Fenyeget a belvíz – csak a természetben bízhatunk

Belvízről beszélünk akkor, ha a természetes csapadékból származó vizet a talaj nem tudja befogadni, és az a terepmélyedésekben összegyűl. Kora tavaszi időszakban akkor képződik belvíz, ha a talaj felső rétegei mélyen átfagytak, és a hótakaró olvadásával egyidejűleg az átfagyott talajréteg felengedése nem következik be. Ebben az esetben a jó vízvezető képességű talajok sem veszik fel a vizet, még akkor sem, ha a mélyebben levő talajrétegek szárazak.
Az idei kemény tél, amely bőséges csapadékkal párosult, szinte előrevetítette a belvíz kialakulásának lehetőségét. A leginkább belvizes időszaknak az 1940–1942-es esztendőket tartja a vízügyi történetírás. A negyvenes években a legsúlyosabb belvízi helyzet a Körös–Tisza–Maros szögében alakult ki, akkor a Duna–Tisza közi elöntésekkel együtt több mint 8700 négyzetkilométer került víz alá. A szakértők már akkor megállapították, hogy az árvizek jóval kisebb károkat okoztak, mint a belvizek.
Említésre méltó az 1999-es belvízhelyzet is, amikor is február–március folyamán a hirtelen felmelegedés és az olvasztó esők hatására összesen 420 ezer hektárnyi területet öntöttek el a belvizek. Az április–júliusi időszak újabb esőzései következtében nagyjából százezer hektár került víz alá, részben a már korábban is elöntött helyeken, részben újabb térségekben. Az 1999-es évben az összes elöntött terület nagysága 470 ezer hektárra becsülhető.
Háromszázezer hektárra tehető országosan az a terület, amelyet öt évnél gyakrabban elönt a belvíz. Meg kell fontolni a földhasználat jelenlegi rendszerének megváltoztatását, a feltört legelőkből kialakított szántók újbóli legelővé alakítását, a természetvédelmi szempontból értékes helyeken vizes élőhelyek kialakítását, az arra alkalmas helyeken halastavak létesítését, ha vízellátásuk is megoldható stb. Ahhoz, hogy a belvízi elöntések és az azokból eredő károk a települések belterületén belül mérséklődjenek, változtatni kell a településfejlesztés jelenlegi gyakorlatán, s el kell kerülni a belvízveszélyes, mély fekvésű, talajvíz-feltöréses területek lakóházakkal való beépítését, amit a hosszú száraz periódus alatt, amikor súlyos belvízjelenség nem fordult elő, sok településen megtettek.
A Duna Nagymaros feletti vízgyűjtőjén felhalmozott víztömeg jelenleg csaknem hetven százalékkal több, mint a korábbi évek hasonló időszakában észlelt átlag, a Tisza Szeged feletti vízgyűjtőjén pedig a 2,6-szerese. A belvizek tényleges kialakulását a felmelegedés körülményei nagymértékben alakítják. Jelenleg a Duna völgyében kilenc Balatonnyi, a Tisza völgyében pedig 4,5-ször több vízkészlet van, mint a Balatonban. A sikeres védekezés előfeltétele a belvízvédelmi művek állandó és folyamatos fejlesztése, valamint azok előírás szerinti karbantartása. Ennek elmulasztása tengerré változtathat egyes országrészeket. A kilencvenes években az időjárás kedvező volt, így a belvízvezető csatornák karbantartása háttérbe szorult. A rendszerváltozás után a földterületek felaprózódtak. Az addig meglévő belvízelvezető csatornák jelentősebb részét az új földtulajdonosok beszántották, a megmaradókat sem tartották karban.
A belvízi csatornák hossza ma több mint 42 ezer kilométer, amelyből 11 600 kilométert a vízügyi igazgatóságok, 16 100 kilométert a vízgazdálkodási társulatok, 12 900 kilométert a mezőgazdasági üzemek kezelnek, s mindössze 1800 kilométert az önkormányzatok. A belvízgyűjtő főcsatornák vizének átemelésére 348 szivattyútelep áll rendelkezésre. Az állandó szivattyútelepek mellett további 370 helyen építhető ki mobil szivattyútelep. Így az egész ország területén, ha szükséges, akár napi százmillió köbméternyi víz is átemelhető a befogadó vízfolyásba. Ez a teljesítőképesség elvileg az átlagosan tízévenként előforduló legnagyobb belvizek tizenöt nap alatti levezetésére ad lehetőséget. Ez azonban csak elvi lehetőség, mert a gyakorlatban a szükséges karbantartások elmulasztása miatt a kilencvenes évek második felében kialakult belvizeknél a meglévő rendszerek egykori kapacitásának alig több mint a felét lehetett kihasználni.
A belvízkár-elhárítás feladataiból az állam még hosszú távon sem vonulhat ki. Az eddig állami kezelésben lévő védművek rossz állapotáért egyértelműen és kizárólag az állam hibáztatható. Sajnos belvízmentesebb időszakokban közvéleményünk, sőt a mindenkori kormányaink is lebecsülik a belvízveszélyt, egyéb célokra fordítják a szükséges összegeket. Az is nehezíti a helyzetet, hogy bár gazdája van a területnek, pénz nincs rá. Az érintett településen élők azonban nem kapnak garanciát arra, hogy a jövőben változik a helyzet, s nem kell évről évre elöntésekkel, rogyadozó házakkal számolniuk egy-egy nagyobb felhőszakadás vagy havazás után. A belvíz ugyanis nem minősül biztosítási eseménynek. Azaz hiába önti el a víz az ügyfél házát vagy földjét, a biztosító csak akkor fizet, ha árvíz okozta azt.
A Nemzeti fejlesztési tervben sem szerepel nevesítve a belvízvédelem, viszont prioritást kapott az árvízvédelem, de az is erősen csökkentett mértékben. Csak abban bízhatunk, hogy a hóolvadás lassú lesz, az eddigi elöntések pedig nem fognak komolyabb károkat okozni.
A szerző nyugalmazott vízügyi szakember