Népszavazás előtt – alapvető információk hiányában

Tavaly tavasszal az egyetemen az egyik neves tanárom említette (akit EU-szkepticizmussal aligha lehet vádolni), hogy az európai uniós csatlakozásunkkal, a versenyhelyzet és a támogatási szabályok módosulásával számos iparág és ezzel együtt számos hazai patinás cég tűnhet el a süllyesztőben. Mint mondta, ezek a folyamatok eltérő módon ugyan, de minden tagállamban lezajlottak, és ha az EU bővítéséről beszélünk, bizony ezeket a tényezőket sem szabad elhallgatni.
Ekkor döbbentem csak rá igazán arra, hogy az áhítattal várt európai uniós csatlakozásunk mennyi általunk nem várt és nem ismert, ráadásul cseppet sem jelentéktelen következménnyel is járhat. Ki fogja tájékoztatni minderről a magyar lakosságot? Sajnos megnyugtató választ erre ez idáig még nem találtam. Nekünk, joghallgatóknak szerencsénk van, mert jóval több a lehetőségünk az EU-val kapcsolatos információk megszerzésére, mint egy átlag választópolgárnak, de a szavazópolgárok tárgyilagos tájékoztatása is kiemelt fontosságú lenne.
A közvetlen hatalomgyakorlás a népszuverenitás gyakorlásának kivételes formája a polgári demokráciákban. Ezt bizonyítja az a tény, hogy ritka az olyan állam, ahol az elmúlt évtizedekben az országos referendumok gyakorisága meghaladta volna az évtizedenkénti egy alkalmat. Ebből adódóan az ember életében nem mindennapos a saját és az utána jövő generációk életét igen jelentős mértékben meghatározó népszavazás. Ezért is lenne elvárható, hogy legalább az állami szervezetek informálják tényszerűen a polgárokat, hogy azok minden körülményt mérlegelve hozhassák meg e kimelt fontosságú döntésüket. Ezt az igényt még inkább aktualisabbá teszi, hogy Medgyessy Péter első országértékelő beszédének központi elemévé tette a köztársaság eszméjét. A republikanizmus hagyománya ugyanis elvárja az állampolgáraitól, hogy fokozzák a közéletben betöltött aktivitásukat. Ezzel végre Medgyessy Péter is elismerte, hogy Magyarország polgárai felnőtt, saját sorsukról felelősséggel dönteni képes emberek. Ezért joguk lenne ugyanolyan intenzitással megismerni a csatlakozással hirtelen rájuk szakadó jogokat és kötelezettségeket.
Persze sokkal könnyebb bármely népszavazás sikerét elérni, ha a hivatalos véleményformálók csak egy szemszögből képesek a kérdést megvilágítani, és azt, aki velük ellentétben megpróbálja reálisan több oldalról bemutatni az Európai Uniót, hogy azt a közvélemény a maga egészében is megismerhesse, kórusban gyalázzák. Ennek köszönhetően alakulhatott ki a lakosság körében az az illuzórikus helyzet, hogy úgy várják az uniós csatlakozásunkat, mint annak idején Izrael népe a Messiást. Az EU felmérései is azt mutatják, hogy Magyarországon kiemelten magas a csatlakozás támogatóinak aránya, ugyanakkor a lakosság igen tájékozatlan az unióval kapcsolatban. Olyan szegényes információs viszonyok között, mint amilyen ma sajnos uralkodik a magyar választópolgárok között, illúzió lenne azt állítani, hogy az állampolgárok többsége az április 12-i népszavazáskor képes lenne a felelősségteljes döntés meghozatalára.
Természetesen a referendumig még van idő (igaz, már csak alig másfél hónap) arra, hogy ez a helyzet megváltozzon, de aligha olyan kampány elindításával, mint amelyet a kormányzat által a csatlakozás támogatására létrehozott közalapítvány dolgozott ki, és amelynek kardinális eleme olyan semmitmondó álkérdések megválaszolása, mint például a „Továbbra is ehetünk mákos gubát?”, vagy az „EU-konform-e a disznóvágás?” Egy tájékoztató hadjárat központi elemévé kellene tenni az EU-s óvszerméretek boncolgatása helyett olyan cseppet sem lényegtelen kérdéseket, mint hogy miért kapnak a felzárkózó Magyarország lakosai százszázalékos befizetés mellett csak 49 euró támogatást? A valamivel fejlettebb tagállamok miért kapnak jóval többet; Görögország 437, Portugália 211 eurót? Ugyancsak foglalkozhatnának azzal a dilemmával, hogy milyen indok szól amellett, hogy még saját pénzünkből sem egészíthetjük ki a mezőgazdasági támogatásokat az uniós átlag szintjére stb. stb. Azt hiszem, ezek a kérdések velősebbek, és nem lehet ezeket egy egyszerű igennel megválaszolni.
Ám az egyoldalú kampány a visszájára is fordulhat. Előbb akkor, ha realizálódik az a pszichológiai tézis, miszerint a közvélemény sokkal bizalmatlanabbul fogadja féloldalas, rendre minden ellenvetést megcáfoló, idealisztikus képet sugárzó propagandát, mint az olyan jellegű tájékoztatást, amelyben megjelennek a kritikai hangvételű nézetek is. Később pedig akkor mutathatja meg káros hatását egy ilyen jellegű informálás, amikor csalódásként fogják megérni a polgárok a csatlakozást, mert a nekik lefestett, számos illúzióval átszőtt „unió” nem fog egybeesni valódi a realitás alapján álló Európai Unióval. Ennek az előnyösnek semmiképpen nem nevezhető következményei lehetnek, így a polgároknak megrendül a hitük az intézményesült államhatalom tekintélyében. Ezt a megállapítást támasztja alá az a tény, hogy a korábban belépő országokban a csatlakozás után a hatalmon lévő kormányok zöme elveszítette a választásokat, amelyben nagy szerepet játszott az illúziókra építő propagandájuk után kialakult megdöbbenés.
Fontos lenne, ha elkerülnénk az effajta arculcsapást, hiszen csak nemrég sikerült kiheverni a rendszerváltozás okozta sokkot. Figyelembe vehettük volna Svédország kampányát, ahol a pluralizmus és a tolerancia jegyében ugyanannyi támogatás jutott az EU ellen érvelő és az EU-t pártoló szerveződéseknek.
A szerző IV. éves joghallgató