Mezőgazdaságunk nyomorúsága

Alig több mint egy év múlva Magyarország vélhetőleg az Európai Unió tagja lesz. Hosszú volt az út a rendszerváltástól idáig, sokáig leledzettünk állandóan öt évre a csatlakozástól. Itt az ideje, hogy egy korszakváltás apropóján viszszapillantsunk:
mi történt az elmúlt tizenkét évben a mezőgazdaságban.
A mai napig vannak olyanok (nem is kevesen), akik vitatják az ágazat fontosságát, s akiknek érvei első hallásra logikusnak hangzanak, még ha ettől nem is igazak. Miért lenne fontos az az ágazat, mondják, amely a GDP-nek csupán 5-8 százalékát adja, a foglalkoztatottak száma pedig az összes munkavállalónak hét százaléka – ez a szám az EU-ban három százalék –, amely ráadásul folyamatosan csökken. A számok igazak ugyan, ám mindehhez az is hozzátartozik: az unió költségvetésének ötven százalékát teszi ki az agrárbüdzsé. A másik érv a fanyalgók ellen, hogy a mezőgazdasági termelésre való alkalmasság szempontjából Magyarország természeti és területi adottságai az EU jelenlegi és jövendő tagállamait vizsgálva is a legjobbak között van. Tehát az igen jelentős EU-agrárköltségvetésből arányaiban jócskán részesedhetnek a magyar termelők – tegyük hozzá, ha megérik. Nem túlságosan jó jel számukra, hogy egyetlen ágazat sem kapott annyi ígéretet a mindenkori választási kampányokban, mint ez, és az ebből élő választópolgároknak az ígéretek zömmel ígéretek maradtak.
A mezőgazdaság bajai nem a rendszerváltás miatt keletkeztek, hiszen pozíciói már a nyolcvanas évek elejétől határozottan romlottak. Az évtized közepén a téeszek, állami gazdaságok nyereségének döntő része a kiegészítő – vagyis nem feltétlenül mezőgazdasági – tevékenységből származott, ezzel finanszírozták alaptevékenységük veszteségeit. Nem túlzás azt állítani, hogy amikor a Kádár-rendszer csődje elérte és leteperte a gazdaságot, akkor vált az agráriumban is elodázhatatlanná az átfogó társadalmi és gazdasági változás. Az pedig a sors furcsa fintora, hogy akik akkor a Kádár-rendszer csődjét okozták, illetve annak megreformálásáért küzdöttek, most ismét a hatalomban boldogítanak bennünket.
A rendszerváltás össztársadalmi eufóriájában az Antall-kormányra várt a gazdasági szerkezetátalakítás feladata. Sokan várták, hogy rövid távon számottevő életszínvonal-javulás kezdődik, ám ehelyett a kijózanodás keserű pillanata érkezett. A kormány a törvényszerű gazdasági sokkból származó brutális népszerűségvesztés láttán tért magához: vajon mivel lehetne megállítani vagy fékezni a zuhanást. Kapóra jött a mezőgazdaság, aminek átalakításáról senki sem rendelkezett használható forgatókönyvvel. Ahány párt és érdekvédelmi szervezet alakult, annyi elgondolás látott napvilágot, természetesen szigorúan a saját gazdasági érdekeik mentén. Ugyanakkor határozottan tapintható volt egy alulról jövő társadalmi, politikai nyomás is a változások érdekében. A téeszek, állami gazdaságok, de főként a leváltott rendszerhez kötődő vezetők túlhatalmát igencsak ellenszenvvel figyelték a falvakban, a legtöbb esetben teljes joggal. A kormány végül úgy oldotta meg a kérdést, hogy a gazdasági átalakulást öszszekötötte az egykori sérelmek kompenzációjával, a privatizációval és a tömegek csendesítését szolgáló osztogatással.
Ma már látható, hogy a folyamat átgondolatlan volt, egyes lépései, elemei ötletszerűen követték egymást az éppen jelentkező problémák elhárítására, vagy a gazdasági igények kielégítésére. Nem készültek hatásvizsgálatok, nem látszott semmilyen határozott irányvonal sem. A szavak szintjén megjelent ugyan a magángazdálkodás szükségessége, de ehhez semmiféle feltétel nem állt rendelkezésre. Tehát hogyan kezdődhetett volna tömeges magángazdálkodás úgy, hogy a visszaszerzett, vagy megvásárolt néhány hektár föld – a különböző földalapok kötelező képzése következtében – törvényszerűen négy-öt darabban, esetleg egymástól több kilométerre volt található? De nem történt semmi a gazdálkodás anyagi alapjai megteremtésének érdekében sem, amit szakértők azzal indokolnak, hogy az ország gazdasági ereje ezt nem engedte. Csak hát annyi, de annyi pénz folyt szét ebben az országban értelmetlenül…
A birtokrendszer drámaian elaprózódott, a téeszek átalakításának elakadása folytán létrejött az állandóan gyarapodó számú külső üzletrésztulajdonosok tömege. Emellett megjelentek a kárpótlási jegyen meggazdagodott szerencselovagok, majd a kárpótlási jegyeket hasznosító társaságok, velük a botrányok, csődök, végül a kisemmizett kárpótoltak tömegei. A téeszek megmaradtak, a háttérbe szorítani kívánt vezetőik meggazdagodtak, végül a csalódott választók visszaszavazták a szocialistákat a hatalomba.
Kérdés: lehetett-e volna másként? Bizonyára lehetett volna más döntéseket hozni. Ma már nehéz eldönteni, hogy az Antall-kormány naivitása, tehetetlensége, kapkodása vagy valamilyen más oka volt-e a máig ható zavaros helyzet kialakulásának. Az első demokratikusan megválasztott kormány mentségére szolgáljon, hogy a mezőgazdaság átalakítása elkerülhetetlen volt, a sanda szándékokat azonban nem lehetett előre látni.
A hatalomba visszakerült szocialisták alatt kiteljesedett a privatizáció, ekkor érkezett el az igazi szabadrablás ideje. Bár a növényolajipart az MDF addigra már elkótyavetyélte, maradt még elég értékes holmi: tejipar, cukoripar, söripar, konzervgyárak, húsipar, malmok, szeszipar... Megannyi lehetőség az újabb és újabb zsákmányszerzésre. Ez idő alatt közel száz állami gazdaságból alakult részvénytársaság talált gazdára, zömmel régi vezetőik, vagy a szocialisták baráti köréből. A szocialista párthoz közel álló vállalkozók maximálisan kihasználták az előző kormány által megteremtett törvényi lehetőségeket és kiskapukat, így a rendszerváltás azzal a talán általuk is csak titkon remélt eredménnyel járt, hogy a gazdasági hatalom is a kezükbe került. Eközben a mezőgazdasági termelők vegetáltak, az agrártámogatási rendszer alig nyújtott számukra valami segítséget. Az ágazat teljesítménye évről évre csökkent, az infláció pedig – hála Bokros Lajosnak – ismét meredeken emelkedni kezdett, elérve a harminc százalékot. Az inflációs folyamat a mezőgazdaságot halmozottan hozta hátrányos helyzetbe, hiszen amíg a felhasználandó alapanyagok ára emelkedett, addig a termék ára változatlan maradt, szokás szerint a mezőgazdaságra hárítva az infláció fékezésének hálátlan feladatát. A korrupciós botrányok tömege végül 1998-ban magával rántotta a szocialista kormányt, a választásokat elveszítették.
A győztes pártok által alkotott koalíció összetétele előrevetítette, hogy a mezőgazdaság kisgazda irányítás alá kerül. Ami azonban ez után következett, az minden képzeletet alulmúlt. A szakmai analfabéta Torgyán József hozzá nem értők tömegével vette körül magát, a minisztériumban uralkodó áldatlan állapotokról legendák keringtek. Szakmai teljesítményről nem érdemes beszélni, akik munkával próbálkoztak, kevés sikert értek el. Torgyán József miniszteri ideje alatt 600 milliárd forint úgy került az ágazatba, hogy nyomát sem lehet látni, emellett az agrárium teljesítménye évről évre tovább csökkent. A minisztérium vezetői a nevetségesség szinonimái, majd rendőrségi vizsgálatok alanyai lettek.
Az őt követő Vonza Andrásnak sem ideje, sem lehetősége nem volt maradandót alkotni. Tulajdonképpen annak örülhetett, ha nem a botrányok állították az FVM-et az érdeklődés középpontjába. Az ő ideje alatt indult be – Orbán Viktor kormányfő kezdeményezésére és felügyelete mellett – az elmúlt 12 év legígéretesebb fejlesztési programja. A családi gazdaságok létrehozásáról, kiemelt támogatásáról szóló törvénycsomag abban is egyedi volt, hogy első esetben nyilvánította ki egy kormányzat, hogy mit akar, milyen mezőgazdaságot szeretne, és ennek érdekében kiket támogat. Ezzel igen jelentős segítséget, a sokat emlegetett feltőkésítést jelentő forrásállományt is rendelt a program mellé. A szépséghiba csupán annyi, hogy mindezt három hónappal és nem három évvel a választások előtt tette az Orbán-kormány. Talán akkor a választások is másképpen alakulnak, lett volna elég szavazó vidéken, hogy a budapesti szavazatvesztést kompenzálja. De nem így történt, így a program is bevonul a parasztság előtt oly sokszor elhúzott mézesmadzag kategóriájába, hiszen a kormányváltást követően a szocialisták azonnal leállították a szerintük túl jó feltételeket kínáló programot. A forrásokat szétszabdalták, így juthatott adósságkonszolidáció címén a cimboráknak is vagy hatvanmilliárd forint. Adóssága ugyanis zömmel a nagyüzemeknek van, a kistermelő gondolni sem tud arra, hogy a bankok szóba álljanak vele. Vagyis ebből a 60 milliárdból leginkább a főleg szocialista kötődésű nagy gazdaságok részesedhettek. A helyzetet jól jellemzi, hogy az adósságleírás után újra hitelképessé vált cégek azonnal a bankhoz fordultak újabb hitelekért. Tanulság, hogy a szűkös állami forrásokat sokkal inkább kellene szerkezetátalakításra, mint egy túlhaladott, bizonyítottan pazarló szerkezet konzerválására fordítani.
Néhány héttel ezelőtt jelent meg az FVM 2003. évre szóló támogatási rendelete. Ez az utolsó év, amikor az EU-csatlakozás előtt a kormányzatnak lehetősége lett volna a termelők versenyképességének növelésére, megerősítésére. A támogatási rendeletben a hangzatos ígéretek ellenére az erre irányuló szándéknak nyomát sem találni. Sőt, a rendelkezésre álló forrás az utóbbi évekhez képest is jóval kevesebb, hiszen az idei agrárköltségvetés egy része a tavalyi nagy osztogatós nekibuzdulásban már elfogyott vagy elígérték, egy másik jelentős részét pedig a SAPARD-források teszik ki.
Az eddig alanyi jogon járó géptámogatásra például most pályázni kell, de egy pályázó csak egy pályázatot adhat be és hiánypótlásra sincs lehetőség. Ez az intézkedés vajon mit üzen a termelőknek? A pályázatos rendszer teremt tiszta helyzetet – állítja a Medgyessy-kormány. Kérdés azonban, hogy vajon mennyivel tisztább egy bármilyen, de mindenképpen önkényesen összeállított szempontrendszer érvényesítése a normatív rendszernél? És a hiánypótlás kizárása nem azt a bürokratizmust sugallja-e, hogy keresik az okot, hogyan lehetne „nem adni”?
Támogatási jogcímek megszűnése (például zöldségfélék minőségi termelésének támogatása), csökkenése (földalapú támogatás), a rendelkezésre álló szűkös források szétszórása jellemzi ezt a támogatási rendeletet. A WTO-konform állat- és növény-egészségügyi vizsgálatok támogatása bizonyára jól jön annak, aki kapja, de túlzás lenne azt állítani, hogy ez oldja meg az ágazat gondjait. Megszűnt az éven belüli hitelek kamattámogatása és az ehhez kapcsolódó állami garanciavállalás. Az éven túli hitelek támogatási feltételeit a rendelet ugyan tartalmazza, de a bankok néhány nappal a tavaszi munkák megkezdése előtt még mindig nem alakították ki álláspontjukat.
EU-konform a támogatási rendszer – büszkélkednek alkotói, ám van egy bökkenő: nem vagyunk még EU-tagok.
Itt tartunk tehát, azaz sehol. Az uniós csatlakozás küszöbén egy teljesen szétzilálódott mezőgazdasággal, bizonytalan termelőkkel menetelünk egy jobb világ felé. Egyes vélemények szerint ezermilliárd forint hiányzik az ágazatból, ám azt hiszem, még ennél több pénzt lehetne – ésszerűen – elhelyezni a mezőgazdaságban. Sajnos az elmúlt 12 évben egy elhalt próbálkozáson kívül nem találunk olyan szándékot és intézkedést, amely ténylegesen segítséget jelentett volna az ágazat szereplőinek. A helyzet megváltoztatására tehető utolsó lehetőséget pedig épp most szalasztottuk el. Az agráriusoknak egy reményük maradt: az EU-ban talán jobb lesz. Persze csak annak, aki a csatlakozást követő sokkot túléli.
A szerző agrármérnök, egyetemi oktató