Mit ér a titok, ha magyar?

Egy levelet hamisított a német titkosszolgálat, amely terhelő információkat tartalmazott a Vörös Hadsereg vezérkarára nézve. Ezt a levelet Prágában úgy „veszítették el”, hogy az a csehszlovák kormány kezébe jusson. A levelet természetesen futárposta vitte Moszkvába, ahol Sztálin gondolkodás nélkül főbe lövette Tuhacsevszkíj marsallt, és vele együtt a Vörös Hadsereg vezérkarának legjavát. A német támadás így egy lefejezett hadsereggel találta magát szemben, amikor kitört a német–szovjet háború. Sokak szerint a Wehrmacht ezért jutott el olyan bámulatos gyorsasággal Moszkva alá. Ezt a történetet a Scientific Americanben olvastam, több mint húsz évvel ezelőtt, és most, az APEH-nél és más állami intézményeknél elkövetett adatkezelési visszaélések hírére jutott az eszembe. Az amerikai folyóirat azért írt erről az eseményről, mert az egyik legjobb példának tartotta annak bizonyítására, hogy a titkosítás, annak feltörése, valamint az aláírás- hamisítás történelemformáló erő lehet. Tényleg az is volt, nem is egyszer. A Scientific American cikke valójában egy matematikai „felfedezésről” szólt, ami az információtitkosításnak egy új módszerét vezette be.
Ma nemcsak a matematikusok, hanem a legkiválóbb fizikusok is egyre nagyobb számban fordulnak efelé a probléma felé. Ennek az az oka, hogy a számítástechnikában a már évtizedek óta tartó miniatürizálás nem folytatódhat korlátlanul, mert ennek az anyag atomos természete útját állja. Nem lehet kisebb csipet csinálni, mint amekkora egy molekula, ami ráadásul nem is a klasszikus, hanem a kvantumfizika törvényei szerint működik. Érdemes hangsúlyozni, hogy elsősorban a kvantumfizika tette a XX. századot a fizika századává. Ez tette lehetővé, hogy megértsük a hidrogénatom szerkezetét, az egész periódusos rendszert, a kémiai kötés mibenlétét, a fémek, a szigetelők és a félvezetők viselkedését, valamint az atommagok és a kvarkok gazdag változatosságát. Mindaz a siker, amit a kvantumfizika a mikrovilág feltárásában elért, váratlan akadállyá változott a számítástechnikai eszközök fejlesztésének útjában. Mit lehet tenni? Erre a kérdésre már régen megszületett a lehető legtermészetesebbnek látszó válasz: tessék olyan számítógépet szerkeszteni, ami a kvantumfizika törvényei szerint működik! Könnyű ezt mondani, de annál nehezebb megvalósítani. No, és mire fogjátok használni az újfajta kvantumszámítógépet? – kérdezték a kételkedő elmék. Titkosításra – válaszolták a bátor úttörők. És valóban megépítették az első kvantumszámítógépet. A gép létezik és működik, méghozzá a kvantumfizika törvényei szerint. A legújabb tankönyvekben már megjelentek a kvantumszámítógéppel és a kriptográfiával kapcsolatos fejezetek. A tudományos folyóiratok egyre több ilyen jellegű cikket közölnek. Az angol nyelven megjelenő Acta Physica Hungarica című magyar folyóirat most készül új sorozatot indítani Quantumelectronics címmel. Az egyetemek és a kutatóintézetek kutatói kemény küzdelmet folytatnak azért, hogy képesek legyenek lépést tartani a gyors fejlődéssel.
Van ennek értelme egy olyan országban, mint Magyarország?
A józan ész azt diktálja, hogy nincs.
Ebben az országban a pénzügyi kormányzat nemcsak hogy eltűrte, hanem parancsba adta, hogy az adóhivatal és más hasonló szervezetek szabad bejárást, mondhatni szabad rablást biztosítsanak az ország legértékesebb és egyben legérzékenyebb adatbankjaiban ismeretlen hátterű „szakembereknek”. A bevallott cél az volt, hogy nyomára jussanak az állítólagos „hosszú bájtok éjszakáján” történteknek. Más szóval, hogy boszszút álljanak valakin. Ez még nem volna tragédia, mert ez csak a kisstílű politikusok szellemi szintjét mutatja. A nagyobb baj az, hogy a pénzügy felelős vezetőinek ezek szerint nincs pontos ismerete arról, hogy az adóhivatal adatbankjában őrzött információk elegendők az ország teljes pénzügyi lefejezéséhez. Ezen információk kiszolgáltatása ismeretlen hátterű embereknek, még csak hazaárulásnak sem minősíthető, mert nem kaptak érte egy fillért sem, mert még azt sem tudták, hogy mit adnak el. Bizonyára nem is adtak el semmit.
Sztálin sem gondolt arra, hogy milyen következményei lesznek annak, ha csak azzal törődik, hogy a potenciális ellenfeleket tegye el láb alól. A szovjet rendszer nem háborúk, nem forradalmak, nem természeti csapások miatt omlott össze, hanem elsősorban azért, mert nem tudta állni a versenyt az információkezelés terén. Pedig ott is voltak és vannak okos és tehetséges emberek, akik tudják, hogyan kell és hogyan lehet a tudományos kutatás eszközeivel igaz, illetve hasznos információt előállítani, azt átalakítani, titkosítani, tárolni, továbbítani és felhasználni. A baj az volt, hogy akik a politikai vezetésben felküzdötték magukat a legfelső kormányzati szintre, nem tudták megkülönböztetni az igaz információt a hasznostól. Azzal voltak elfoglalva, hogy az igaz információkat titkosítsák, pedig az igazhoz mindenkinek jussa van, azt viszont vagy nem tudták, vagy elfelejtették, hogy a hasznos információ az, amit titkosítani, illetve védeni kell.
Hogy ne jussunk a Szovjetunió sorsára, azt tanácsolom, hogy az olyan miniszterektől és hivatalnokoktól meg kell szabadulni, akik a saját szakmájuk alapvető szabályaival nincsenek tisztában, és ehelyett csak a saját, kérészéletű hatalmuk építésével vesztegetik az időt. Egy 12 milliós végkielégítés elenyésző kár ahhoz képest, hogy egy ilyen pénzügyi vezetés eljuttathat bennünket Mexikó vagy Argentína sorsára, azaz a teljes pénzügyi összeomláshoz, mert a bosszú rossz tanácsadó, rosszabb, mint a tudatlanság. Most pedig újra megfogalmazom a kérdést. Van értelme egy olyan országban, mint Magyarország, azért küzdeni, hogy a kutatás és a fejlesztés terén ne maradjunk le? Igen, van! Igenis van értelme a küzdelemnek, a kutatás területén is úgy, mint minden más tisztességes emberi cselekvés területén. Úgy, ahogy volt értelme a szovjet megszállás évtizedei alatt is. Túléltük azt is, túléljük ezt is.
A szerző akadémikus, egyetemi tanár