Tanácstalan Wall Street, háborús pszichózis világszerte

Azok, akik továbbra is kitartanak az Amerika-imádat mellett, legfeljebb a tájékozatlan újságok tájékozatlan újságcikkeire alapozhatják hitüket, meg talán a régi szép időkre, amikor Amerika valóban Amerika volt. A valóság azonban rémisztően más. Egyedül az amerikai közgazdászok ejtenek el itt-ott egy-egy figyelmeztető tanulmányt a tényleges helyzetről, és azok is csupán azért, mert a meggazdagodás szentélye, a Wall Street-i tőzsde áll tökéletes összeomlás előtt, miközben nem csupán a dollár válik mindinkább nevetségessé, hanem Amerika mint állam és vele együtt legalább a fél kultúrvilág forog veszélyben.
Az amerikai gazdaság nem nagyon publikált részleteihez tartoznak például olyan jelenségek, mint a részvénypiac tökéletes tanácstalansága, sőt pangása. Olyan részvények iránt is minimális a kereslet, mint a hadiiparhoz sorolható kis-, közép- és gigantikus vállalatoké.
Értetlenül áll ez előtt a tény előtt a legdörzsöltebb részvényvigéc is, hiszen egy szemlátomást küszöbön álló háború előtt ezek szoktak a legígéretesebb részvények lenni. Mármint normális körülmények között, ami a jelenre egyáltalán nem mondható el. Olyan cégóriások részvényeinek értéke, mint a harci repülőiről híres Grummané, az egykor ugyancsak magasan szárnyalt Boeingé, vagy a Lockheedé is kétségbeejtő színvonalra zuhant, úgyszintén a Rayton, a Dynamics és a United Technologies, amely jóformán lehúzhatja már a rolót. Ki hitte volna nemrég, hogy ekkora és ilyen jellegű cégek idejutnak! Kisebb és középvállalatokról nem is beszélve.
További figyelmeztető közgazdasági abszurdum, hogy miközben a munkanélküliség Amerikában máris toronymagas, kétmillió ipari termék gyártása „exportálódott” Amerikából olcsó országokba, a tengerentúlra, sőt egy további milliós volumen hamarosan Kínába delegálódik. Már épülnek is a hipermodern gyárak Kínában ehhez a nagy munkaexporthoz és az ottani olcsó munkáskezekhez. Közben, mintha ma már senki se tudná Amerikában, hogy hova kapkodjon, a gazdaság fellendítése érdekében a kormányzat csökkenteni akarja az adókat, mintha az amerikai gazdaság nem küszködne máris ötvenmilliárd dolláros deficittel. Évente! Komoly szakértők szerint ez a folyamat körülbelül két éven belül Amerika gazdaságának teljes összeomlásához vezethet.
Figyelmeztető szavak ezek, mert Amerika gazdaságának nagyon is kiszámítható összeomlása olyan zűrzavart idéz majd elő a világgazdaságban, amire még nem volt példa a történelemben. Elég csak arra a mellékkörülményre gondolni, hogy a világ nagy bankjainak a fedezete és tartaléka körülbelül 75 százalékban dollárban van elkönyvelve. Mekkora fejetlenség lesz akkor a világgazdaságban, amit szeretnek az érdekeltek „globális ekonómia” néven becézgetni? Egy sor erős államot von tehát Amerika maga után a legteljesebb gazdasági káoszba. És sajnos igen kevés mód van a baljós tendencia orvoslására. Ugyanis ha ezek az országok a maguk dollártartalékát sorra átváltanák például euróra vagy más stabil valutára, az rengeteg piacra dobott, tehát olcsó szabad dollárt jelentene, ami a dollártól megszabadult országok saját pénzének dollárhoz képesti értékét annyira felemelné, hogy valósággal képtelenek lennének termékeiket exportálni és eladni. Igazi gazdasági kutyaszorító ez, méghozzá globálisan. Az arany, mint igazi fedezet sem sokat segít, ugyanis noha az arany stabilizálja az illető országok valutáját, az exportképesség ismét csak megnehezülne tőle. Kis országokat egyenesen kiütne.
Az arany manapság amúgy is igen furcsa a világgazdaság életében. Ott van elsőnek a nehezen megmagyarázható okokból alacsonyan tartott aranyár. Még a hetekkel ezelőtti, igen komoly háborús készülődésre is csupán átmeneti zavarral válaszolt az amerikai tőzsde anélkül, hogy akkorát ugrott volna tőle az arany ára, amekkorát ilyen esetben a gazdasági guruk méltán elvártak, sőt továbbra sem tapasztalható igazi érdeklődés az aranyrészvények iránt. Valóban megrendült a tőzsde és a világ is. E jelenség azonban szembetűnő azok számára, akik nemcsak szenzációkat vesznek észre a világgazdaságban történő mozgások között, hanem a kitartó, csöndes, szinte „fű alatti” történéseket is. Például azt, hogy míg Amerika és Európa is tehetetlenkedik a mai káosz közepette, Kína nyugodt tempóban (hogy a szándékra ne reagáljon hevesen a világ) vásárolja az aranyat, méghozzá sokat és kis tételekben, de annál tudatosabban és szívósabban. Az olcsó aranyat. Amelynek árát Amerika továbbra is olyan alacsonyan tartja, amilyen alacsonyan megengedik a körülmények. És adja az aranyat Kínának. Egyetlen hónapban, decemberben, egymilliárd dollár értékű aranyat adtak el Kínának az amerikai bankok. Úgy látszik, ma egyedül Kína tudja, hogy noha az erősebb kínai valuta megnehezíti az exportját egy időre, hosszú távon azonban el fog pattanni a dollárbuborék, és az marad a porondon erősnek és tehetősnek, akinél ott az arany, ami a világtörténelemben mindig alapvető szerepet játszott, szemben a legcirkalmasabb papírpénzzel. Nagyon kevés amerikai közgazdász ismerte fel a ténylegesnek látszó jövőképet: Kína hamarosan gazdaságilag is szuperhatalommá és meghatározóvá válik. Nem is kell nagy közgazdasági tudomány ahhoz, hogy a mérleg egyik serpenyőjébe helyezze valaki a kényelmes amerikai munkást a maga immár névleges értékű dollárjával, a másikba pedig a szorgalmas és igyekvő kínait az ország hatalmas lélekszámával, stabil, erős valutájával és rohamosan fejlődő iparával. A mérleg nyelve nem Amerika, és nem a fehér ember felé fog lendülni. Csak adjunk neki időt. Nem is sokat. Mégsem látni az amerikai tőzsde tevékenységében igazán intelligens irányt, noha a legostobább amerikai közgazdász előtt is világos, hogy háborúval vagy akár háború nélkül is, rövid és még inkább hosszú távon nincs jövője a dollárnak, míg az arany értékének emelkedése éppúgy megállíthatatlan, ahogy a dollár zuhanása is.
Jellemző a világra, hogy a gazdasági összeomlás rémével küszködő Amerika most (világ)háború kirobbantásával van elfoglalva.
Ami számunkra mint nemzetre nézve igen baljóslatú jövőt ígér, az az indokolatlan Amerika-imádat, ami ugyanakkor abnormális EU-mániával párosul. Mintha ismét a jól ismert lejtőn csúsznánk tehetetlenül, a rossz oldalhoz paktálás mesgyéjén Taszárostul, NATO-stul és úgy mindenestül abban az Európában, amely lényegében szabadulni akar a túlzott amerikai befolyásoltságtól, és amelynek most lihegve akarunk felkent vazallusai lenni.
A szerző New Yorkban élő mérnök-közgazdász