kilátásokkal rendelkező utódállam az EU-tag Magyarország és az unión kívül, nemzetrészek közötti kapcsolatépítésnek lesz a kísérleti terepe. Hosszú távon itt dől el, hogy a schengeni határ kapocs, avagy inkább vasfüggöny lesz a magyar nemzetrészek, illetve az integrált Közép- és a kinn rekedt Kelet-Európa között.
Kárpátalját – Erdélyhez és a Felvidékhez képest – még az össznemzeti kérdések iránt érzékenyebb közvélemény is periférikusan kezeli. Pedig ez a 13 ezer négyzetkilométernyi régió nem csak az említett modellszerep miatt érdemel nagyobb figyelmet. Miközben a legutóbbi népszámlálások Kárpát-medence-szerte a magyarság drasztikus létszámcsökkenéséről adnak számot, éppen itt, a legelmaradottabb régióban mérték a legkisebb – elhanyagolhatónak tekinthető – fogyatkozást.
Politikai és lelki elszakítottság
Kárpátaljai magyarságról mint külön nemzetrészről az 1944 szeptemberében megkezdődő szovjet katonai invázió óta beszélhetünk; a két világháború között a Podkarpatszka Rusznak nevezett országrész gyakorlatilag a masaryki Csehszlovákia gyarmataként funkcionált, rendkívüli adóterhektől és egyéb gazdasági nehézségektől sújtva, amiben a magyar kisebbség éppúgy osztozott, mint a két évtizeden át autonómiával hitegetett ruszin többség. Az 1938–1944 közötti magyar fennhatóságot követően a Felső-Tisza vidéki magyarságnak a legdurvább egyéni és kollektív sérelmeket kellett elszenvednie. A szovjet hadsereg Kárpátalja annektálásával szinte egy időben hozzálátott az ott élő magyar férfilakosság internálásához. Becslések szerint mintegy 40 ezer főt, vagyis a népcsoport egyötödét hurcolták a szolyvai koncentrációs táborba, majd onnan tovább a Szovjetunió egészen távoli területeire. Az elhurcoltak több mint kétharmada nem tért haza.
A gorbacsovi olvadás ideje
Miután 1944. június 29-én Moszkvában aláírták azt a szovjet–csehszlovák egyezményt, amelyben az utóbbi fél lemondott Kárpátaljáról, a terület de jure is a Szovjetunióhoz került. A Magyar Kommunista Párt reprezentánsai kitörő lelkesedéssel ünnepelték Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolását, teljes mértékben azonosulva Molotov magyarellenes nézeteivel és ukrán kontinuitáselméletével. Révai József főideológus 1945. július 1-jén a Szabad Népben így fogalmazott: „Magyar szempontból, a nemzeti önrendelkezési jog szempontjából helyes és igazságos ez a megoldás. Kárpát-Ukrajna népe a cseh uralom alatt is, a magyar uralom alatt is hazavágyott, a nagy ukrán államba, nemzeti és állami egyesülésre törekedett a negyvenmilliós ukrán néppel. Most végre teljesedett évtizedes vágya: megtörtént az ukrán nemzeti állam legutolsó elszakított darabjának egyesülése az ukrán anyaországgal.”
A nemzettesttől való politikai és lelki elszakítottság mellett a sajátos szovjet kisebbségpolitika áldásaival is szembe kellett néznie a kárpátaljai magyarságnak. 1944–45-ben felszámolták az anyanyelvű oktatás, művelődés és tájékoztatás intézményeit. Csupán 1953-ben engedélyezték újra magyar középiskola megnyitását. Az Ungvári Állami Egyetem – bár később néhány tantárgyat magyarul is oktattak az intézményben – az erőszakos ukránosítás, illetve oroszosítás terepévé vált. Ljuba Siselina orosz történész szerint a szovjet kisebbségpolitikát általában az anyanyelvű oktatási rendszerek szétzúzása, az egyházak nemzetmegtartó szerepének radikális csökkentése, a helyi értelmiség elnyomása, valamint a nemzeti tradíciók szovjet hagyományokkal való helyettesítése jellemezte. A kárpátaljai magyaroknak, valamint az ukrajnai és a fehéroroszországi lengyeleknek azonban – amint arra Romsics Ignác is rámutat – kettős diszkriminációban volt részük, ők ugyanis „egyszerre szenvedtek az oroszosítástól és a köztársaságok nacionalista szemléletű aktivistáitól”.
A szovjet kisebbségpolitika részét képezte az erőltetett kolonizáció is, amelynek keretében – folytatva a két világháború közötti csehszlovák hagyományokat – ezrével telepítették Kárpátaljára az idegen elemeket, miközben az őshonos kisebbségek tagjait tömegesen helyezték el több ezer kilométerrel távolabb fekvő munkahelyekre. A kolonizáció eredményeként teljesen átalakult az addig döntően magyarlakta városok etnikai összetétele: Ungváron például a negyvenes évek elején még 72 százalékos többséget alkotó magyarság aránya a nyolcvanas évek végére nyolc százalékra esett vissza, míg Kárpátalján a szláv lakosság lélekszáma a szovjet uralom alatt közel kétszeresére, Trianon óta pedig háromszorosára nőtt.
A gorbacsovi olvadás idején kezdetét vette a kárpátaljai magyarság kulturális önépítkezése, amely a Szovjetunió összeomlásával politikai mozgalommá szélesedett. Az 1989-ben létrehozott Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség 1991 végén felszólította választóit, hogy az Ukrajna önállóságáról szóló december 1-jei referendumon az ország függetlenségére, Kárpátalja különleges gazdasági státusára, a beregszászi járásban pedig egy magyar autonóm körzet létrehozására voksoljanak. Az első célkitűzés teljesült, az utóbbi kettő azonban az ukrán nacionalisták ellenállása miatt meghiúsult.
Ugyanakkor Kárpátalja magyarsága az elmúlt tizenkét évben jóval kisebb mértékben volt kitéve a soviniszta támadásoknak, mint a felvidéki, erdélyi és délvidéki nemzetrész. Habár mindenki előtt ismertek a vereckei emlékmű ürügyén gerjesztett indulatok, s tény az is, hogy a KMKSZ-nek szinte minden tanévben ki kell harcolnia az anyanyelven való egyetemi felvételizés jogát, a kisebbségpolitikai küzdelmek eredményeként 1996. szeptember 25-én megnyitotta kapuit a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola, s még ugyanebben az évben magyar tannyelvű csoportok indultak az Ungvári Állami Egyetem természettudományi karán. Mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy napjainkban az általános, Közép-Európában szinte ismeretlen mértékű szegénység, valamint a nyugati struktúráktól, s ezáltal az anyaországtól való tartós leszakadás veszélye jelenti a legnagyobb problémát a helyi magyarság számára.
A legutóbbi népszámlálási adatokat a történelmi közelmúlt, illetve Ukrajna jelenlegi politikai és gazdasági helyzetének a tükrében kell értékelni. Habár itt is esett a magyarság lélekszáma, az országosan 6400, Kárpátalján pedig alig több mint négyezer fős csökkenés messze alatta marad az erdélyi és felvidéki magyarság 8-10, illetve délvidékiek 15 százalékos fogyatkozási ütemének. S noha egyes becslések szerint a két népszámlálás között mintegy 25-30 ezer kárpátaljai magyar hagyta el szülőföldjét, a jelenleg hivatalosan 157 ezres népcsoport demográfiai mutatói még akkor is elismerésre méltók, ha a főkonzulátusi statisztikák csupán 3500-4000 kivándorlóról beszélnek.
A státustörvény jelentősége
Könnyen lehet azonban, hogy Magyarország uniós csatlakozása új forgatókönyvet ír a Felső-Tisza vidékén. Az anyaországgal való kapcsolattartás ellehetetlenülése, a vízumhelyzet anyagi és pszichikai következményei, a kishatárforgalom esetleges felszámolása, s legfőképpen a magárahagyatottság és a tartós elkülönülés élménye tömeges áttelepüléshez vezethet Kárpátalján. Éppen ezért az unió kötelező előírásain túl folyamatosan keresnünk kell a nemzetrészek akadálytalan kapcsolattartását elősegítő megoldásokat, mind a határátlépés, mind az egyéb együttműködési formák terén. (Precedensértékű kivételek már most is léteznek az EU-ban: a svéd–norvég határszakaszon például nem léptették érvénybe a schengeni egyezményt.) Kárpátalja esetében rendkívül fontos szerepet játszhat a státustörvény, amely minden ellenkező híresztelés dacára eurokonform jogszabálynak tekinthető, hiszen számos uniós tagországban alkalmaznak ehhez hasonló megoldást. Mindenesetre a kárpátaljai magyarságnak eddig kétharmada igényelte a koronás igazolványt – letéve ezzel a voksot a határokon és az Európai Unión átívelő, össznemzeti kapcsolattartás mellett.
A szerző kisebbségkutató