Kassai Te Deumok 1848–49-ben

Pest vértelen forradalma lelkes színházi tapssal és ujjongással ér véget. 1848. március 15-én este a Nemzeti Színház a Bánk bánt tűzte műsorra, a nemzet színésze, Egressy Gábor újra és újra elszavalta a Nemzeti dalt, a nézők a Himnuszt és a Szózatot énekelték. Katona színművét először Kassán, 1833 februárjában mutatták be. A választás sorsszerű. Ahogy 15 évvel azelőtt, a közönség akkor is megborzongott Tiborc panaszainak hallatán s a merániak cselszövésein. Aztán az ünneplő ruhás urak és hölgyek túltették magukat Bánk sötét, elintézhetetlen kérdésein, s lelkes hangulatban rágyújtottak a Rákóczi-indulóra, aztán felzúgott a francia forradalom indulója, a Marseillaise is.
Rákóczi városába, Kassára három nap múltával értek el a pesti hírek. A 13 000 lelket meghaladó, akkori mértékkel mérve nagy város háromnyelvű volt. Fényes Elek „geographia szótára” szerint a relatív többség a szlovákoké volt, de akkor még nem ők, hanem a magyarok és német ajkúak (összesen mintegy 5500-an) határozták meg a város politikai és kulturális életét. Országjárásai során Petőfi kedvetlenül hagyta el falait, mondván, alig hallatszik utcáin magyar szó. Pedig nagyon is magyar volt Kassa az Andrássyak, Szirmayak, Barkócziak, Csákyak, Péchyek és Soósok palotáival, a nemes Abaúj-Torna vármegye székházával, magyarul is játszó játékszínével, a premontreiek főgimnáziumával és a királyi akadémiával, „amelyben vegyesen magyar és német nyelven adattak elő a különféle tudományok, de a tót nyelv is rendszeresen taníttatott”.
A reformkor eszméinek hatására a németek és szlovákok is többségükben magyarbarátnak, „magyaronnak” számítottak, s így nincs mit csodálkozni azon, hogy március 20-án a város közgyűlésén kitűzték a nemzeti trikolort a dóm tornyára és a városháza erkélyére. „Éljen a Király, hűség a Dynastiához!” – felkiáltással utasították a város követeit, hogy az országgyűlésen hathatósan lépjenek fel a 12 pont elfogadása mellett. Az áprilisi törvények s az azokat szentesítő V. Ferdinánd tiszteletére Kassa „ki is világíttatott”: a társadalmi béke megfogható közelsége elzsongította a csípős megjegyzések ideggócait.
Május 15-én Zimonynál eldördültek a szerb ágyúk. Balázsfalván összeült a román népgyűlés, s mindenütt császári ágensek izgattak a magyar kormány ellen. A béke és haladás illúziója szertefoszlott, s 11 nappal később a színház és a dóm közötti téren 137 kassai önkéntes jelentkezett katonának. Először kék sapkát hordtak, de miután a vidékről sereglők vörös sapkában, „cservena csapicskában” érkeztek, a hadügyminiszter „vörössipkás kassai 9. honvédzászlóaljként” sorolta be őket a honvéd seregbe. Szeptember 26-án Farkassányi Sámuel forradalmi biztos javaslatára megalakult a város honvédelmi bizottmánya. S folyt a harc a lelkekért is.
Krakkó kormányzója, a Kassát december 12-én hódoltató Schlick altábornagy – aki 17-én Ferenc József trónra lépését köszöntve Te Deumot mondatott a dómban – győzelme ellenére sem fordult Debrecen ellen. Mint Szeremley Samu 1867-ben, a kiegyezés esztendejében kiadott forradalmi krónikájában olvashatjuk, a Zemplén megyei fölkelőktől s a luteránus Szepesség mozgalmaitól tartván, Kassáról nem mert kimozdulni. A császári ágensek a katolikus szlovákokkal azt akarták elhitetni, hogy a paraszt Kossuth alatt nem, de Ferenc József alatt bizonyosan megszabadul terheitől, s hogy a forradalom csupán a protestánsok – Kossuth és Görgey is az volt – szekerét tolja, a lengyelek pedig nem mások, mint a forradalom zsoldosai, Európa condottieréi. Ja slovák, ja královsky, ja Pecovic, azaz szlovák vagyok, királypárti, sőt pecsovics – sugalmazzák a helyes magatartást. (A 19. század negyvenes éveiben pecsovicsnek nevezték a bécsi udvar híveit, de a reformerek a szolgalelkűség szinonimájaként is használták, Ferenc Józsefet pedig a harcoló magyarság nem ismerte el királyának.)
Görgey a Szepességben terem. Ahogy Pusztaszeri László írja, „a vallási és nemzetiségi ellentétek, valamint az 1831-es koleralázadás emlékének felszítása miatt beláthatatlan következményektől tartott. Ezeknek elejét veendő helyreállította a megyében a forradalmi közigazgatást, az elfogott árulókat és kollaboránsokat – mint a hadjárat során már korábban is – Debrecenbe vitette, a nemzetiségi és vallási köntösbe öltöztetett megmozdulások ellen statáriumot hirdetett… Február 4-én Lőcséről kiáltványt intézett a Szepesség népéhez magyar, német és szlovák nyelven, amelyben kijelenti, hogy nem követeli a harcban való részvételüket, de megköveteli a zavartalan közállapotokat és az állampolgári engedelmességet.” A szlovákok hallgattak rá, sőt a branyiszlói győzelmet kivívó zászlóalj legénysége is részben szlovák volt. Február 14-én már Görgey miséztetett Te Deumot a kassai dómban.
Amikor a tavaszi hadjáratra készülő magyar seregek kiürítették Kassát, a Rhamberg altábornagy alatt bevonuló császáriak oldalán ott van nyolcszáz szlovák önkéntes is, közöttük Ludovit Stur és Jozef Miloslav Hurban, akik a „szlovák nemzet ébresztőiként” vonulnak majd be a szlovák nemzeti panteonba. A Nyugati-Beszkidektől Kassáig tartó hosszú gyaloglás alatt propagandájuk nem hullott termékeny talajra. Stur és a Kassán élő történész, Jonas Zaborsky vitába keveredtek, az utóbbi ellenezte a felkelők szabad erőként való felhasználását a császári hadseregben. Azzal érvelt, hogyha a szlovákok segítenek Magyarország leverésében, polgári tekintetben sokat vesztenek, nemzetileg viszont semmit sem nyernek, mert a győztes osztrákok vagy meghagyják a magyar nyelvet, vagy mindenkire rákényszerítik a németet. Stur hálát és szláv befolyás alatt álló császárságot remélt. Zaborskynak volt igaza: a nemzetiségek 1849 augusztusa után azt kapták jutalmul a Habsurgoktól, amit a magyarok büntetésül.
1849. március 27-én a honvédek visszafoglalják Kassát. A dómban újra zengett a Te Deum, az utolsó ebben a sorban. Június 24-én délután Konstantin főherceggel az élen a cári sereg végeláthatatlan menetoszlopoban masírozott át a városon. Te Deum nincs: ők ortodoxok voltak. Túszokat szedtek, Fakassányi Sámuelt és öt társát bíróság elé állították, Görgey pedig megvívta a téli és a tavaszi hadjárat után a nyárit is. Mindenütt ott volt, de kerülte az összecsapást. Mint Szeremlei megjegyzi, a fővezér, Paskievics herceg ettől „tökéletesen elvesztette tájékozását s annyira desperált, hogy egész hadseregével vissza akart hátrálni Kassára, nehogy Görgey közléki vonalait és raktárait hatalmába kerítse”. A lassan aztán kijózanodó Paskievics végre délre, a magyar seregek dél-alföldi gyülekezőhelye felé indul – jegyzi meg nem minden rosszindulat nélkül Haynau táborszernagy történetírója.
S míg Görgey taktikázott, jött az 1831-es után az újabb kolerajárvány. Az első megbetegedéseket június 24-én, Kassán észlelték. Az orosz csapatokból naponként hatvan-száz ember halt meg, ezer beteget pedig Kassára küldtek, miután Miskolcon az ispotályokban már nem volt több hely számukra. A ragály tetőpontját június 29. és július 5. között érte el, amikor kétezren estek áldozatul. Szeremlei krónikája összesen 7819 kolerában elpusztult orosz katonáról tud. A Fekete Asszonyként is emlegetett kór jóval több ellenséget ragadt el, mint a huszárok kardja vagy a magyar ágyúk kartácstüze.
Miklós cár világnézeti háborúja azért megszült valamit abból, amit Zaborsky magyarázott Sturnak, sőt még többet is. A július 12-i, már Szegeden – oda menekült a debreceni országgyűlés – elfogadott nemzetiségi törvényt. Ahogy Szekfű Gyula megállapítja, „ez az első, liberális, más nemzetek jogait tisztelő és védő kisebbségi törvény Közép-Európa térein”.
Lehet, hogy ez volt egyben az utolsó is?