Egy következmények nélküli ország

Nagyon sok mindenről kellene és lehetne írni az elmúlt hetek eseményeit illetően. Meg kellene említeni, hogy Kiss Elemér lemondása-lemondatása a kancelláriaminiszteri pozícióról egy végre normális, persze szinte elkerülhetetlen lépés volt a baloldali kormányzat részéről. Ám ezzel párhuzamosan legalább annyira felháborító az a tény, hogy Keller László feljelentésügyi államtitkár „bátran” kijelenti: ha tudott volna Kiss ügyéről, akkor sem tett volna semmit. Megítélésem szerint ezzel a mondásával Keller eljátszotta minden tekintélyét, szavahihetőségét, innentől kezdve teljesen hiteltelenné vált az általa folytatott „munka”, s talán jobb lenne, ha Medgyessy Péterről – főnökéről – venne példát, aki legalább képes volt arra, hogy a saját berkein belül is példát statuáljon. Ha nem hiteles az az ember, aki az elmúlt időszak korrupcióit akarja felgöngyölíteni, akkor hogyan lehetne hiteles az a vizsgálat, amit folytat?
Meg kellene persze azt is említeni, hogy Kiss Elemér látványos lemondásával a kormány egy számára igen veszélyes folyamatnak kívánta elejét venni. Vegyük észre ugyanis, hogy Kiss lemondásának árnyékában szinte teljesen „eltűnt” Csillag István gazdasági miniszter, aki gyakorlatilag ugyanolyan tartalmú ügybe keveredett, mint kollégája. Egy közbeszerzési eljárás keretében kiemelt, mintegy 29 milliós támogatásban részesült volt munkahelye, s ez lényegét tekintve cseppet sem marad el a Kiss-féle érintettségtől. Akkor hát: miért is nem kellene Medgyessynek ugyanúgy lemondásra késztetnie gazdasági miniszterét, mint ahogyan tette ezt a kancelláriaminiszterrel? Talán csak azért nem, mert ez már a kormány egészének erkölcsi tartását roppantaná meg, ami akár kormányválsághoz és előre hozott választásokhoz is vezethetne? Talán csak nem azért, mert a hulló Csillag csillaghulláshoz vezethetne?
Ám mégsem ezt szeretném most részletesebben elemezni, aminek az az oka, hogy a fenti fejleményekről mindenki tud. Amiről viszont most szólni szeretnék, annak éppen az a lényege, hogy senki sem tudhat róla rajtam kívül, jómagam viszont szeretném megosztani élményeimet kedves olvasóimmal.
Történt ugyanis, hogy a Heti Világgazdaság 2003. február 20-i számában interjút jelentetett meg Rainer M. Jánossal, az ’56-os Intézet igazgatójával (az interjút Murányi Gábor készítette). Ebben az interjúban döntően arról kérdezték az igazgatót, hogy mit szól a Medgyessy-kormány intézkedéseihez, amelyekkel ellehetetlenítik az előző kormány által létrehozott közalapítványok, illetve az azokon belül működő kutatóintézetek és a Terror Háza Múzeum működését. E tekintetben szó van a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványról (KKTTKK), amelyhez a Terror Háza Múzeum, a XX. Század és a XXI. Század Intézet tartozik. A két kutatóintézet 2003-ra 0,00 forint támogatást kapott a költségvetéstől, míg a Terror Háza Múzeum 2003-tól 330 millió forintot kapott volna, ám a hírhedt Pető Iván-féle javaslat után ebből 180 millió maradt, 100 millióhoz pedig feltételekkel juthat hozzá a múzeum. A másik a Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány, amely több más műhely mellett a Heti Válasz című lapot is kiadta; e közalapítvány a megszégyenítő 50 milliós támogatással vegetálhat. A harmadik a Károlyi-palotát és más kapcsolódó intézményeket működtető közalapítvány, amelynek átszervezését határozta el a kormány.
Rainer ebben az interjúban a kormány buldózer típusú lépéseivel kapcsolatban meglehetősen nagy megértést tanúsított, de ezt talán még meg is érthetjük, hiszen négy évvel ezelőtt az Orbán-kormány is meglehetősen keményen járt el az ’56-os intézetet működtető közalapítvánnyal, illetve a Politikatörténeti Alapítvánnyal szemben (amely lépések kétségtelenül szintén helytelenek voltak). 1999-ben utóbbi két baloldali alapítvány költségvetési támogatását megvonta az akkori kormány, ám azért két lényeges különbséget rögzítsünk a mai és az akkori helyzettel összefüggésben. Az egyik, hogy az Orbán-kormány a költségvetési megvonáson túl semmi egyebet nem tett, nem kívánta jogilag, szervezetileg és szellemiségében is szétverni ezeket az alapítványokat és intézeteket. A Medgyessy-kormány – most az mindegy, hogy talán éppen Medgyessy Péter akarta-akarja ezt a legkevésbé – viszont messze túlmegy a fogat fogért bosszúelméleten: nemcsak gazdaságilag teszi tönkre a jobboldali alapítványokat, hanem be akar avatkozni a működésükbe, az évek alatt elvégzett munkát meg akarja semmisíteni, s ő akarja megmondani újra, hogy mi az igaz, a szép és a jó. Ez bizony már nem egyszerű bosszú, hanem leszámolás akar lenni – talán éppen a Medgyessy által meghirdetett nemzeti megbékélés szellemében?!
De tegyünk hozzá ehhez még valamit. Igaz, nem volt helyes 1999-ben megvonni a két baloldali alapítvány támogatását, ám mégis tény, hogy e két intézmény tovább tudott működni, hiszen azonnal a segítségükre siettek jelentős baloldali pénzforrások, úgy mint a Soros Alapítvány és Demszky fővárosi büdzséje. (Erről Rainer is beszámol.) Később pedig a kormány is támogatta őket, hiszen a Széchenyi-terv részeként létrejött Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programban mindkét intézet jelentős pénztámogatást nyert el. Szeretném itt ezzel szemben világossá tenni – ami persze aligha ismeretlen tény –, hogy a polgári, konzervatív oldalon nincsenek Soros Alapítványok, masszív külföldi támogatók és Demszky Gáborok sincsenek. A polgári oldal bizony igen szerény pénzügyi lehetőségekkel rendelkezik – nem csak ez az egyetlen örökölt hátrány! – ahhoz, hogy ne okozna súlyos, szinte megoldhatatlan működési gondokat a költségvetési támogatás megvonása.
A szikár helyzet tehát ez, Rainer viszont az interjújában alig leplezett öröméről számol be azzal kapcsolatban, hogy „végre” eljött az igazság órája, „végre” szétverik a másik oldallal szimpatizáló közalapítványokat, kutatóintézeteket és műhelyeket. Ha ezt dicsérendőnek tartja, ám lelke rajta, mindenesetre eddig őt egy visszafogott és tárgyilagos elemzőnek tartottam, most azonban ebbéli véleményem alaposan megrendült.
A nagyobb baj, hogy még ezen is túlmegy. Minősíti, véleményezi a KKTTKK két kutatóintézetének, a XX. és a XXI. Század Intézetnek a működését. Azt nyilatkozza, hogy ezen intézetek nem kutatóintézetek, hanem pusztán pénzosztó helyek, ahol valóságos tudományos munka nem folyt, s nem mérettek meg a tudományos nyilvánosság előtt. Nos, mint a XXI. Század Intézet tudományos igazgatója, ezt sértőnek, rosszindulatúnak, s tartalmilag szemenszedett hazugságnak tartom. Enyhébb eset, bár nem menti a nyilatkozót, ha Rainer nem nézett utána annak, amiről nyilatkozik, egyszerűen csak bedőlt azoknak a, főleg az SZDSZ-hez közel álló véleményformáló guruk által hangoztatott rágalmaknak, amelyeket balliberális oldalon illik, sőt kötelező elfogadni és zsolozsmázva ismételgetni a nyilvánosság előtt – természetesen a tényektől teljesen függetlenül.
A tények ugyanis a következők. A 2000 őszén alakult XXI. Század Intézet rögtön 2000 novemberében a XX. Század Intézettel együtt nagyszabású nemzetközi konferenciát rendezett Ten Years Freedom címmel, amelynek nyitó előadását Z. Brezinski volt amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó tartotta, s mintegy 50 jeles, világhírű történész, politológus, szociológus stb. vett részt ezen. Intézetem azóta öt nemzetközi konferenciát szervezett politológiai témákban, a nyilvánosság nagyfokú érdeklődése mellett. 2001 tavaszán az EU féléves elnökségeihez kapcsolódóan „Magyarország és az európai integráció” címmel nemzetközi konferenciasorozatot szerveztünk Ágh Attilával, akkor még BKÁE-tanszékvezetővel közösen, bizonyítván, hogy egy ilyen fontos témában a jobb- és baloldali kutatóknak, intézeteknek is össze kell fogniuk.
Ezen túl: az eltelt két évben több könyv kiadását támogattuk, megkezdtük neves külföldi politikatudósok könyveinek magyarra fordítását (az első: Laurence Whitehead munkája), több ösztöndíjasunk elkészült monográfiáit ettől az évtől kezdve jelentették-jelentetnénk meg. Egyetemi és PhD-hallgatók részére 2002-ben juniorműhelyt alakítottunk, s ezenkívül több műhelybeszélgetést is szerveztünk. De ami a legfontosabb: az elmúlt két évben négy társadalomtudományi pályázatunkra több mint kétszázan jelentkeztek, s közülük több mint száz kutató nyert el általában egy évre szóló ösztöndíjakat. S hogy ez pénzosztó hely? Ugye, emögött az a vélelmezés áll, kedves nyilatkozó, hogy a jobboldali „kádereknek” osztogattuk volna a pénzeket? Nos, akkor végre öntsünk tiszta vizet a pohárba: kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy a tudományos teljesítményt és tehetséget helyezzük előtérbe, ne pedig a pártszimpátiát. Vagy, ha már pénzosztó hely, kedves Rainer M. János, akkor a baloldal nálunk bizony nagyon jól járt. Hiszen nálunk kiemelt ösztöndíjat kapott a már említett Ágh Attila, ösztöndíjas volt Gazsó Ferenc (volt oktatási államtitkár), Kulcsár Péter szociáldemokrata gondolkodó, Kiss Viktor és Malkovics Tibor fiatal marxista társadalomtudósok (a juniorműhely tagjai), Török Gábor, Szabó Máté, Kurtán Sándor, Lévai Imre, biztattam Törzsök Erikát, hogy pályázzon, akárcsak Miszlivetz Ferencet és így tovább. Opponensnek (azaz a pályázatok elbírálójának) felkértük többek között Balogh Lászlót, Thoma Lászlót, Meiszter Pétert és másokat, akik igazán nem vádolhatók elfogult jobboldalisággal. A konferenciáinkon pedig előadást tartott – a fentiek mellett – Wolfgang Merkel ismert szociáldemokrata politológus, Kay Lawson, Philippe Schmitter, Hankiss Elemér, Szent-Iványi István és mások. Színtiszta jobboldali pénzosztóhely, nem igaz?
Nos, ezek azok a tények, amelyek miatt mélységesen felháborított Rainer megnyilvánulása. Ráadásul nyomatékkal hozzáteszem, hogy a fentiekben elmondott szellem és módszertan a XX. Század Intézetet legalább annyira jellemezte, mint az általam igazgatott intézetet. Felháborító volt a nyilatkozat, ugyanis a közalapítvány vezetése és jómagam nemhogy pénzosztó helyet, de még agytrösztintézetet (think-tank) sem kívántunk formálni a kutatóintézetből. (Agytrösztintézet az, amely munkáját egy párt közvetlen szolgálatába állítja.) Nyitott, plurális kutatóintézetet kívántunk létrehozni, működtetni, amelynek van ugyan politikai és értékrendi szimpátiája, de mégis nyitott minden tisztességes, demokratikus tudományos teljesítmény előtt.
S hogy miért itt, s nem a Heti Világgazdaság hasábjain válaszolok a fenti interjúra? A válasz egyszerű: a HVG, úgy tűnik, nem szereti a sajtószabadságot, s nem szereti a véleménynyilvánítás szabadságát sem. Az történt ugyanis, hogy a cikk megjelenése után azonnal felhívtam a szerkesztőséget, s azt kértem, hogy a dolog érdemére tekintettel egy interjúban válaszolhassak a Rainer által kijelentett, enyhén szólva is torzításokra. A néhány soros olvasói levél ebben az esetben méltatlan, s a dolog súlya ennél jóval nagyobb. A szerkesztőség vezetői ezt a teljesen indokolt igényt – hiszen közérdekű kérdésről van szó, amelyben az általam irányított intézetet érte méltatlan támadás – azonnal és kerek-perec megtagadták, mondván, hogy nem áll módjukban számomra megnyilvánulási lehetőséget adni…
Azaz: nemhogy egy általános közéleti témában, de egy, a munkámat érintő témában sem fejthetem ki véleményem a HVG hasábjain. Íme, itt van 2003-ban egy, általam szakmai szempontból egyébként tisztelt lap, amely tizenhárom évvel a rendszerváltás után lábbal tiporja a sajtószabadságot, s úgy érzi, ezt minden következmény nélkül megteheti.
Én meg úgy érzem, hogy még a HVG sem tehet meg mindent következmények nélkül.