Vakrepülésben haladunk

A hét másik európai állam- és kormányfő mellett a magyar miniszterelnök által is aláírt, az iraki háború kérdésében egyértelműen az Egyesült Államok álláspontja mögé felsorakozó levél pillanatok alatt a hazai politikai viták középpontjába került. Az elhangzó érvek nagy része azonban mintha nem a valódi kérdésről szólna. Az igazi kérdés az volna, hogy mi is hazánk érdeke. A nemzeti érdeknek kell meghatároznia mindenkori külpolitikánkat.
Természetesen erkölcsi és érzelmi tényezők is szerepet játszhatnak külügyi döntésekben, de csak akkor és addig, amíg nem keresztezik hosszú távú érdekeinket. Minél közelebbi, ránk minél nagyobb közvetlen hatással bíró egy kérdés, annál kisebb szerepet kaphatnak az előbbi tényezők. Magyarország például gond nélkül elítélhette az indonéz katonák két évvel ezelőtti kelet-timori vérengzését, de ugyanezt nem teheti meg, ha orosz katonák csecsenföldi akciójáról van szó. Bár Magyarországon minden jóérzésű ember Milosevics szerb diktátor bukását kívánta, mégsem állt ki egyetlen felelős magyar politikus sem és kiáltotta ezt a nagyvilágba, hisz a kérdés túl fontos volt ahhoz, hogy érzelmi vagy erkölcsi alapon kezeltessék. De a mi helyzet Irakkal? Milyen távol is van a Közel-Kelet a magyar nemzeti érdek szempontjából?
Egyik oldalról nagyon messze. A régióban gazdasági érdekeltségeink elenyészők. Ha pedig végiggondolunk a Közel-Kelet elmúlt húsz évének eseményein, Szíria és Izrael libanoni bevonulásától kezdve, az iraki–iráni, majd az Öböl-háborún át egészen Rabin és az oslói folyamat haláláig, azt látjuk, hogy azok az olajár változásán kívül semmilyen közvetlen hatással nem voltak Magyarországra. Ami a legfontosabb energiahordozó árát illeti, naivitás lenne azt hinni, hogy arra bármilyen magyar diplomáciai lépés valós hatással lehet. Ilyen értelemben tehát hazánk megengedhetné magának, hogy erkölcsi vagy érzelmi alapon nyilvánítson véleményt a kérdésben.
Más okok miatt azonban most mégis közel van a Közel-Kelet. A régió és különösen az iraki kérdés ugyanis szemmel láthatóan rendkívül fontos mind az USA, mind pedig Európa két meghatározó nagyhatalma, Németország és Franciaország számára. Bármilyen állásfoglalásunk befolyásolni fogja ezen országok viszonyát hazánkkal. Ez egyben azt is jelenti, hogy közvetlen regionális érdekeltségünk nem lévén, az iraki kérdésben elfoglalt álláspontunk nem a Közel-Keletről, hanem Európáról, Amerikáról és az atlanti együttműködésről szól. Miután a Washingtonnal, Berlinnel és Párizzsal ápolt viszonyunk milyensége komoly hatással van Magyarország mindenkori külpolitikai helyzetére, ezért az ezzel kapcsolatos kérdésekben csak a nemzeti érdek szempontjai alapján szabad dönteni.
Mi a nemzeti érdek a jelen esetben? A legjobb nyilván az lenne, ha nem kellene döntenünk az USA, illetve Németország és Franciaország között. A helyzet azonban adott: a köztük lévő ellentét valódi, s nem valószínű, hogy meg fog oldódni. Sőt, az is egyértelmű, hogy nem lehetett a kérdésben a komolytalanná válás veszélye nélkül hallgatni, előbb-utóbb valamilyen formában színt kellett vallani. A választás azonban sokkal nehezebb, mint a kérdésben megszólalók nagy része elismeri.

Miért fontos nekünk Washington?
Bár a jelenlegi helyzetben hazánkat semmilyen közvetlen katonai veszély nem fenyegeti, a történelem arra tanít: nem biztos, hogy ez örökre így marad. Oroszországban például továbbra is rendkívül befolyásosak azok az erők, amelyek komoly nagyhatalmi ambíciókat ápolnak. Ugyan Putyin elnök és az ország gazdasági helyzete egyelőre moderálja ezek hatását, de nem lehet tudni, mi lesz, ha a fékek már nincsenek. Ráadásul két szomszédunk, Ukrajna és Szerbia továbbra is meglehetősen instabil országok, ahol lehetetlen biztosra venni a kiegyensúlyozott jövőt. Az ilyen eshetőségekre való felkészülés minden prudens döntéshozó számára kötelező. Magyarország esetében e felkészülésnek fontos része az, hogy egy nagyhatalommal megbízható szövetségesi viszonyt alakítsunk ki.
A NATO-ra sajnos egyre kevésbé lehet számítani, hisz azt éppen a szervezet katonai erejének döntő részét képviselő USA kezdi leírni. Washingtonban mind többen jutnak arra a következtetésre, hogy Amerikának csak teher az észak-atlanti szövetség. Ebben a helyzetben már nem lehet biztosra venni a NATO nyújtotta védelmi garanciát, s ha a szervezet eljelentéktelenedése tovább folytatódik, akkor pedig még kevesebbet fog érni tagságunk. Más szövetségesi garancia után kell néznünk. Választási lehetőségeink azonban rendkívül korlátozottak. Közös EU-hadsereg nem létezik, s minden bizonnyal még nagyon sokáig nem is fog. Németországnak nincsen számottevő, a határain kívül önállóan bevethető alakulata. Franciaországnak lenne, de nagyon valószínűtlen, hogy ezeket valaha is felhasználná Magyarország védelmében. Marad az USA mint egyetlen olyan nagyhatalom, amelyik tényleg garantálni tudja hazánk biztonságát.
Ez azt jelenti, Magyarországnak szüksége van arra, hogy az Egyesült Államok valódi szövetségesének tekintse. E cél eléréséhez hosszú az út, ami során számos, az irakihoz hasonló kérdésben kellene kialakítanunk a kölcsönös bizalmat Washington és Budapest között. Sajnos van azonban az éremnek egy másik oldala is: az USA-hoz való közeledés könnyen jelentheti a Német- és Franciaországtól való távolodást.

Miért fontos nekünk Berlin és Párizs?
Közhelyszámba megy az a kijelentés, hogy számunkra gazdaságilag fontosabb Európa, mint Amerika. Miközben ez így önmagában igaz, azt is látni kell, hogy ez a tény csak kevéssé befolyásolja a magyar külpolitikát. A vállalatok befektetési, illetve export-import döntései bizonyos határokon belül (s EU-tagországok kapcsolatai szinte biztosan ezen határokon belül lesznek) függetlenek a kormányok közti viszonytól. Hasonlóképpen az egyes EU-országok gazdasági döntéseiket is elsősorban saját helyzetük, nem pedig másoké alapján fogják meghozni.
Ami miatt azonban mégis kiemelt figyelmet kell Berlinre és Párizsra fordítanunk, az az a tény, hogy e két fővárosnak van messze a legnagyobb lobbiereje az EU-n belül. Miután pedig Magyarország egyre jobban függ az uniós szabályoktól és támogatásoktól, nagyon fontos számunkra, hogy az ezekkel kapcsolatos döntéseknél mennyire tudjuk érvényesíteni szempontjainkat. Ebben egy hazánk méretű ország csak akkor lehet tartósan sikeres, ha erős patrónust tudhat maga mellett. Magyarul EU-tagságunkból úgy tudjuk a legtöbbet kihozni, ha Berlin vagy Párizs a számunkra fontos kérdésekben rendszerint velünk van. Egy ilyen tartós támogatásért cserébe Magyarországnak politikai tőkével kellene fizetni, azaz pontosan olyan esetekben, mint amilyen az iraki kérdés, hazánknak demonstratívan Németország vagy Franciaország mellé kellene állnia.

Mit jelent ez a jelenlegi helyzetben?
Jól látható, hogy azokban a kérdésekben, ahol Washington, illetve Németország és Franciaország élesen eltérő nézeteket vallanak, Budapest komoly dilemma elé kerül. Konkrét helyzetekben megalapozott döntés születéséhez szükség lenne arra, hogy a magyar külpolitika formálóinak megalapozott, többször átgondolt, a nyilvánosság előtt megvitatott véleménye legyen. Tisztázni kell, hogy mit akarunk elérni az Európai Unióban, milyen uniót szeretnénk és miket tartunk hazánk legfontosabb biztonságpolitikai kihívásainak. Ez még nyilvánvalóan nem történt meg. Az unióval kapcsolatban valódi kérdést feltenni sokak szemében szentségtörés, hosszú távú katonai veszélyekről beszélni pedig anakronizmus. Pusztán leegyszerűsített gondolatpanelek vannak (EU: jó, biztonság: NATO), amik nem teszik lehetővé a problémák alapos megértését. Utóbbi nélkül pedig vakrepülésben haladunk. E sorok írójának az a benyomása, hogy többet nyertünk ama bizonyos levél aláírásával, mint amennyit veszítettünk vele. Számos nagy tudású embernek más a véleménye. A lényeg azonban az, hogy egyelőre senki nem teszi mindezt egy átfogó, az egyes stratégiai irányok előnyeit és hátrányait teljes körűen tekintetbe vevő kontextusba. Hazánk hosszú távú külpolitikai helyzete pedig sokkal fontosabb volna annál, mintsem hogy benyomások alapján döntsenek róla.
A szerző külpolitikai szakértő