A Herceg emlékére

A körmendi nyarak felejthetetlen emlékei közé tartozott a Várkert. Hatalmas park a Batthyány hercegek tulajdonában, melyet megnyitottak a nagyközönség számára. Esténként bezárták kapuit, de egész nap nyitva állott a sétálók, a játszó gyermekek előtt. Kisfiú koromban gyakran hallottam a suttogást. „A Herceg”. Abban az időben Körmenden csak így emlegették Batthyány-Strattmann László herceget. A szegények orvosa elnevezést csak jóval később, halála után hallottam. Akkoriban szelleme úgy ragyogott a község felett, mint a jóság és a támasz megtestesítője.
Gyerekként hálás voltam neki, hogy használhattam az ősi parkot, mely hatalmas fáival, gondozott útjaival és beugrókkal szaggatott tisztásaival a gyermeki képzelet csodálatos világa volt. Ha elkanyarodtunk a teniszpályák felé, beláthattunk a hercegi család számára fenntartott kertbe, ahol néha felbukkantak a kis grófok, a világos ruhába öltözött grófkisasszonyok. Nagyanyám gyakran sétált itt velem, amíg egészséges volt. A cukorbetegség kezelése még gyerekcipőben járt, és szinte egy csapásra mindkét szemén szürkehályog keletkezett. Csak foltokat látott, és gyakorlati vakságát az állandó olvasáshoz szokva nagyon nehezen viselte. Érdekes, hogy családom tudta ugyan, hogy a Herceg szemészorvos és kitűnően operál, mégis Budapest egyik nagy hírű professzorához vitték, aki megmondta, hogy mikor operálható, és meghatározta a műtét napját.
Nagy szomorúságunkra a műtét nem sikerült, állítólag a szemideg megsérült, és nagyanyám a jobb szemére megvakult. A második műtéttől irtózott, talán a bizalmát is elveszítette a professzorral szemben. A család elhatározta, hogy a második műtétre a Herceget kérik meg. Előttem a kép, ahogyan a szombathelyi vonatra segítjük, majd a motorvonatra, és kissé nehezen visszük fel a körmendi lakás lépcsőin.
A Herceg nem sokáig váratta. Hamarosan sor került a műtétre. Izgatottan lestük a pillanatot, amikor eltávolították a kötést. Csak hallomásból tudom, hogy nagyanyám boldogan felsikoltott: „Istenem, újra látok!” Ez a boldogság végigkísérte életét, és megfogadta, hogy a Hercegért mindennap imádkozik. Máig látom, amint sötétkék kosztümjében átmegy a téren, kissé sietve, hogy el ne késse a szentmisét.
A családi boldogság tartós volt, s mindenki hálásan gondolt a Hercegre, aki nem fogadott el semmit, és egy kis könyvvel ajándékozta meg nagyanyámat. Ezek után én következtem. Még óvodás voltam, de szüleimnek feltűnt, hogy szememet összehúzom, és erősen pislogva nézek a világba. Elvittek a Herceghez. Megilletődve léptem a nagy szárnyas ajtón a rendelőbe. Máig emlékezem a ragyogóan tiszta fekete-fehér padlólapokra, s arra a rejtélyes gépre, ahová a Herceg leültetett. Szerető mosollyal nézett rám, és azt mondta: „Ne félj, kisfiam!” Néhány pillanatig tartott a vizsgálat, majd megsimogatta a fejemet, és közölte, hogy egyelőre nincsen teendő, de gyengelátó vagyok, s rövidesen szemüvegre lesz szükségem. „Majd megszokod a szemüveget”, vigasztalt. Kissé zavarban voltam, lehajtott fejjel megköszöntem a vizsgálatot, összevágtam a bokámat. Nemrég tanultam ezt a köszönési módot, és örültem, hogy most bemutathattam. A Herceg még egyszer megcirógatott, és egy szép érmet adott ajándékba, melyre nagyon büszke voltam.
Néhány év múlva szomorúan értesültem haláláról. Azután sokáig nem jártam Körmenden. A nyolcvanas évek közepén láttam újra a várat, megfosztva díszeitől, kissé lepusztulva. Megtudtam, hogy egyetlen Batthyány sem él Magyarországon. A Herceg életszentségét röviddel halála után már meggyőződéssel emlegették és a boldoggá avatás hivatalos eljárása is elkezdődött.
Különös gondolatok foglalkoztatnak. Nem sokkal ez előtt báró Apor Vilmost emelték a boldogok sorába, most herceg Batthyány-Strattmann Lászlót. Mintha az egyház öntudatlanul is elégtételt szolgáltatna a magyar arisztokraták kiváló tagjainak. Azok nevében is, kiket kifosztottak, megaláztak, elűztek a hazából pusztán amiatt, mert történelmi családból származtak. Őseik közül számosan ott voltak Mohácsnál, véreztek a végvári harcokban vagy Rákóczi fejedelem repkedő zászlai alatt. S a maiak, kikre büszkék lehetünk. Nem karddal, hanem a szeretet gyakorlásával lépve elénk. Gazdagítva nemzetünket.
A szerző nyugalmazott szerkesztő