Ideológia jövőkép nélkül

A politikatudomány hagyományos felfogása szerint a politikai pártok a társadalomban meglévő értékrendek és törésvonalak mentén szerveződnek. Tóth Gy. László vitaindító írása (MN – 2003. február 6.) a közkeletűen liberalizmusnak nevezett alapvető politikai irányzat magyarországi fejlődésén keresztül vizsgálja a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) és a Fidesz mint a liberalizmust hazánkban megjelenítő két politikai párt helyzetét. Az értékítéletektől sem mentes írás egyik legfőbb érdeme, hogy a közbeszéd útvesztőiben jól használható támpontokat ad. Ilyen a liberalizmus mint gyűjtőfogalom „evolúció vagy revolúció” ellentétpár mentén is értelmezhető pontosítása a nemzeti szabadelvűség és a (szerző által baloldalinak tartott) liberalizmus fogalmak révén.
A két liberális párt közötti viszony rendre a politikai napirend részévé válik. Elég, ha emlékeinkben felidézzük Mezei Balázs a Fidesz és az SZDSZ közötti közeledés lehetőségeit mérlegelő cikke után elindult polémiát (A nemzeti szabadelvűség talaja és a kiegyezés. Napi Magyarország, 1999. november 4.). Azóta egy újabb olyan választást tudhatunk magunk mögött, amely igazolta a két párt közötti kenyértörés után elindult folyamatokat: a polgári oldal támogatottsága tovább erősödött, míg a szabad demokratáké tovább csökkent.
A mai helyzet könnyebb megértéséhez több út vezet. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy napjainkban melyik pártot tekinthetjük liberálisnak, úgy a formai válasz egyértelműen az SZDSZ lenne. Ez a párt tagja ugyanis a liberális pártokat tömörítő nemzetközi és európai parlamenti szervezeteknek. Arra a kérdésre viszont, hogy melyik párt tekinthető nemzeti szabadelvűnek – az önbesoroláson túl –, egyértelműen a Fidesz lenne a válasz.
Érdemes e két párt távolodásának és szembenállásának néhány okát közelebbről is megvizsgálni. E munkánkban segítségünkre lehet a politika talán két legfontosabb törvényének ismerete. Ezek szerint a politikában a látszat fontosabb a tényeknél, illetve szinte minden kérdést ellentétpárok mentén is meg lehet fogalmazni.
Egy ilyen, több szerző által is használt ellentétpár a Kádár-rendszerből átmentett gazdasági, média-, helyi hatalmi pozíciókat védelmező baloldal, illetve a kapcsolati hálók újraszövésében (ha tetszik, egy erős középosztály kialakításában) érdekelt jobbközép megkülönböztetése. Fenti cikkében Mezei ennek kapcsán a baloldalt konformistának, míg a Fidesz vezette jobboldalt reformistának nevezte. Lánczi András nemrég megjelent könyvében (Konzervatív kiáltvány) „konzervatív paradoxonnak” nevezi azt, hogy a közkeletű és Nyugatról ismert fogalomhasználattal ellentétben Magyarországon éppenséggel a baloldal érdekelt a fennálló viszonyok konzerválásában (jelenlegi pozíciói megőrzésében). Talán ezért is javasolja Tóth Gy. László teljes joggal azt, hogy a szavakat ne a hagyományos értelmükben, hanem a magyar politikai erőtér sajátosságaihoz igazítva használjuk.
Amennyiben eltekintünk a Fidesz és az SZDSZ közötti ideológiai különbségektől, és a vizsgált két párt eddigi „életútját” a fent azonosított ellentétpár mentén követjük végig, úgy a két párt szavazatszerző képességében bekövetkezett különbség ebben a dimenzióban is értelmezhetővé válik.
Közhelyszámba megy, hogy az eddigi szabad választásokon szinte mindig a tiltakozó (protest) szavazatok kerekedtek felül. A szavazók elégedetlenek voltak az éppen regnáló kormány teljesítményével, és ezért a demokrácia szabályai szerint egy másik párt vezetése alatt álló koalíciót juttattak hatalomra. Ez a választói magatartás egyes vélemények szerint kiegészül egy szívóhatással is, amelynek választásról választásra eltérő az oka, és amely általában a legesélyesebbnek tartott párt táborába szippantja a bizonytalanokat.
1990-ben az államszocializmus egyértelmű elutasítása mellett az is kérdés volt, hogy az átmenet lassabban, kevesebb társadalmi megrázkódtatással (MDF), vagy radikálisabban, a rövid távú áldozatok után egy (vélhetően) gyorsabb növekedés mellett (SZDSZ) történjen-e. Az SZDSZ antikommunizmusa azt sejtette, hogy a nemzetgazdaság radikális átalakítása egyben a késő-kádári elitek gazdasági hatalmának radikális visszaszorításával jár majd együtt. A szabad demokraták talán azzal tudták támogatottságukat maximalizálni, hogy a politikai szabadságjogok győzelme után a gazdasági szabadságjogok érvényesítésének célját is zászlajukra tűzték. A szociális mobilitás csatornáinak ígért megnyitása széles választói rétegeket vonzott.
1994-ben az Antall József által „kamikaze kormánynak” nevezett koalíció ellen irányult a protest. Az 1993-as üzemtanácsi választások után ismét erőre kapó baloldal – a demokrácia játékszabályait elfogadva – ugyanakkor rögzíteni akarta gazdasági pozícióit (tudván, hogy ezt bármikor ismét át lehet váltani politikai hatalommá). A liberális pártok választási koalíciójában tömörülő Fidesz és SZDSZ akkor még joggal hihette azt, hogy a piacgazdaságot egy új tulajdonosi vagy menedzserelittel is ki lehet teljesíteni. Azzal, hogy az SZDSZ részévé vált a késő kádári elitek gazdasági hatalmát bebetonozó kormánynak – az ideológiai pálforduláson túl –, legitimálta a privatizáció és az állami megrendelések odaítélésének ismert folyamatait. Azáltal, hogy megakadályozta egy széles tulajdonosi középosztály kialakulását, halványulásra ítélte a harmadik politikai pólust, és saját tömegbázisának megteremtését elmulasztva elvágta ismételt megerősödésének esélyeit.
Ameddig a Fidesz vezetőiben jó érzékkel tudatosodott az a felismerés, hogy hosszú távon csak egy erős, saját gazdasági és kulturális tőkével bíró középosztály képezheti egy politikai párt stabil hátországát, addig az SZDSZ 1994 és 1998 között ahhoz asszisztált, hogy a jobboldalon és a szó jó értelmében vett középen ilyen tulajdonosi osztály ne alakulhasson ki. A Bokros-csomag és a Tocsik-botrány pont azért válhatott az MSZP–
SZDSZ-kormány bukásának egyik fő okozójává, mert ennek az esélyelvonásnak voltak látványos bizonyítékai.
1998-ban a polgári erők és a vidéki szavazókat tömörítő kisgazdapárt összefogása a protest szavazatok mellett azokra is számíthatott, akik egy, a külföldi tőkével összefonódott komprádorburzsoázián is túlnyúló, széles középosztály támogatásának programjában látták a gyógyírt a Bokros-csomag által tépett sebekre. A program vélhetőleg jó volt, annak megvalósítása a 2002-es választási eredmények láttán már valószínűleg kevéssé.
Amennyiben ugyanis ezt az ellentétpárt alkalmazzuk 2002 forró tavaszára is, úgy akkor többek között arról is szavaztunk, hogy a teljesítményen, munkán és tanuláson alapuló, a középosztály erősítését célzó jobboldali politika folytatódjon-e tovább, vagy a kétségkívül szimpatikus, ám addig csak keveseket elérő intézkedéseket kiterjesszék-e további társadalmi csoportokra (ezt ígérte Medgyessy).
Erről szólt az önkormányzati választásokig tartó száznapos ígérethangverseny. A „rászorultság” elvének fokozatos érvényesítésével azonban az éppen csak erősödésnek indult értékelvű polgárság és az érdekvezérelt vándorló szavazók széles tábora egyszerre esik ki a kedvezményezettek köréből.
A tavalyi szavazás több volt, mint az egyes pártok programjai közötti választás. A formálódó világképek megmérettetésének is tanúi lehettünk. Bár a magyar pártrendszer még messze nem nevezhető kiforrottnak, a tömbösödés jelei tagadhatatlanok.
Amennyiben tehát csupán a fent vázolt ellentétpárnál maradunk, úgy a Fidesz és az SZDSZ továbbra is távol áll egymástól. A liberális politikai pólus gazdasági és szellemi hátországául szolgáló középosztály megerősödése ismét a messzi távolba került.
1994 után a „szakmaiság” még elfogadható alap volt a balliberális koalícióra. Medgyessy Péter titkosszolgálati múltjának napvilágra kerülése azonban éppen ezt a mítoszt rombolta szét. Korábban úgy tudtuk, hogy a nyolcvanas évek közepétől egy poszt betöltésénél „már” nem a párthűség, hanem sokkal inkább a szakértelem számított. Azt, hogy ez talán másként is lehetett, Kis János és Hack Péter kilépése jelzi. Annak mértékében, ahogyan a szabad demokraták legitimálták a késő kádári eliteket, úgy váltak nélkülözhetővé (előbbre hozott választásokkal), zsarolhatóvá.
Ameddig tehát a Fidesz jó eséllyel számíthat a szociális mobilitás fenntartásában és kiterjesztésében érdekeltek (főként a fiatalok) szavazataira, addig az SZDSZ, úgy tűnik, jelenlegi politikájával csak a baloldalról szerezhet támogatókat. Azt, hogy a jobboldal felé nincsenek szabad kötései, többek között az is mutatja: az ilyen igénnyel jelentkező Centrum pártra helyből közel 4 százalék adta voksát.
A jó értelemben vett liberális értékek sokak számára – köztük e sorok írójának – is fontosak, vonzóak. Csupán a fenti kérdéskörnél maradva is kiderül, hogy sokszor nem elég a dolgok felszínén maradni, mélyebbre kell ásni. Így tévesnek tűnhet az a felfogás is, miszerint a magyar lakosság többségének vonzóak a liberalizmus ideológiai érvei, és az SZDSZ-nek csupán jobban kellene azon munkálkodnia, hogy ezt szavazatokra váltsa. Úgy tűnik tehát, hogy a magyarországi választások kimenetelét a protest szavazatok érvényesülése mellett az dönti el, hogy melyik politikai erőnek sikerül hitelesebben és átélhetőbben megszólítani a véleményformáló középosztályt. Az SZDSZ-nek jelenlegi helyzetében azzal kell szembesülnie, hogy napjainkra önmagában az ideológia kevés, ha az nem társul vonzó jövőképpel.
A szerző politológus