Az ombudsman nem lenne vérbíró

Sokféle kifogás merült fel az utóbbi hónapokban a jövő nemzedékek ombudsmanja ellen. Az alábbiakban a Pókai Balázs által leírt félelmeket oszlatnám el (Magyar Nemzet, 2003. jan. 29.), amelyek elsősorban a jobboldal ellen bevethető, univerzális diktátort látják a majdani szószólóban.
Először is: a szószólónak nem lenne vétójoga, amivel akár megbéníthatna egy kormányt, megtorpedózhatna fontos beruházásokat – mint ahogy azt olvashattuk. Nem igaz. A tervezetben is benne áll feketén-fehéren: nincs vétójog. Véleményezési jog van. Azzal pedig nem lehet bénítani. Ha valakinek vaj van a fején, akkor zavarba lehet vele hozni. Ami, remélem, nem túl ijesztő.
Hogy túl tág volna a hatásköre? A hatásköre annyi, hogy vizsgálódhat és szót emelhet. A baj abban van, hogy gyermekeink életfeltételeit sok területen pusztítjuk, s nem abban, hogy a szószóló ezekre mind odafigyelhet. Ostobaság és demagógia azt állítani, hogy egy állampolgárok millióit ellenőrző hivatal születne. Nem az a szószóló dolga, hogy tág jogkörére hivatkozva megbüntesse a dobozos sört vásárlókat. Lenne ennél fontosabb dolga is bőven. Ez olyan, mint amikor bértollnokok riogattak azzal, hogy Orbán Viktor az adórendőrséggel a virágárus nénikre készül lecsapni.
Nem igaz, hogy itt egy olyan diktátort szabadítanánk magunkra, aki úgy tesz, mintha előre látná a jövőt. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy ezen kérdések jelentős részében megalapozott véleményt mondhasson a szakember. Csak egy kis intelligencia kell hozzá. Arra hivatkozni, hogy a kollektív bölcsesség ezt úgyis jobban tudja, nos, ez minimum érdekes. Először is, ha lenne ilyen, nem jutottunk volna oda, hogy törvény adta védelmezőre szoruljanak gyermekeink. A kollektív bölcsesség történelmünkben következetesen tartózkodott a megnyilvánulásoktól, benne bízni elég meglepő, különösen tavaly április óta, különösen a Magyar Nemzetben. Nem lenne pallosjoga a szószólónak s nem csúszhat át diktátori szerepbe. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy felemeli a szavát. Igaz, azt sok ügyben megteheti – de hát sok esetben van rá szükség. Szerepéből eredően a gazdasági, politikai hatalmak ellenőrzője. Hogy ez mennyire így van, s hogy mennyiben a balliberális oldal ármánya mindez, jól mutatja, hogy bár Szili Katalin és Hegyi Gyula (MSZP) nyújtotta be a tervezetet, egyelőre ott is több az ellenzője, mint a támogatója. Személye pedig szintén kétharmados többséggel dől el, vagyis kár azért aggódni, hogy a kormányoldal bárkinek csak úgy a kezébe adhatná e fontos pozíciót.
Való igaz, hogy a majdani ombudsman az üzleti szférában is vizsgálódhatna. Ez azért van így, mert a felelőtlen, hosszú távon káros következményekkel járó döntések nagy része itt születik meg. Enélkül a szószóló intézménye fabatkát sem érne.
Sajnos a hivatalban lévő ombudsmanok egyöntetűen ellenzik testvérük születését. Azt mondják: „nem lenne szabad tovább szeletelni az emberi jogi tortát”, és hogy ellátják ők is azokat a területeket, amelyeket itt egy új szószólóra akarnak bízni. S ahol kibújt a szög a zsákból: az utóbbi időben amúgy is csökkent a hozzájuk került ügyek száma. Nem meglepő: a kiskakas is félti a magáét, ha más baromfi téved az udvarba.
Ismerve, hogy a környezettudatos gondolkodás ma a gazdasági, politikai döntésekben mennyire a legeslegutolsó szempont, és hogy aki ezt komolyan veszi, azt egyszerűen félbolondoknak, életképtelen álmodozónak tartják, nem hiszem, hogy megállná a helyét az az állítás, hogy a meglévő biztosok eleget tesznek e feladatnak. Azt állítani, hogy fölösleges ezzel szeletelni az emberi jogi tortát, körülbelül annyi, mintha az éhező Afrikában mondaná a Vöröskereszt, hogy ugyan, nincs szükség itt másra, megoldjuk ezt a kis bibit mi is.
Nem többről van szó, mint hogy lenne egy ember, akinek az a dolga, hogy a disznóságokat fülön csípje és a nevükön nevezze: ez disznóság, ezt nem szabad. Ami persze egyáltalán nem kevés. A hitványságot, a felelőtlenséget nevén kell nevezni. Hogy ne lehessen olyan kifejezésekkel elvarázsolni, mint például: ésszerű költségcsökkentés, a piaci kényszerhelyzet, gazdaságosság. Amíg mi az unokáinktól kölcsönkapott föld éléskamrájából lopjuk az ő részüket, kihasználva, hogy nem csaphatnak a kezünkre, addig valami nincs rendben. Azért, hogy nekik is legyen mit enni-inni-belélegezni, nekünk néha vissza kell fognunk magunkat. Lehet erre azt mondani: az ő bajuk, oldják meg maguk – csak éppen ez rongy emberre vall.
A szerző főiskolai hallgató, a Védegylet munkatársa