Nyolcéves a Bokros-csomag

Ma nyolc éve annak, hogy 1995. március 12-én a magyar kormány meghirdette a Bokros-csomag néven elhíresült stabilizációs-kiigazítási programot. Sokak szerint többek között ez a lépés okozta a Horn-kormány bukását 1998-ban. A stabilizációs csomag még ma is élénken él mindannyiunk emlékezetében.
Habár a Bokros-csomag kétségkívül a rendszerváltás utáni időszak egyik legjelentősebb gazdasági eseménye volt, arról már megoszlanak a vélemények, hogy vajon szükség volt-e rá. A tények: egyes gazdasági mutatók látványosan romlani kezdtek 1994-ben. Az export bővülése nem tudott lépést tartani az import sokkal gyorsabb bővülésével, a kereskedelmi mérleg hiánya 11,9 százalékkal, a folyó fizetési mérleg hiánya 13 százalékkal, a nettó konvertibilis adósságállomány pedig 26,7 százalékkal növekedett az 1993-as évhez képest. Az állami költségvetés egyenlege is jelentős passzívumot mutatott: a GDP-hez viszonyított arány –5,2 százalékról –7,4 százalékra emelkedett. Ráadásul a privatizációs bevételek is erőteljesen csökkentek (az 1993-as évi 1202 millióról 1994-re 104 millió dollárra), elsősorban az MSZP és az SZDSZ közötti politikai huzavona miatt. De az 1994-es év elemzéséhez hozzátartozik az is, hogy a GDP 2,9 százalékkal, az egy keresőre jutó reálbér hét százalékkal nőtt, miközben az infláció 18,8 százalékra csökkent az előző évi 22,5 százalékról. Az adatok azt mutatták, hogy a gazdaság súlyos válságba kerülhet, elsősorban az adósságállomány megnövekedése miatt. Ez azzal járt volna, hogy a magyar állam egyre nehezebben kapott volna hitelt, ezt is csak egyre magasabb kamattal, s a folyamat előbb-utóbb az összeomláshoz vezetett volna. A beavatkozás szükségességét senki sem kérdőjelezte meg, legfeljebb a módszer volt kérdéses.
A Matolcsy György nevével fémjelezhető szemlélet szerint a gazdasági adatok romlása csak ideiglenes volt; mindezt az exportárualapok csökkenésével, a forint felértékelődésével, a vállalkozások adókikerülő magatartásával, a privatizáció leállásával, valamint a választási évvel magyarázta. Ő puhább megoldást javasolt: a privatizáció újraindítását és az árfolyam-politika módosítását. Ezek az elemek megtalálhatók a Bokros-csomagban is: a különbség az, hogy ezeket 1994-ben kellett volna végrehajtani. Matolcsy mindezek mellett a kis- és középvállalkozásokat segítő állami szerepvállalásban látta a helyzet javítását (tulajdonképpen hasonlót figyelhettünk meg a Széchenyi-terv kapcsán). De a Horn-kormány tehetetlenül sodródott, s csak az utolsó pillanatban lépett: akkor, amikor már tényleg nagyon nagy volt a baj. Úgy viselkedett, mint egy tűzoltó, aki megvárta, hogy a kis tűzből jóval nagyobb legyen, majd azt nagy csinnadrattával eloltotta. Persze az oltás így nagyobb költségekkel és szenvedéssel járt a magyar nép számára…
A Bokros-csomag volt a másik megoldási mód. Bokros Lajost nagyon későn, az utolsó pillanatban hívták, amikor már nem volt más lehetőség. Előtte az a pártkatona Békesi László ült a bársonyszékben, aki szintén észlelte a bajt, de nem cselekedett; pontosabban annyit tett, hogy besegített Bokrosnak a csomag megtervezésében. Ez az elvesztegetett idő nagyon sokba került. Az sem véletlen, hogy nem rá bízták a csomag végrehajtását: az MSZP nem akarta, hogy egy pártember „vigye el a balhét”.
A Bokros-féle stabilizációs program elemeit ismerjük: a forint egyszeri, 9 százalékos leértékelése, majd a csúszó árfolyamrendszer bevezetése (ez kezdetben havi 1,9 százalékos leértékelést jelentett), 8 százalékos importvám bevezetése, a költségvetés által finanszírozott szervezeteknél a béremelkedés korlátozása (ezt követte a magánszektor is), a szociális juttatások rendszerének megnyirbálása (például a fogászat ingyenességének eltörlése), valamint a privatizáció újraindítása. Mindezt sokkszerűen, a szociális partnerekkel nem egyeztetve, váratlanul bejelentve (nem véletlenül hívták a Bokros-csomagot sokkterápiának). A cél világos volt: az import visszafogása (leértékelés, vám, a háztartások reáljövedelmének csökkenése), s ezen keresztül a kereskedelmi és folyó fizetési mérleg hiányának mérséklése, a költségvetési hiány lefaragása, valamint az adósságállomány csökkentése (privatizációs bevételek). A csomag rövid távon sikeres volt: a magyar gazdaság elkerülte az összeomlást. Ha az 1995-ös adatokat nézzük: a kereskedelmi mérleg hiánya 3635 millió dollárról 2442 millió dollárra, a folyó fizetési mérleg hiánya 3911 millió dollárról 2480 millió dollárra, a nettó adósságállomány pedig 18 936 millió dollárról 16 817 millió dollárra csökkent. Tehát elmúlt az a veszély, hogy az ország kezelhetetlenül eladósodik.
Azonban sokat fizettünk ezért a terápiáért: az infláció 18,8 százalékról 28,2 százalékra nőtt, s mivel ezt nem követte a bérek ilyen arányú növekedése, ezért az egy főre jutó reálbér 12,2 százalékkal esett vissza. Ennek folyományaként a háztartások fogyasztása is 5,7 százalékkal csökkent. Éppen ez volt a csomag egyik alappillére: ha a háztartások reálértéken kevesebb jövedelemmel rendelkeznek, akkor kevesebbet is fognak fogyasztani, s ezáltal kevesebb importárura lesz szükség. Az egyszeri, majd csúszó leértékelés megdrágította az importot, s elősegítette az exportot, tehát jótékony hatással volt kereskedelmünkre. A költségvetési kiadások (és ezen belül is elsősorban a szociális kiadások) visszafogása azonban nagyon sok háztartást hozott nehéz helyzetbe, mivel a szociális rászorultság határát elég alacsonyan állapították meg. A fogorvosi ellátás ingyenességének eltörlése pedig azzal járt, hogy sokan nem tudták a kezeléseket anyagilag vállalni, s így mi lettünk a „fogatlan emberek” országa…
Érdekes kérdés az is, hogy a Bokros-csomagot mennyire lehet szocialistának tekinteni. Tény, hogy a programmal a kormányzat elég erőteljesen beavatkozott a gazdasági folyamatokba: a leértékelés és az importvám protekcionista szemléletet tükrözött, míg a szociális ellátások alanyi jogának eltörlése vagy a privatizáció újraindítása inkább a liberális szemléletű gazdaságpolitika felé mutat. S mindezek tetejébe ezt a programot egy szocialista kormány hajtotta végre. Itt megjegyezhetjük, hogy a Bokros-csomaggal az MSZP becsapta választóit, hiszen előzőleg pont az ellenkezőjét, a szociális háló kiterjesztését ígérték!
Mennyire hatnak hosszú távon a Bokros-csomag döntései? A csúszó leértékelés afféle védőbástyát vont az exportőrök köré; de a rendszert 2000-ben megszüntették; azóta a forint ismét felértékelődött, ami persze rossz hatással van az exportőrökre és a kereskedelmi mérlegre. Az Orbán-kormány ezt a Széchenyi-tervvel kívánta ellensúlyozni, amely jelentős pénzeket különített el fejlesztésekre (ami az önköltség csökkenésével vagy a minőség javításával jár együtt a vállalkozásoknál), s ez ellensúlyozta a kedvezőtlen árfolyamból adódó kisesést. A mostani kormány a Széchenyi-tervet leépítette, s ez a leépítés pont egybeesett a forint erőteljes felértékelődésével: ez duplán sújtotta az exportőröket, akik kénytelenek voltak belátni, hogy most már nem számíthatnak állami beavatkozásra. A gazdasági szerkezet át fog alakulni: a nem jövedelmező ágazatok eltűnnek, s megerősödnek azok, amelyeknek versenyelőnye nem a forint gyengeségén alapult. A Bokros-csomag pont ezt a lépést halasztotta el a leértékeléssel.
A szigorú költségvetési fegyelem is hamar felbomlott: 1998-ban már igazi választási költségvetéssel nézhetett szembe az ország, majd az Orbán-kormány a szociális juttatások alanyi jogúvá tételével és a tandíj eltörlésével végleg megszüntette a költségvetés szűkmarkúságát. S akkor ne is beszéljünk a tavalyi évről: a költségvetés hiánya 9,4 százalékos volt a GDP-hez viszonyítva; mindez a költségvetési politika erőteljes fellazulását mutatja. Pedig korai még osztogatni: a magyar gazdaságnak az eurózónába való belépéshez kemény feltételeket kell teljesítenie.
A privatizáció is lezajlott. Az 1995-ös privatizációs dömping egyik következménye az volt, hogy az állami tulajdon egy részét áron alul adták el. Így utólag már meg lehet magyarázni, hogy akkor „nagyon kellett a pénz a költségvetésnek”, de a magyar állampolgár nem véletlenül gondol keserűen ezekre az évekre…
A Bokros-csomag tanulsága az, hogy az embereknek és a döntéshozóknak rá kellett döbbenniük, hogy a magyar gazdaság ugyanúgy működik, mint egy háztartás: huzamosan nem költhet többet, mint amennyi jövedelme van, mert akkor eladósodik, s egy idő után a bankok nem adnak hitelt. Ekkor két lehetőség van: vagy visszafogják a kiadásokat, s eladnak egy-két berendezési tárgyat, hogy ebből kifizessék adóságaikat (Bokros-csomag), vagy a családtagok különmunkát vállalnak, hogy a bevételekkel fedezni tudják a megnövekedett kiadásokat – s ha kell, hajlandók beruházni ennek érdekében (Matolcsy-féle elképzelés). A Bokros-csomag kemény gazdaságpolitikai lecke volt; jó lenne, ha az az időszak nem jönne el újra.
A szerző a Debreceni Egyetem Közgazdaság-tudományi Karán utolsó éves hallgató