Eurózis

1.Budapesten, a Belváros egyik forgalmas terén két emlékmű néz egymással farkasszemet. Az egyik a Vörös Hadseregé. A szovjet katonák szabadították meg az országot a nyilaskeresztes rémuralom szörnyűségeitől, valamint egyéb felesleges ingóságaitól. Közel fél évszázadig maradtak itt, erre az időre esik történelmünk egyik legsötétebb terrorkorszaka. A másik szobor csizmás, lovaglópálcás katonát ábrázol, egy amerikai tábornokot. Megvesztegethetetlen szigorral őrködik a trianoni békediktátum paragrafusainak betartása fölött. A győztesek képviselőjeként ő akadályozta meg, hogy a megszállt fővárosból elrabolják a Szent Koronát. Nem taposott rajtunk nagyon.
Szabadság térnek hívják Budapesten ezt a teret, és méltán. Hiszen szabadságunk terét évszázadok óta a győztesek jelölik ki. (A tér egyébként a Neugebäude helyén létesült – ez a kaszárnyaegyüttes volt a hazafiak börtöne és vesztőhelye az 1848/49-es szabadságharc vérbe fojtása után. Említhetném még a magyarfaló Savoyai Jenő lovas szobrát Budán, a királyi palota előtt: az ő fegyverei vetettek véget annak idején a török uralomnak, egyúttal az önálló magyar államiságnak is.) Történelmünk úgynevezett legdicsőségesebb lapja levert szabadságküzdelmek emlékét őrzi. A saját hazáért, a puszta megmaradásért folyt békés és fegyveres erőfeszítéssel telt el félezer év. Viszontagságai között Magyarország se megszűnni, se megmaradni nem tudott egészen.
Mást jelent ott a független államiság, ahol azt mindig védeni kellett, és rendszerint hiába. Ahol az önrendelkezés távoli cél volt, vagy szent feladat, de sohasem magától értetődő adottság. Mást jelent a nemzetállam a nagy és esetleg hagyományos politikai széttagoltságban élő népeknek, mint amilyen az olasz vagy a német. Mást jelent mással egyesülni a minapi birodalomépítőknek, gyarmattartóknak; mást azoknak, akik századok óta a világkereskedelemből – s mindig is egy kicsit a hajóikon – éltek, mást nyelvrokon szomszédos országok lakóinak, és megint csak mást a rokontalanoknak, földmíves-várvédő hagyományú népnek, gyarmatosítottnak. Nincs mit szégyenkeznünk e másság miatt, mint ahogy nemzeti erénnyé stilizálni sem érdemes. De tény, hogy nem akadt olyan birodalom, amely ha védszárnyait kiterjesztette ránk, nekünk abból ne szolgaság, veszteség, idegenek parancsuralma származott volna. Mi egyenlőként még nem egyesültünk senkivel. (A dualizmus rövid korszakát bátran elfeledhetjük – azt megbűnhődte már e nép.)
Érvelhetünk – okkal – amellett, hogy a kölcsönös függés és szoros egymásrautaltság mai világában éppen a kisebb és kiszolgáltatott nemzetek azok, amelyeknek leginkább érdekében áll, hogy tartozzanak valahová: biztonságos fennmaradásukat szolgálják a szilárd szövetségi rendszerek. De legalább ennyire igaz, hogy az ő számukra jár az alkalmazkodás a legtöbb kockázattal, mert súlyuk, jelentőségük nem elegendő ahhoz, hogy befolyásukat érdekeik védelmében érvényesíteni tudják az egyesülés keretei között. Aki úgy érvel, hogy Magyarország egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy kívül maradjon az egyesült Európán, ugyanazt állítja más szavakkal, amit én: hogy a csatlakozás számunkra kényszerűség. Kényszerből pedig ritkán származik valami jó.
Államférfihoz méltó gondolkodásnak mifelénk az számított, amelyik a mindenkori kényszerítő körülmények között mégis a magunk útját segített megtalálni, arról önámítás, csábítás, politikai konjunktúrák kedvéért le nem térni: Széchenyi, Deák, Bethlen gondolkodása volt ilyen. Hol van az már! Aki a legutóbbi száz esztendő történetével ismerős, nem csodálkozhat azon, hogyan veszítette el az ország az önbecsülését, s azzal együtt a reményét, de még az igényét is annak, hogy maga lehessen a saját sorsának irányítója. Elvégzik azt helyettünk valahol! Magyarország lakói ugyanolyan apatikus beletörődéssel veszik majd tudomásul csatlakozásunkat az új európai rendhez, mint bármi egyébhez.
2. Az Európai Unió létjogosultságát elsősorban az adja, amiről népszerűsítői nem szívesen beszélnek: az egyesülés védekező, adott esetben elzárkózó jellege. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem a globalizálódás, hanem a regionális elkülönülés évszázada áll előttünk – és ez még aránylag a legderűlátóbb forgatókönyv.
A leszakadó világrészek magukra maradnak. Nem lesz érdemes kereskedni velük, nem éri meg többé nyomor és kétségbeesés kreálta zsarnokaikat se föl-, se lefegyverezni. Az éhség elől menekülő milliók bevándorlását ellenben minden erővel meg fogják akadályozni a gazdagabb régiók.
A felzárkózni képes szubkontinensek modernizálódása pedig egyúttal azt jelenti, hogy egy idő után képesek lesznek visszautasítani az idegen tőke térhódítását, és maguk akarják majd uralni a saját piacaikat. A munkaerő árának kiegyenlítődése a transzkontinentális tőkemozgások ellenében hat. Így a maradék természeti erőforrásokért, a telítődő piacokért folyó kétségbeesett versengés utolsó fordulójának eredménye nemigen lehet más, mint a világ újrafelosztása az amerikai, a távol-keleti és az európai gazdaság óriásai között. Mindegyiknek be kell majd érnie a maga területével. Egymás rovására többé nem terjeszkedhetnek.
Egyes régiókban (például az iszlám országaiban) éppen a nagyhatalmakkal szembeni erőszakos elzárkózás lehetőségét kell számításba venni, különösen ott, ahol ennek ideológiai és katonai feltételei rendelkezésre állnak.
A kontinensek tehát ezentúl nem közeledni, inkább ismét távolodni fognak egymástól, remélhetőleg nagyobb háborúk nélkül. (Ismétlem, ez nem a katasztrófa-forgatókönyv.) Mindebből az következik, hogy Európának szüksége lesz a keleti perifériákra, nekünk meg arra, hogy ne maradjunk ki a tömbösödési folyamatból, a jövendő „európai házból”, akármilyen legyen is az. De nem mindegy, hogy milyen lesz.
3. Valami ötszáz évvel időszámításunk kezdete előtt néhány kis görög városállam alkalmi szövetsége megállította az akkori világ legrettegettebb nagyhatalmának számító perzsa hódító sereget. Ez nem a demokrácia diadala volt elsősorban, hanem a sokféleségé. Több mint valószínű, hogy ha a társadalmi berendezkedés, a szokások és az erkölcsök különbözősége nem csinál az athéniekből ügyes tengerészeket, a spártaiakból fegyelmezett és rettenthetetlen gyalogos katonákat (stb. stb.), úgy ez a győzelem elmarad.
Amikor ellenben a győztes koalíció vezetője, Athén, kiaknázva fölényét, és szomszédait belekényszerítette az úgynevezett déloszi szövetségbe, az erőszakolt egység egyetlen emberöltő leforgása alatt halálos gyűlölködést támasztott a görögök között, végeérhetetlen testvérháborúhoz vezetett, végül az antik demokrácia hanyatlását és összeomlását idézte elő.
A marathóni győzelem óta Európa nem csak földrajzi fogalom. A kontinens neve egyúttal határozott történelmi-kulturális jelentésre tett szert. A sokféleségben rejlő életrevalóságot jelenti, a kicsinyek erejét. Európa az, ami ellenáll mindenféle központosításnak és egységesítésnek – vagy belerokkan. Mert történtek azóta újra és újra nagyszabású, véres kísérletek, hogy a gazdag változatosság gyümölcsét óriásbirodalmak arassák le és sajátítsák ki, de igyekezetük sikere Nagy Károlytól V. Károlyig, Napóleontól Hitlerig kivétel nélkül rövid életűnek bizonyult. Rossz hír az eurokratáknak.
Európa közösség – szellemi, kulturális értelemben ezer éve az. Soha nem is veszett ki belőle az összetartozás tudata, melyet új és új tartalommal gyarapított minden valamirevaló európai szellemi mozgalom, a kereszténységtől a felvilágosodásig és túl azon. (Nem kivétel ez alól a tizenkilencedik század nacionalizmusa sem.) Az európai fejlődés páratlan dinamikájának, kivételes kulturális teljesítményének hajtómotorja éppen a sokféleség volt: a szabadság és szolidaritás kicsiny köreinek megőrzött autonómiája. Valamint az egymástól különbözők közti ösztönző és megtermékenyítő kölcsönhatások nem éppen békés, de annál mozgalmasabb története.
A közös európai öntudat a közös uralom utópiájának – valamiféle egyesült Európának – a szöges ellentéte, noha mindig akadtak fantaszták és teoretikusok, akik ez utóbbival hozakodtak elő, jámbor ábrándjaiknak azonban nem volt semmi része az erőszakos egyesítési kísérletekben. Az európai szolidaritás gondolata mindenkor uralom- és így államellenes volt, akár a keresztény nemzetek testvériségének eszméjében öltött testet éppen, akár a lovagi ideál egyetemességében, a humanizmus Európa-gondolatában, szabadkőműves és szabadságharcos mozgalmak titkos szövetségében, a tudósok köztársaságában, világpolgár-mentalitásban, vagy a proletariátus nemzetköziségében. Elkötelezettjei nem csak az egyes monarchiák vagy nemzetállamok határai fölött nyújtottak egymásnak segítő kezet: egy összeurópai szuperállam önkénye ugyanolyan elfogadhatatlan lett volna a számukra. Hiszen a központi hatalom, közös regula, mindenkit egyformán kötelező törvények a részek öntörvényű és egymástól elütő fejlődésének a végét jelentenék. Az alapvető különbségek eltűnését. Mert el kell tűnniük, ha egyszer minden mindennel összemérhető, helyettesíthető és pótolható tisztán mennyiségi kalkuláció alapján, ha nincs többé önértéke a változatoknak, sőt létjogosultsága sincs annak, ami az összműködés hatékonysága szempontjából, úgymond, nem racionális.
Márpedig a különbség az, ami a szellemi együttlétnek – ugyanúgy, mint a szerelemnek – értelmet ad. Európát Európává a sokféleség teszi, amit egyaránt köszönhet erősen tagolt felszínének, a bevándorló népfajok nyelvi sokféleségének, az erkölcsi felelősség keresztény felfogásában rejlő individualista indíttatásnak, az európai hűbériség sajátosan röghöz kötött, territoriális jellegének, és bizonyára még sok egyéb tényezőnek.
Európa nem az elzárkózás, hanem a sokféleség nevében mond ellent az egységesítés és központosítás mindenféle kísérletének.
4. Az európai nemzetek unióját erőltető nagyhatalmak pedig nem az erőszak alkalmazásáról mondanak le szomszédaikkal szemben, hanem az ellenállás jogától fosztják meg azokat egyszer és mindenkorra. Régi nóta ez: a háború legbiztosabb ellenszere a feltétlen kapituláció. Az „egységes eljárás – egyenlő bánásmód” elve ezúttal is, mint minden más esetben, szélsőséges egyenlőtlenségekhez vezet. Törvényesíti az erősebb jogát, hogy akaratát ráerőltesse a gyengébbekre. Ezért egy cseppet se hat meg, ha most az egymás hatalmi törekvéseire hagyományosan féltékeny német és francia politikusok nagy bölcsen egyezségre lépnek: ezentúl közösen óhajtanak uralkodni a szovjet és amerikai befolyástól megszabaduló kontinens felett. Készek lemondani nacionalizmusukról – imperialista hajlandóságuk kedvéért.
De ha valaki meg akarna győzni róla, én inkább készséggel elhiszem, hogy Európa egységesítése ma nem egyik vagy másik állam szívügye. Nem, mert a világ jövőjét elhatározó politikai döntések már egy jó ideje nem a nemzetállamok politikai testületeiben születnek, hanem biztonságos távolban a parlamenti demokrácia nyilvánosságot mímelő intézményeitől. Közhely ma már, hogy a tényleges politikai hatalom (a pénz és a többi kényszerítő eszköz, az információ és következésképp a vélemények túlnyomó többsége feletti rendelkezés) azoknak a nemzetközi vállalati és pénzintézeti hálózatoknak a kezében összpontosul, melyek vagyona, befolyása, vazallusaik köre jócskán meghaladja immár egy kisebb ország választott kormányának hatalmát, költségvetését, cselekvési mozgásterét. (Arról nem is beszélve, hogy a kormányok kivétel nélkül nekik tartoznak és tőlük függenek, százszor inkább, mint választóiktól, akiknek a befolyásolásához, megnyeréséhez nélkülözhetetlen eszközökhöz a pénz- és médiabirodalmak irányítóinak kénye-kedve szerint jutnak vagy nem jutnak ezentúl. Ők finanszírozzák a pártvezéreket kormányra juttató vagy éppen üzelmeiket leleplező kampányokat.) A nemzetek feletti összeurópai döntéshozó, elemző és igazgató testületekben a gazdaság óriásainak – az új európai birodalom választófejedelmeinek – befolyása annyival akadálytalanabbul és közvetlenebbül érvényesülhet, amennyivel ezek a testületek távolabb állnak bármiféle helyi társadalmi ellenőrzéstől. Az, amit társadalomnak vagy civil szférának nevezünk, minden porhintés dacára éppen az Európai Unió létrejöttével szűnik meg több lenni a politikai gépezet működését zavaró, de elhanyagolható jelentőségű bizonytalansági tényezőnél. Már ma is alig befolyásolja a Strasbourg és Brüsszel között konferenciázó, öntelten rendelkező és szemérmetlenül pazarló bürokratahad serény munkálkodását.
Nem arról van tehát szó, mintha az autonómia végső biztosítékát a nemzetállamok szuverenitásában látnám. Éppen ellenkezőleg. Minden esetben, amikor az leadja, azaz kisebb közösségeknek, helyi önkormányzatoknak engedi át fennhatósága egy részét, az önrendelkezési elv érvényesül: a döntéshozók, illetve a döntésben érintettek köre ilyenkor egymáshoz közelebb kerül. (Mellesleg, a helyi identitás erősödésével csak az állam „gyengül”, a nemzeti közösség integritása tagjai önazonosságával együtt erősödik.)
Szükségszerű, hogy ennek az ellenkezője következzék be, amikor az állam szuverenitását feladja, és alárendelődik egy még elvontabb és átfogóbb egésznek. Nem csak arról van szó, hogy az uralom új központjai, ahol a döntések születnek, az egyén számára még inkább beláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. Maguk a döntéshozók sem érzékelik többé az irányítás és szabályozás tisztán technológiai problémái mögött az életproblémákat, s az érintettekkel együtt a döntéseikért viselt felelősség is láthatatlan marad számukra az algoritmusok, a statisztikai átlag, a trendvonalak mögött. Minél több lesz az egyenlőség, annál kevesebb szabadság marad. Az egységes szabályozás uniformizál: óhatatlanul semmibe veszi, korlátozza, végül felszámolja az életformák és értékvilágok történelmileg kialakult sokféleségét.
Hogy ez a folyamat máris milyen messzire ment, akkor értettem meg, amikor a kezembe nyomták az összeurópai törvényhozás hatályos rendelkezését, amely a kormányoknak engedélyezi, hogy megkülönböztetett támogatásban részesítsék saját nemzeti kultúrájukat. Megrémültem. Hogyan? Tehát meg is tilthatták volna ezt, ha éppen úgy találják helyesnek? Az európai szuperállam bürokratáinak belátásán múlik, hogy egy nemzeti közösség erőforrásait saját szellemi egyéniségének fenntartására fordíthatja-e, vagy pedig ettől egészen egyszerűen eltiltható? Igen, máris itt tartunk, pedig – mint mondogatják – ez még csak a kezdet.
5. A kontinensünket hatalmába kerítő eurózis kétarcú. Tünetegyütteséhez ugyanúgy hozzátartozik az ellenállásmentes önfeladás – mintha valami kikerülhetetlen kényszer sodorná a nemzeteket és polgáraikat az eltervezett összbirodalomba –, valamint a gyanakvó és dühödt elzárkózás.
E tudathasadásos állapotot valószínűleg mélységes zavarunk okozza. Régi ismerősünk, a mesebeli farkas szagát érezzük orrunkban, de aki előttünk áll, a megszólalásig hasonlít a drága nagymamára. Épp mi ne akarnánk tiszta szívünkből az európai népek szorosabb kapcsolatát, jobb együttműködését? Nem ezt akartuk mindig is? Dehogynem. (Miért olyan élesek a fogaid, nagyanyó, miért tátod akkorára a szád?) Vagy talán oktrojált országhatárainkhoz ragaszkodunk? Jobban esik testvéreinktől elszakítva élnünk? Jaj, dehogy! (Nem hitegettek bennünket már egyszer ezzel?)
A csapda a hamisan feltett kérdésben magában rejlik. Úgy állítják be, mintha Európa-szerte az integráció hívei és ellenfelei állnának szemközt egymással. Az egyik oldalon azok, akik az egyesülést szorgalmazzák, a másikon, akik valami atavisztikus és provinciális félelmek rabjaként kapálóznak ellene.
Pedig nem ez a tét, hanem hogy miképpen megy végbe az európai nemzetek közeledése, hogy valójában mi mozdítaná elő és mi veszélyezteti ezt a régóta zajló spontán folyamatot.
Kérdés az is, hogy egyáltalán Európa lesz-e még a szó „védett” kulturális-történelmi értelmében, amit az eurokraták egyesíteni óhajtanak? Vagy Európa azoknak a sajátosságaiknak az együttese volna mégis, amelyeket épp eltakarítani készülnek az új rend útjából?
A csereszabatos, költségkímélő, egyenirányított, ellenállás- és súrlódásmentes, programvezérlésű óriásüzem pedig – ami a helyében épül – Európa entrópiája?
A szerző író