Pengeváltás a pengefal ürügyén

Sajtóból, egyes politikusok nyilvánosság előtti nyilatkozataiból nyert hírek szerint a főpolgármester indítványa alapján, ismételt eljárásában a fővárosi önkormányzat közgyűlésének városképvédelmi bizottsága – az ellenzéki képviselők kivonulása után – úgy döntött, hogy városképvédelmi indok alapján nem engedélyezi a Terror Háza Múzeum közterületre beálló pengefalának fennmaradását. Azaz elrendelte a múzeumépület eme homlokzati megjelenését meghatározó épületszerkezeti elemének lebontását. (Erről a Magyar Nemzet 2003. február 27-i száma is beszámolt Buldózerekre várva címen.) A hírek szerint szóba sem került a homlokzati elem átalakításának lehetősége. Arról azonban nincs hír, hogy e döntést önkormányzati határozat vagy rendelet tartalmazza, és e döntéssel szemben milyen törvényes jogorvoslati lehetősége van az érintett „ügyfélnek”.
A jogszerűség szempontjából ugyanis több kérdés is megfogalmazható. Mindenekelőtt az, hogy az említett határozat szakmai vagy politikai testületi döntésként értelmezhető-e. A döntéshozó testület képviselői ugyanis minden kétséget kizáróan nem építészek, hanem politikusok, miáltal szerintem építésügyi hatósági szakmai határozatot egyértelműen nem hozhatnak, beleértve a bontást elrendelő határozatot is. A buldózerekre várni tehát téves megfogalmazás.
Az építésügyi hatósági jogkör gyakorlási jogosultságát az épített környezet alakításáról és védelméről szóló, 1997. évi LXXVIII. törvény (Étv.) 52. §-a határozza meg. Ennek megfelelően a fővárosi önkormányzat és képviselő-testülete ilyen hatáskörrel nem rendelkezik, tehát fennmaradási és bontási határozatot sem hozhat jogszerűen. A világörökség védelme alá tartozó területen – ahol a múzeum épülete áll – szakhatóságként is csak a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, illetőleg a műemlékvédelmi hatóság jogosult eljárni.
A múzeumépület pengefalának városképi minősítése, fennmaradási lehetősége, illetőleg bontási, átalakítási kötelezése ügyében a főváros politikusi testülete az ügyfélre kötelező határozatot tehát nem hozhat, így ezen semmis határozattal szemben a múzeum vezetése közigazgatási bírósági felülvizsgálatot sem kezdeményezhet.
A közterületi járdára épült lábazat fennmaradásának engedélyezési feltételét természetesen a közterület tulajdonosi hozzájárulásától kell függővé tenni. A hírek és a főpolgármester, valamint egyes pártpolitikusok nyilatkozata szerint ugyanis a pengefal egy része (a járdára támasztott lába) a közterületre épült rá, a hírek szerint a közterület tulajdonosi hozzájárulása (ráépítési engedélye) nélkül (?). Az azonban nem lehet vita tárgya, hogy a múzeum jogerős építési engedély alapján változtatta meg az épület homlokzati megjelenését. Ha ennek építésügyi hatósági engedélyezésekor az ügyben eljáró építésügyi hatóság úgy adta meg az építési engedélyt, hogy elmulasztotta az építtetőtől bekérni a közterületre való ráépítéshez az érintett közterület önkormányzati tulajdonosának közterület-használati engedélyét, akkor ez utólag megadottnak tekintendő, mert az építési engedély jogerőre emelkedett, azzal szemben időben, a törvényes határidőn belül jogorvoslati kérelmet a tulajdonos nem terjesztett elő.
Erre vonatkozóan egyébként a részletes építési és engedélyezési feltételeket az országos településrendezési és építési követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) kormányrendelet (OTÉK) 39. §-a a következők szerint írja elő:
„(2) A járdán építmény, köztárgy, berendezés csak abban az esetben állhat, ha
a) az a járda előírt legkisebb hasznos szélességét (gyalogossáv) – más hatósági előírás hiányában 0,75 m többszöröse, de legalább 1,50 m – nem csökkenti,
b) a rendeltetésszerű használata a gyalogosok közlekedését nem zavarja, biztonságát nem veszélyezteti,
c) a járművezetők kilátását nem gátolja, a közúti forgalmi jelzések felismerését nem akadályozza, a közút forgalmát nem veszélyezteti,
d) a közművek elhelyezését, üzemeltetését, karbantartását nem akadályozza.”
Az adott esetben a pengefalnak a járdára letámaszkodó része véleményem szerint ezen gyalogosközlekedés zavartalanságát garantáló biztonsági és funkcionális előírásnak megfelel. Ma tehát csak annak a feltételeiről lehet tárgyalásokat kezdeményezni a közterület-tulajdonosi, -kezelői jog gyakorlójának, hogy az esetleges előzetes tulajdonosi megállapodás, hozzájárulás hiányában igénybe vett közterületi rész használatáért milyen közterület-használati feltételt (díjat) kell teljesítenie a múzeumnak.
A közterület fogalom meghatározását az épített környezet alakításáról és védelméről szóló, 1997. évi LXXVIII. törvény (Étv.) 2. § 13. pontja a következők szerint állapítja meg: „13. Közterület: közhasználatra szolgáló minden olyan állami vagy önkormányzati tulajdonban álló földterület, amelyet a rendeltetésének megfelelően bárki használhat, és az ingatlan-nyilvántartás ekként tart nyilván. Egyéb ingatlanoknak a közhasználat céljára átadott területrészére – az erről szóló külön szerződésben foglaltak keretei között – a közterületre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Közterület rendeltetése különösen: a közlekedés biztosítása (utak, terek), a pihenő- és emlékhelyek kialakítása (parkok, köztéri szobrok stb.), a közművek elhelyezése.”
Tekintettel arra, hogy a hatályos törvény rendelkezése szerint a közterület rendeltetése az emlékhely (Terror Háza Múzeum) köztéri szobrászati elemének elhelyezését képezi, a pengefal mint nonfiguratív köztéri szobrászati elem ebbe a meghatározásba beletartozik. Egy köztéri szobrászati elemet nem lehet tehát jogszerűen városképvédelmi szempontból sem esztétikailag bírálni! (Nem lehet kérdés például az, hogy szép-e a Kossuth téren álló szobrok bármelyike! A tetszik, nem tetszik nem lehet jogi megítélés tárgya.)
A Terror Háza Múzeum egyébként a világörökség részévé nyilvánított sugárúton, vagyis az Andrássy utat szegélyező palotasor egyikében található. Ezt a sugárutat többször is átkeresztelték. Nevezték Sztálin útnak, Magyar Ifjúság útjának, de a múzeum akkori épületét a rendeltetésére is tekintettel a lakosság akkor is csak Andrássy 60.-ként említette. Ez a nevezetes, évtizedekig csak a borzalmak és a rettegés házaként ismert épület és annak építészeti, képzőművészeti megjelenése tehát mindenképpen az átlagostól jelentősen eltérő szakmai és tulajdonjogi elbírálást érdemel.
Ez pedig ma azt jelentheti, hogy a homlokzati „gyászkeretezést” jelképező párkány és pengefal közterület-foglalási engedélyezése sem lehet kizárólag az adott közterületi rész államkincstári tulajdonának kezelői jogát gyakorló önkormányzati testület képviselőinek politikai állásfoglalási jogköre. A városkép védelme során ugyanis az épület légkörével „megsuhintott” vagy halálra ítélt azon állampolgárok és hozzátartozóik tömegének véleményét sem lehet figyelmen kívül hagyni, akik jócskán megfizettek már ezen épület hajdani pokoli rendeltetéséért, üzemeltetéséért. Az épület gyászkeretét jelentő képzőművészeti homlokzati kialakítás, úgyis, mint a múzeumépület rendeltetését deklaráló elem megítélése ügyében tehát mindnyájunk szakmai és érzelmi egyetértésével szabad csak jogszerű hatósági és semmiképpen sem napi politikai döntést hozni.
Szakmai véleményem szerint ugyanis e tekintetben a fővárosi önkormányzat közgyűlésének városképvédelmi bizottsága a városkép védelme címén legalább olyan homlokzati megjelenési módosítás tárgyában hozott döntést, mintha a Nemzeti Múzeum történelmi emlékeket is felidéző főhomlokzati mellvédjének, oszlopsorának és timpanonjának elbontását rendelte volna el.
A szerző okleveles építészmérnök, igazságügyi szakértő