Orbán Viktor visszatérése

Még két hónap, és minden valószínűség szerint újra Orbán Viktor ülhet a Fidesz elnöki székébe. Mondhatnánk azt is, hogy visszatérnek a dolgok a rendes kerékvágásba, hiszen az a politikus áll majd a nagyobbik ellenzéki párt élére, aki minden jel szerint Medgyessy Péter legfőbb kihívója lesz a következő parlamenti választáson. Egy ellenzéki párt elnöki tisztségével nem lehet játszani, nem lehet másodrangúvá degradálni a közvélemény előtt: aki ezt a posztot betölti, az személyesíti meg a majdani kormányváltó alternatívát, és amennyiben nem születik ellenkező irányú döntés a párt valamelyik későbbi kongreszszusán, akkor automatikusan mindenki a pártelnököt tekinti a miniszterelnök-jelöltnek.
Azért valljuk be, a polgári oldalon mindenkiben van egy kis szorongás: vajon tényleg Orbán Viktor a megfelelő jelölt a nem hivatalos kormányfőjelölti tisztségre? Akárhogy is nézzük, tavaly két választást is elveszített az általa – és nem mellékesen a Dávid Ibolya által – vezetett polgári összefogás, és azért is nehéz lesz visszatérnie a sok formalitással járó pártvezéri funkcióba, mert tett egy némileg félresikerült kísérletet a polgári körök elindításával egy – a hagyományos pártkereteket túllépő – tömegmozgalom létrehozására, és bizony az önkormányzati választásokon beleszaladt a párt a mozgalommal együtt egy kiadós vereségbe. Ráadásul együtt kell élni azzal a tudattal, hogy az elmúlt háromnegyed évben szinte nem volt hét, amikor ne jelent volna meg valamelyik baloldali lapban egy kiadós publicisztika arról, hogy Orbán Viktor „egy bukott politikus”, aki „nem számolt el a vereségekkel”, akiből „szélsőségesekkel lepaktáló kriptonyilas” lett, és akinek tulajdonképpen az lenne „a kötelessége”, hogy vonuljon vissza örökös remeteségbe valamelyik csendes-óceáni szigetre, és ne háborgassa az Európai Gyermekek Köztársaságának szellemi atyját a kegyosztó kormányzásban.
Talán ezért is lesz egy kis gombóc a torkok mélyén május közepén. Mert mi van akkor, ha Mester Ákosnak vagy Lengyel Lászlónak igaza van, és Orbán Viktor már tényleg lejárt szavatosságú pártelnök? Mi lesz, ha Keller László valamelyik lövedéke célba ér, és ennek eredményeképpen összeomlik a Fidesz vezérkara? És mi történhet akkor, ha a párt kibővítése kudarcot vall? Ha közvélemény-kutatási eredmények azt igazolják vissza, hogy mégis az MDF elnök asszonyának mosolydiplomáciája a járható út, és elkezdődik a politikai térfél átrendeződése? Ezekre a kérdésekre természetesen nem tudhatjuk még a feleletet, megvizsgálhatunk viszont néhány olyan öszszefüggést, amelyek után talán könnyebben próbálkozhatunk meg a válaszadással.
Mi legyen egy pártvezér sorsa az elveszített választás után? Feltétlenül bukott politikus-e valaki attól, hogy az ellenfél tábora csatát nyer a szavazófülkékben? Van-e visszaút a legfontosabb bársonyszékek valamelyikébe? Nehéz a válasz, mert a magyar történelemben alig van precedens erre a helyzetre, mivel 1990 előtt nem létezett versengő többpártrendszer. Azért aligha lehet véletlen, hogy Wekerle Sándor a dualizmus idején háromszor is betöltötte ezt a tisztséget. A második miniszterelnöksége 1910-ben a Függetlenség Párt veresége miatt ért véget, ennek ellenére 1917-ben vissza tudott térni a végrehajtó hatalom csúcsára. Tisza István is elbukta az 1905-ös választást a Szabadelvű Párt vezéreként, és egy időre felhagyott a politizálással, aztán mi történt? 1910-ben az általa megszervezett Nemzeti Munkapárttal meg tudta nyerni a választási harcot, éppen a Wekerle vezette koalíciót legyőzve, és megteremtette a lehetőséget az újabb kormányfőséghez, ami be is következett, igaz, csupán 1913-tól. A közbülső három évben Khuen-Héderváry Károly és Lukács László személyében Tisza bizalmasai töltötték be a miniszterelnöki tisztséget.
Szintén kétszer állt a kabinet élére Teleki Pál (1920-ban és 1939-ben), igaz, a két világháború közötti korszakban nem volt tényleges lehetőség a politikai váltógazdálkodásra. Az 1947 utáni kommunista rezsimben nem volt tényleges súlya a miniszterelnöki funkciónak, leszámítva az 1956-os forradalom napjait.
Az igazi rangját csak a rendszerváltás után nyerhette el e méltóság. Valódi mércét itt is nehéz találni, hiszen Antall József még az első ciklus befejezése előtt elhunyt, Boross Péter pedig részben életkora, részben pedig politikai súlyának vészes csökkenése miatt már nem volt tényleges aspiráns a legnagyobb hatalommal együtt járó közjogi funkcióra. Horn Gyula nevét viszont egészen 2001 tavaszáig, Medgyessy Péter színrelépéséig rendre ott lehetett találni az MSZP miniszterelnök-jelöltjeinek sorában. Az utolsó kommunista kormányfő, Németh Miklós is ott toporgott mellette, így akár precedensteremtő is lehetett volna, azonban pártja máig nem ismert okok miatt kiutálta a jelöltségből.
Érdekes megvizsgálni Medgyessy Péter pályafutását, mert meglepő dolgot vehetünk észre. A varaderói szállodák leghíresebb vendége már két ízben is frontember volt egy bukott kormányban. 1990-ben miniszterelnök-helyettesként élte át az őt és kormányát leváltó rendszerváltozást, majd 1998-ban a Horn-kormány pénzügyminisztereként (és egyik legbefolyásosabb tagjaként) kellett azt megtapasztalnia, milyen érzés egy levitézlett kormány tagjának lenni. Bár a vereségekért egyik alkalommal sem őt terhelte a felelősség, és pártonkívüliként a kampányokban sem vett részt, azért némi köze csak volt a bukásokhoz. Mindkét alkalommal nála volt a kasszakulcs, az ominózus esztendők költségvetései is az ő keze nyomát viselték.
Mondhatnánk azt, hogy ha Orbán Viktort a 2002-es választási vereségek miatt nyugdíjazni kellett volna, akkor ennek hatványozottan meg kellett volna történnie Medgyessy Péterrel is 1998 után. Mégsem lett így, mert a választói memória igen szelektív, ráadásul éppen a jelenlegi kormányfő példája bizonyítja, hogy az olyan ügyes kampánymenedzsereknek, mint Ron Werber, még egy lestrapált és szemmelláthatóan alkalmatlan személyiségből is sikerülhet sztárkormányfőt faragniuk. Ha Medgyessyről sikerült elhitetni a hazai és a nemzetközi közvéleménnyel, hogy ő a magyar Tony Blair, akkor a nála fényévekkel tehetségesebb Orbán Viktor (illetve pártja) miért ne érhetne újra célba?
Apropó, nemzetközi politika. Vajon külföldön akad-e példa arra, hogy egy a választási vereséget meg nem magyarázó politikus újra csúcsra kerüljön? Itt van például Jacques Chirac francia köztársasági elnök. Kétszer is betöltötte a miniszterelnöki tisztséget, és mindkét alkalommal idő előtt le kellett mondania (1976 és 1988). Két alkalommal veszített a köztársaságielnök-választáson François Mitterrand ellen (1981 és 1988). Közben a Tömörülés a Köztársaságért nevű konzervatív párt, amelynek 1976 és 1995 között tizenkilenc évig volt az elnöke, legalább féltucatnyi nemzetgyűlési választást veszített el a szocialisták ellen. A Bolgár György-i mérce szerint Chiracnak már a nyolcvanas évek elején nyugdíjba kellett volna vonulnia. Nem tette. Helyette folytatta az aktív politizálást, és ma második államfői ciklusát tölti be.
Folytassuk a sort Silvio Berlusconival. A Forza Italia nevű pártot megszervezve már 1994-ben kormányfő lett, de a hárompárti konzervatív koalíció néhány hónap után szétesett. A pártja rövidesen ellenzékbe szorult, ennek ellenére a jobboldali politikai erőkből megszervezett Szabadság Pólusa pártszövetség élére 1995-ben Berlusconit választották meg. Mi több, 1998-ban két év kilenc hónap börtönre is elítélték korrupciós vádakkal. Olaszország élén akkoriban szocialista-posztkommunista kormány állt. A büntetést nem töltötte le a médiamágnás, helyette megnyerte a 2001-es választásokat, és ma is ő Olaszország miniszterelnöke. Ráadásul igen sikeres kormányfő, akire még Kovács László is felnéz (és talán ezért nem látja, hogy az olasz koalícióban posztfasiszta párt is akad, mégsem görbült meg egyetlen olasz polgár haja szála sem).
És Václav Klaus, a frissen beiktatott cseh államfő? 1997-ben, ötévi kormányzás után kellett lemondania a kormány éléről a tisztázatlan pártpénzek botránya miatt. Az általa elnökölt Polgári Demokrata Párt 1998-ban és 2002-ben is elbukta a választásokat. Klaus mégsem ásta el magát, mi több, a pártelnöki funkciót is megtartotta, és tavaly decemberben csupán azért mondott le róla, mert megcélozta a köztársasági elnöki széket (próbálná csak meg Orbán Viktor, mit kapna a Heti Hetestől…). Megcélozta és meg is szerezte.
De ne ragadjunk le a jobboldalnál. A Medgyessy Péter által igen kedvelt Ion Iliescu román államfő súlyos vereséget szenvedett a pártjával együtt az 1996-os választásokon (az akkori kampányfőnöke manapság tízezer dolláros taksával gyártja az okosságot a magyarországi Miniszterelnöki Hivatalban). Mi történt Iliescuval ezt követően? Ahelyett, hogy kérdőre vonták volna a román posztkommunisták, a vereség után megválasztották a Társadalmi Demokrácia Pártjának elnökévé. Talán éppen Ron Werber tanácsára. Az eredmény pedig ismert: Kovács László elvbarátai földcsuszamlásszerű győzelmet arattak a 2000. évi választásokon, a román államfőt azóta is Ion Iliescunak hívják.
A tanulság ezek után egyértelmű: semmi sem bizonyítja azt, hogy egy elveszített választás után nem lehetséges visszaút a hatalom csúcsaira. Az igazán tehetséges, karizmatikus politikusok akár több kudarc után is talpra tudtak állni. Egyetlen dolog kell hozzá: nem szabad elhinni az ellenfél önjelölt főokosainak sugalmazásait. Komolyan kell viszont venni a saját oldal intéseit. Vannak hibák, amiket nem lehet még egyszer elkövetni. Ha ezt Orbán Viktor megszívleli, akkor még lehet belőle egy magyar Jacques Chirac vagy egy második Berlusconi.