Lehetünk-e Európa szanatóriuma?

A Széchenyi-terv bizonyítja, hogy az Orbán-kormány felismerte a gyógy-idegenforgalomban rejlő lehetőségeket, és ezt támogatni is kívánta, de az idő, az országos szervezés és a szakszerűség hiánya miatt igazi áttörés nem következett be. Mi gátolja a magyar gyógy-idegenforgalom fejlődését? A magyar gyógyfürdőhálózat alapvető hibája egyrészt az, hogy az egyes szolgáltatóintézmények között nincs különbség a mozgásszervi betegek súlyossági kategóriái szerint, másrészt az igénybevétel szervezett biztosítása hiányzik, esetleges, tehát a kihasználtsága elégtelen.
Céltudatos és szakszerű fejlesztés hiányában gyógyfürdőhálózatunk leginkább csak az egészséges turisták, illetve a legenyhébb mozgásszervi betegek igényeit elégíti ki, azt is csak részben. Többnyire olyan intézmények születtek, ahol az egészségeseknek kialakított szállodákban a közepesen súlyos vagy súlyos mozgásszervi betegek gyógykezeléséhez szükséges fizioterápia szinte teljes spektruma rendelkezésre áll, ami az egészséges emberek részére felesleges, viszont a komolyabb mozgásszervi betegek részére ezek az épületek, szállodák felépítésbeli és felszerelési hibáik, továbbá az orvosi ellátás feltételrendszerének elégtelensége miatt valójában alkalmatlanok.
A mozgásszervi betegségek megelőzésében a legfontosabb az aktív, célirányos, tehermentesített mozgás: a gyógytorna és az úszás. Sajnálatos módon gyógyfürdőszállodáinkban éppen ezek szorulnak háttérbe a masszázs, a szauna, az élményfürdők, az elektroterápia és a – csak ücsörgésre alkalmas – termálmedencék között. Pedig az egészséges turistáknak elsősorban megfelelő fedett uszodákra van szükségük, nem pedig „dagonyázó” kacsaúsztatókra, gyógytornára pedig sokkal inkább, mint a rafinált elektroterápiás készülékek arzenáljára. Sajnálatos hiba, hogy a gyógytorna általában mostohagyermek, nincs megfelelő tornaterem, és ha van, nincs gyógytornász. Rendszerint nincs lehetőség egyéni gyógytornára, sokszor csoportos tornára sem. A mozgásszervi betegek gyógykezeléséhez viszont valóban szükség van a fizioterápia teljes eszköztárára, a betegek elhelyezésénél azonban a mozgásszervi betegek sajátos igényeit a szobák, fürdőszobák, vécék, lépcsők, járdák, rámpák stb. kialakításakor messzemenően figyelembe kellene venni.
Mindenütt tapasztalható tehát, hogy a szálloda egészséges emberek részére készült, a fizioterápiás ellátórendszer pedig betegeknek. Az egészséges fitneszvendégek szempontjából ez pazarlás, a közepesen súlyos vagy súlyosabb betegek vonatkozásában pedig elégtelenség. Pedig mindez elsősorban nem pénz, hanem hozzáértés kérdése. Tévedés ne essék, nem a masszázs, az élményfürdők és a termálmedencék ellen szólok, a hiányosságok és a szakszerűtlenségek, az aránytalanságok felszámolása a célom. Elengedhetetlen, hogy egyszer végre összhangot teremtsünk a betegek valós igényei és a fizioterápiás ellátás tárgyi és személyi feltételei között. Tudomásul kellene vennünk: nem biztos, hogy ért a mozgásszervi betegek kezeléséhez és a fürdőügyhöz, aki egyszer már megfürdött egy meleg vizes medencében.
Ahhoz, hogy Magyarország betölthesse azt a feladatot, amelyre természeti adottságai révén predesztinált, olyan ajánlatot kell tennünk, amely az európai mozgásszervi betegek gyógykezelése szempontjából megfelelő színvonalú, ugyanakkor kedvező is nekik. A krónikus mozgásszervi betegek fogadása a sajátos igények kielégítése nélkül, egészséges turistákra szabott hálózattal nem lehetséges. Ezek a betegek csak akkor jönnek Magyarországra, ha gyógyulásuk, állapotjavulásuk jobban biztosított, mint otthon. Ezek a betegek nem turisták, akiknek éppen arra van kedvük, hogy körülnézzenek a Halászbástyán és a délibábos Hortobágyon, és mellesleg szívesen megfürdenek a langyos vízben, hanem olyan betegek, akiknek a rendszeres gyógykezelés adja meg munkaképességüket vagy fékezi állapotromlásukat. E betegek gyógykezelését a nyugati biztosítók térítik, ha a betegellátás feltételrendszere megfelel a biztosítók követelményeinek.
Ha a magyar gyógyfürdő-szanatóriumoknak hasonló feltételeik lennének, mint az ilyen nyugat-európai intézeteknek, amilyeneket az európai állampolgárok otthon megszoktak és amilyeneket elvárnak, és ezek igénybevétele Magyarországon kedvezőbb lenne, akkor nem kétséges, hogy a betegbiztosítókkal szerződést köthetnénk pontosan körülhatárolt betegcsoportokra, pontosan megszabott kezelési időtartamra vonatkozóan.
Első lépésként tehát azt kell tisztázni, hogy a mozgásszervi betegek gyógykezeléséhez milyen szakmai, egészségügyi követelményrendszert igényelnek az európai biztosítótársaságok. A magyar gyógyfürdőhálózat fejlesztéséhez csak ezt követően, a biztosítók által kívánt feltételek megteremtését tartalmazó programok alapján lenne szabad hozzálátni.
Nyilvánvaló, hogyha a gyógyturizmus keretein belül nem tudjuk fogadni a súlyosabb betegeket, korlátozzuk és csökkentjük gyógy-idegenforgalmunk lehetőségeit. Ha Magyarország nem akar lemondani a tartósabb gyógykezelést igénylő, súlyosabb betegek ellátásáról, akkor ehhez a szükséges feltételeket meg kell teremteni. Ha az eddigi gyakorlat szerint a beruházás orvosszakmai program nélkül jön létre, és az így kialakított öszvérintézményeket kívánjuk megtölteni gyógyulni vágyó mozgásszervi betegekkel, akkor a jelenlegi 50–85 százalékos kihasználtság nem fog változni.
Ha a gyógyfürdőhálózat fejlesztésében a szükséges lépések megfelelő sorrendjét – betegbiztosítók követelményrendszerének a tisztázása, piackutatás, egészségügyi szakmai program, tervezés, beruházás, szerződéskötés – nem tartjuk be, akkor tucatjával építhetjük a helyi polgármester ízlése és hozzáértése alapján a gyógyfürdőket, ugyanolyan lesz a kihasználtságuk, mint jelenleg, s a gazdaságilag előnyös, leginkább rászoruló, súlyosabb külföldi betegek gyógykezelése továbbra is elmarad.
A gyógyfürdő intézmények szakmai programja attól függ, hogy milyen betegcsoport fogadása a cél, a program alapja tehát a tervezett betegcsoport állapota és létszáma. Csakis ennek ismeretében lehet megszabni az orvosi és fizioterápiás ellátókapacitás spektrumát és nagyságát. Természetesen nem a meglévő gyógyszállodák átépítésére kell gondolni, de legalább az új létesítmények tervezése és kivitelezése során, továbbá a bővítések és a felújítások alkalmával figyelembe kellene venni az európai igényeket és a szakmai szempontokat!
Mindehhez a gyógyfürdők és a szanatóriumok pályázat útján megvalósuló fejlesztése nem nyújt garanciát, a feladatok megfelelő koordinálása nem mellőzhető. A gyógyfürdőhálózat, a gyógy-idegenforgalom fellendítése nyilvánvalóan több tárcát, orvosi kollégiumot, társaságot érint, és valóban csak széles körű összefogással valósítható meg. Nem hanyagolható el a szakemberképzés mennyiségi és minőségi javítása sem, kevés a reumatológus, a fizioterápiás szakorvos, és szintén kevés a gyógytornász és a gyógymasszőr stb.
Magyarország gyógyturisztikai lehetőségei egyedülállók, de ezek a lehetőségek az egészség megőrzése, a betegségek megelőzése és a gyógyítás érdekében csak akkor hasznosíthatók, ha a területen mutatkozó szakmai elégtelenséget és szervezetlenséget felszámoljuk. Az európai uniós csatlakozás talán kimozdíthatja a holtpontról a magyar fürdőügyet.
A szerző osztályvezető főorvos, az orvostudomány
kandidátusa