A magyar modell vége

A magyar modell elsorvasztása című írásomban (Magyar Nemzet, március 14.) felvázoltam, hogy az Orbán-kormány működése alatt hogyan kezdett egyre markánsabban kirajzolódni az a gazdasági fejlődési pálya, amelyet összefoglalóan magyar modellnek nevezhetünk. A formálódó magyar modell főbb jellemzői jól felismerhetővé váltak: jelentős súlyú külföldi tőke, jellemzően magyar menedzsmenttel; jól képzett munkaerőre alapozott versenyelőny; hazánk mint stratégiai befektetési terület, regionális centrum szereppel; aktív, esélyteremtő állam; a tudásalapú gazdaság jelentős súlya. Mindezek együttesen azt hivatottak biztosítani, hogy Magyarország a XXI. század globális versenyének győztese legyen.
Hol tartunk ehhez képest most? Természetesen korai lenne még temetni a magyar modellt, hiszen számos eleme szinte független a mindenkori kormányzattól. Mindazonáltal érdemes megvizsgálni, hogy mennyiben járult hozzá a rendszerváltozás utáni második restaurációs kormány politikája a sajátosan magyar fejlődési pálya kilátásainak változásához. A mai kormány pártjairól sajnos elmondhatjuk, hogy amilyen dühvel támadták ellenzékből a polgári kormány építő elképzeléseit és döntéseit, ugyanazzal a lendülettel igyekeznek – immáron politikai hatalommal a kezükben – mindezt a porig rombolni. Ahogy azt már többen is megfogalmazták, nem is kormányként, hanem az ellenzék ellenzékeként viselkednek. A Széchenyi-tervet lassan kivéreztetik, bevezetve helyette egy megfoghatatlan Smart Hungary fedőnevű PR-akciót, illetve újabban egy meglehetősen eklektikus, sok esetben semmitmondó Európa-tervet. Ez utóbbi legfőbb erényeként Csillag István gazdasági miniszter azt emelte ki, hogy vállalkozásfejlesztési részében nem az adófizetők pénzét költik el támogatásként, hanem kedvezményes hiteleket tesznek lehetővé minden vállalkozás számára. Ez az érvelés azonban több ponton is támadható. A Széchenyi-terv támogatásai ugyanis – a társfinanszírozás révén – szintén jelentős pluszforrásokat mozgattak meg a magánszférából. Ennél többet az Európa-terv sem ígér, hiszen kezdeti impulzusként természetesen ebben is jelen van az állami támogatás, ha úgy tetszik, az adófizetők pénze.
Ez utóbbi szóhasználattal kapcsolatban amúgy sem árt óvatosan bánni. Ugyan mi másból gazdálkodna a kormányzat, mint az adófizetők pénzéből? Nem az a jó kormány, amelyik minél kevesebbet költ belőle, hanem az, amelyik jól megtérülő beruházásokba fekteti, így maguk az adófizetők is gazdagodnak belőle, közvetlenül vagy a közjavak gyarapodása révén.
De van egy másik alapvető probléma is Csillag István érvelésével: ha a vállalkozási támogatásokat mindenki egyformán veheti igénybe, akkor az ugyan rendkívül jól hangzik első hallásra, de ilyen módon az állam valójában lemond arról, hogy a fejlesztési források elosztásában prioritásokat állítson fel. Márpedig a Széchenyi-tervnek ez volt az egyik legfőbb erénye: szűkös erőforrásainkat azokra a területekre koncentráljuk, amelyeken a legnagyobb megtérülés várható (például informatika, termálprogram, autópályák). Ha nincsenek prioritások, akkor a sok kicsi nemhogy sokra, de semmire sem megy. Az effajta támogatási rendszer nem más, mint alacsony hatékonyságú osztogatás, hangulatjavító reklámfogás.
De nézzük meg közelebbről azt a területet, ahol a legszembetűnőbb a gyors romlás: a foglalkoztatáspolitikát. Szinte nincs olyan hét, amikor ne röppenne fel a hír újabb és újabb gyárbezárásokról. Jellemzően olyan multik csomagolnak és mennek el, amelyek az olcsó munkaerő és a lassan lejáró adókedvezmények miatt választották telephelyül Magyarországot. Erre a folyamatra számítani lehetett, ezt elkerülni egy újraválasztott polgári kormány sem tudta volna. Már csak azért sem, mert az említettekkel egy időben jelentkezik egy további nehézség, az évek óta tartó világgazdasági recesszió, amelynek még nemhogy a végén, de még a mélypontján se vagyunk. A Medgyessy-kormány felelőssége tehát nem abban érhető tetten, hogy nem tudja megakadályozni a multik ezen részének kivonulását, ugyanis ezért valószínűleg aránytalanul súlyos árat kellene fizetni. Felelős viszont abban, hogy láthatóan semmilyen elképzelése sincs arról, mi jöhetne ezután. Egyrészt: mivel fogunk újabb befektetőket csábítani az országba? Áron aluli privatizációval, amelynek egyik fontos eszköze éppen a kormányközeli körökből szorgalmazott pénzrontás, a forint árfolyamának gyengítése lenne? Vagy a sokat kárhoztatott béremelkedés hatásának eltüntetése, az ismételten felpörgetett infláció révén? (Ez esetben a jegybanki függetlenség elleni támadások mögött is jól átgondolt stratégiát kell feltételezni.) Másrészt: milyen alternatívát tud a kormány ajánlani a frissen utcára került tömegeknek? Ezek nagy része ugyanis alacsony iskolázottságú, idegen nyelven nem beszélő munkaerőt jelent. Ha nemzetgazdasági szinten kedvező változást is eredményez a magasabb hozzáadott értékű munka térnyerése (és erről nem is szabad lemondani, sőt, tovább kell erősíteni a folyamatot), attól ezeknek az embereknek az elhelyezkedési lehetőségei még nem fognak bővülni. A kormány talán leírta őket, mint a rendszerváltozás veszteseinek újabb hullámát?
A probléma itt összeér a Széchenyi-terv elsorvasztásával. Annak ugyanis központi elemét képezte a hazai kis- és középvállalkozások fejlesztése, ami nem is annyira a profittermelés, hanem a foglalkoztatás szempontjából számít elsődleges fontosságúnak. Míg ugyanis a GDP-hez és az exporthoz való hozzájárulásban a nagy multik játsszák a főszerepet, addig a munkahelyteremtésben a kis- és középvállalkozások. Ebből az következik, hogy a szektor kiemelt támogatására nagyobb szükség lenne most, mint az elmúlt években bármikor, ugyanis csak a kis- és középvállalkozások tudnák tömeges méretekben felszívni az utcára került munkaerőt. De ha már egyszer baloldalinak mondott kormányunk van, az olyan programokat sem lehetne rossz néven venni, mint a nonprofit alapon működő foglalkoztatási szövetkezetek támogatása, de ilyenről még csak szó sem esik.
A munkaerőpiac várható feszültségei várhatóan hatványozottan fognak jelentkezni a mezőgazdaságban. Az európai uniós csatlakozás ugyanis olyan versenyhelyzetbe hozza parasztgazdaságainkat, amiből jelentős és átgondolt állami támogatás nélkül csak vesztesen kerülhetnek ki. Az Orbán-kormány (ha kicsit megkésve is) ezért helyezte előtérbe a családi gazdaságok kiemelt támogatását. A Medgyessy-kormány ezt a programot leállította, helyette adósságelengedést kezdeményezett, amelynek kedvezményezettjei értelemszerűen a hitelfelvételre egyáltalán alkalmas nagyüzemek lettek. Márpedig jelentős számú mezőgazdasági munkaerőt csak a családi gazdaságok és a sajnálatosan hiányzó középbirtokok tudnának foglalkoztatni. Amennyiben a nagybirtokrendszer válik még inkább meghatározóvá, akkor ezek nyereségessége ugyan megteremthető, de csak erőteljes gépesítés, vagyis tömeges elbocsátások mellett. Egyszer még kormányzati részről is elhangzott egy őszinte pillanatban: az elkövetkező években mintegy félmillió mezőgazdasági dolgozó maradhat munka nélkül. Látunk olyan programot, amelyik védelmet és támogatást adna a fenyegetett gazdálkodóknak? Vagy legalább arra vonatkozó elképzelést, hogy mi lesz ezekkel a megélhetési forrás nélkül maradó, a gazdálkodáson kívül máshoz gyakran nem is értő emberekkel?
A Medgyessy-kormányt a foglalkoztatás területén ugyanaz jellemzi, mint a gazdaságpolitika egészében: koncepciótlanság és sodródás, a jól kigondolt és végrehajtott stratégia jól látható hiánya, aminek mindannyian vesztesei vagyunk. A szocialisták választási jelmondata aktuálisabb, mint valaha: Magyarország többet érdemel…
A szerző közgazdász