Hazánk a háborúpárti listán

Jeles írónk az iraki kérdés kapcsán az egyik napilapban arról elmélkedett, hogy ő nem hisz egyik nagyhatalom ártatlanságában sem, mert mind a saját érdekét tartja szem előtt. Ez teljesen természetes. Legfeljebb az nem egészen tisztázott, hogy magatartásukat, politikájukat valójában miféle érdekek határozzák meg. Az Egyesült Államok – a hivatalos szóhasználat szerint – a világot azért akarja Szaddám Huszein diktatúrájától megszabadítani, mert pusztító fegyvereket rejteget, és ezáltal potenciális veszélyt jelent a világra. Ha ez valóban így lenne, érthetetlen, hogy a háborút ellenző országok, közöttük a Biztonsági Tanács számos tagja, miért nem osztja az USA aggodalmát. Ők miért nem kívánják az emberiséget megmenteni az iraki veszedelemtől? Az ő érdekük nem ugyanaz lenne, mint az Egyesült Államoké? Vagy talán nem hiszik, hogy Irak saját, önmaga azonnali megsemmisítését kiváltó öngyilkos akciókat tervezne? Vagy osztják azokat a vélekedéseket, amelyek szerint az USA (távoli) célja valójában az iraki olajmezők fölötti ellenőrzés megszerzése? Az amerikai politikusok még a hadműveletek megkezdése előtt egyértelműen kijelentették, hogy őket a háborútól az sem rettenti viszsza, ha az ENSZ nem támogatja elképzeléseiket. Sőt mint mondták, „Irak elleni támadásra akkor is sor kerül, ha az iraki elnök önként távozik a hatalomból” (Magyar Nemzet, március 14.). Ezek szerint nem bíznak abban, hogy az iraki nép, megszabadulva a gyilkos zsarnoktól, egyedül is képes lenne egy demokratikus, más államokat nem veszélyeztető államformát létrehozni: ehhez – nézetük szerint – mindenképpen szükség van egy idegen hadseregre.
Ha valóban nem lenne szükségük más országok támogatására, akkor érthetetlen, hogy az amerikai politikusok miért fejtenek ki olyan hihetetlenül aktív külpolitikai tevékenységet más államok meggyőzésére, amely magában foglalja a nyomásgyakorlás eszközeit. Az még elfogadható magyarázat, hogy az Irak közelében lévő országokra szükség van felvonulási terepként, hiszen a hadműveleteket mégsem lehetett megindítani az Egyesült Államokból. Azzal is egyet lehet érteni, hogy igénylik a baráti országok légterét, útvonalait. De miért van szükség olyan kis országok pozitív állásfoglalására, amelyekről az amerikaiak többsége soha nem is hallott? Miért volt arra szükség, hogy az iraki menekülteket, ellenzékieket Taszáron képezzék ki, amikor ez sokkal olcsóbban és könnyebben megvalósítható lenne – lett volna – az USA valamelyik katonai telepén? Miért teszik fel nekünk a kérdést: mivel tudjuk támogatni Törökország védelmét, azét az országét, amelyik maga is vonakodik beengedni az amerikai csapatokat területére, nem hajlik arra, hogy szomszédjával háborúzzon, és nem igazán igényli hadi támogatásunkat? A válasz nyilvánvaló: más országok bevonása a konfliktusba megosztja a felelősséget a háborúért és az előre nem látott következményekért.
Mindez visszavezet az eredeti kérdéshez: hol mutatkozik ebben a mi, illetve más kelet-közép-európai kis országok érdeke? Erre már egyáltalán nem könnyű felelni, a válaszadással az amerikai politikusok is elmaradtak. Ezeknek a kis országoknak nyilvánvalóan nem lehet érdekük, hogy egy távoli országgal háborús konfliktusba keveredjenek, s így óhatatlanul kiváltsák az arab népek ellenérzéseit. És az sem, hogy szegénységükben milliárdokkal segítsék egy nagyhatalom törekvéseit, amellyel még legszorosabb szövetségesei sem értenek egyet. Az igaz, hogy a NATO-tagországok kötelezettséget vállaltak: bármelyiküket támadás éri, kötelességük védelmére kelni. Erős kétségeim vannak azonban afelől, hogy ebben a szerződésben az is benne van: a rossz oldalon állókat meg kell semmisíteni, még akkor is, ha nincs bizonyítékunk támadó szándékaikról. Ha csupán az embert lelkileg-testileg pusztító diktatúrák léte elégséges lenne a NATO védelmi közösségének a beavatkozásra, akkor az előző évszázad bőven adott volna erre lehetőséget. A Nyugatnak Iraknál lényegesen nagyobb veszélyt jelentett korábban a Szovjetunió vezette szocialista tábor, de eszükbe sem jutott, hogy – feltételezett támadásuk előtt – harci csapást mérjenek rá. Sőt még akkor is csak messziről nézték, követték az eseményeket, amikor hazánkban a gyilkos diktatúra megdöntésére forradalom robbant ki. A felkelők biztatása mellett – a háttérben – távolmaradásukról biztosították a forradalom leverésére csapatokat küldő első számú ellenségüket. Micsoda óriási segítség lenne most a háború híveinek, ha Irakban hasonló események törnének ki! Mindez azt jelzi, hogy a nagyhatalmak döntését – a demokratikus államforma bevezetésén, az önkényuralomtól szenvedő népek felszabadításán kívül – sok egyéb tényező is befolyásolja.
Nyilvánvaló, hogy az USA politikája mellé álló országok kormányait – a jelen helyzetben – nem az Irak támadásától való félelem vezeti. Attól sem kellett tartaniuk (korábban), hogy különböző nemzetiségű arab terroristák célpontjává váljanak. Alig hihető, hogy abban reménykednének: az iraki diktatúra megdöntése után bármilyen módon részesülnek az ország olajkincseiből. Egyetlen hajtóerő vezérelheti őket: elnyerni a világ leghatalmasabb országának jóindulatát. A kérdés az, hogy mindez kompenzálhatja-e a hátrányokat, és a vállveregetésen kívül remélhetnek-e konkrét gazdasági segítséget, amelyre égetően szükségük van. A történelem tanúsága szerint a nagyhatalmak hamar elfelejtik a kis országok áldozatvállalását, „szolgáltatásait”, amelyekből nemegyszer valójában ők profitáltak, gondolok itt az ’56-os magyar forradalom hatásaira. A nemzetközi viszonyok megváltozása új szövetségeket hoz létre, a régi kapcsolatok, érdemek pedig könnyen elhalványulnak. Az ellenséges magatartás azonban sokáig alig kitörölhető nyomokat hagy az érintett országokban, az emberekben.
A nagyhatalmak törekvéseivel, a kis országok ellen indított akcióival kapcsolatban az előző évszázad számos tanulsággal szolgál. Amikor egy nagyhatalom rá akarta kényszeríteni rendszerét, filozófiáját egy más nézeteket valló vagy önállóságra törekvő országra, az mindig balul ütött ki: vereséggel, megszégyenítéssel végződött. A Szovjetunió csaknem 45 éven keresztül próbálta a szomszédos országokat maga alá gyűrni, sajátos szocializmusának, ideológiájának elfogadására késztetni őket. Ez nemhogy nem sikerült neki, hanem végül ő maga volt kénytelen társadalmi rendszerét megváltoztatni. Ezt megelőzően azonban tett még egy sikertelen kísérletet Afganisztánban. Vajon hány ártatlan ember esett áldozatul ennek a politikai baklövésnek? Sikertelen akciókkal a nyugati demokráciák is „dicsekedhetnek”, gondoljunk csak a második világháború után a franciák vietnami és algériai háborúira vagy később az amerikaiak vietnami próbálkozásaira. Vagy az angolok-franciák szuezi kalandjára, az amerikaiak Kuba elleni inváziójára. A kis államok nem túlságosan kedvelik a nagy országok patronálását, és előbb-utóbb saját lábukra kívánnak állni.
Az amerikaiaknak kétségtelen érdemeik vannak abban, hogy megszabadították a világot a hitleri és sztálini diktatúráktól. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a jelenlegi bonyolult nemzetközi politikában kizárólag elnökük és tanácsadóik látnák az üdvözítő megoldást, s a politikai tapasztalatokban semmivel nem szegényebb nyugati államférfiak – nem beszélve a háborút ellenző százmilliókról – mind rosszul ítélnék meg a helyzetet. A gyilkos zsarnokok uralmának megdöntése nem lehet ellenszenves a kelet-európai országoknak, amelyek csaknem 45 évig szenvedtek egy idegen hatalom által rájuk kényszerített diktatúrától. Szeretnék jóhiszemű maradni, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy bármelyik demokratikus ország emberek ezreinek élete árán kívánna új olajmezőkre és ezáltal óriási haszonra szert tenni. Az iraki nép is megérdemelné, hogy megszabaduljon a zsarnokságtól, amelynek ilyen hosszú fennmaradásában a most megsemmisítésén fáradozó nyugati nagyhatalmak is szerepet játszottak.
A felelősség az Egyesült Államokat terheli. Neki kellett eldöntenie, hogy Szaddám Huszein eltávolítására melyik utat választja: az ezer-tízezer emberélet feláldozásával és bizonytalan következményekkel járó háborút vagy a legkeményebb békés eszközök alkalmazását. Bush elnök az előbbi mellett döntött. A világ szabadságszerető népei nem tehetnek mást, mint reménykednek, hogy a háború eléri célját, minél hamarabb befejeződik, a lehető legkevesebb áldozattal jár, és nem idéz elő újabb nemzetközi feszültséget, harci cselekményeket. A szövetséges nyugati erőknek – feltehetőleg – nem lesz nehéz győzelmet aratniuk, annál nehezebb lesz viszont megnyerniük a tartós békét, illetve megtartaniuk a felszabadított lakosság szimpátiáját egy olyan országban, ahol merőben mások a nemzeti, kulturális hagyományok.
A szerző akadémikus, a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör tagja