A magyar baloldal válsága

Gyurcsány Ferenc miniszterré való kinevezése és vezető baloldali ideológussá válása óta a magyar baloldal ideológiai válságban van. Miközben az MSZP rendületlenül halad a szociáldemokratizálódás útján (Kovács László szerint még modernebbé és még szociáldemokratábbá kell válniuk), az ifjúkommunistából lett milliárdos nagykapitalista kijelentette, hogy a magyar baloldalnak nincsenek vállalható hagyományai. Ennyit a tőke és a tőkések ellen szervezkedő, az öntudatos és kulturált polgárrá válni akaró szociáldemokrata és szakszervezeti munkások mozgalmi hagyományáról. Bolsevik korszakában az eredetileg nagypolgári származású Lukács György kísérletezett azzal, hogy a bolsevik forradalmi törekvések iránt immúnis munkásokat a Párt a hozzárendelt tudattal befolyásolja: a Párt határozza meg a helytelenül gondolkodó proletárok tudatát. Most az eredeti tőkefelhalmozással kapitalistává lett exkommunisták mondják meg az egész baloldalnak, hogy az új kapitalista rendszerben hogyan kell gondolkodni. A magyar baloldal már megkapta a védőoltást: a kommunistából milliomos nagykapitalistává szociáldemokratizálódott Kapolyi László és Medgyessy Péter vezeti a szociáldemokrata pártot és az országot, amely – Medgyessy szavaival – a baloldali hagyományaira büszke Európai Unióba tart.
Gyurcsány jó okkal fordít hátat a baloldali hagyományoknak. A baloldal társadalomfelfogásának középpontjában hagyományosan a kapitalizmus következő szempontok szerinti elemzése áll: tulajdonviszonyok, osztálystruktúra és osztályviszonyok, az állam és az osztályszerkezet összefüggései, hatalmi mechanizmusok, döntési mechanizmusok és érdek-összefonódások stb. Normális esetben a baloldal különösen érzékeny a nagytőke és a monopóliumok gazdasági szerepére és politikai befolyására, és arra, hogy az állam gazdasági szerepvállalása miképpen érinti a nagytőke érdekeit. Normális esetben a baloldal csak a valóságos hatalmi és osztályviszonyok feltárása után, tehát a tényleges helyzet tudatában foglalkozik az osztálykompromisszumok és a szociális partnerség alternatíváival, amelyek a tőke és a munka viszonyait hivatottak rendezni. A baloldali kapitalisták (Medgyessy, Gyurcsány, Kapolyi, rt.-k és kft.-k névtelen tulajdonosai és vezetői) és híveik természetesen nem beszélnek és nem is ösztönzik a baloldali diskurzusokat arról, hogy milyen Magyarországon az osztályszerkezet, a tőke és a politika érdek-összefonódása, és hogy ők maguk milyen szerepet töltenek be a kapitalista rendszerben és a kapitalizmus újratermelésében. Az MSZP baloldalán Krausz Tamásék ugyan büszkék arra, hogy rendszer-alternatívában gondolkodnak, azaz nem tettek le egy kapitalizmusnál fejlettebb társadalom megvalósításáról, de a kapitalisták vezette magyar baloldalon egyáltalán nem téma, hogy miért kapitalisták (Medgyessy, Gyurcsány, Kapolyi és mások) vezetik a dolgozóknak, alkalmazottaknak, bérből és fizetésből élőknek és általában az alsóbb néposztályoknak a tőkével és tőkésekkel szembeni politikai képviseletére vállalkozó baloldalt. A baloldalon ma furcsa mód kényelmesebb teoretikusan rendszerellenzékinek lenni, azaz a kapitalista rendszert elméletben elutasítani, semmint konkrét kapitalisták baloldali térfoglalásának gyakorlatilag és politikailag ellenállni.
A demokratikus szocializmus és a jóléti állam eszméinek elkötelezett nyugati baloldal célja az államapparátus lépésről lépésre történő meghódítása és demokratizálása, valamint a kapitalista gazdaság kulcspozícióinak ellenőrzés alá vonása. Ezért egyszerre elvi és gyakorlati probléma számukra, hogy a kormányzásban való részvételben a szocialista káderek különös érdekei keletkeznek: jól fizetett hivatali tisztségek, állami vállalatok igazgatótanácsi tagságainak megszerzése stb. Egy másik kardinális kérdés a nagytőke uralmának és profitjának korlátozása adópolitika, a vállalatirányítás demokratizálása, munkásellenőrzés vagy részleges állami tulajdon révén. A tőke demokratizálásának programja a tőkések társadalmi felelősségének felébresztését is megcélozza. A baloldal arra való tekintettel nézi kritikus szemmel az államapparátust birtokba vevő káderek ténykedését, hogy az állami bürokrácia összefonódhat a nagytőkével, ami nagyon is meghatározhatja a munka és tőke ellentétének kezelését. Ezért is mondta Olof Palme: „A svéd szociáldemokrácia nem elitpárt, és sohasem volt az. Mi mindig is népmozgalom voltunk, és az is maradunk.” Belga ifjúszocialisták 1972-ben megállapították: hatalom és tulajdon egy és ugyanazon realitás két oldala, ezért illúzió abban reménykedni, hogy birtokba lehet venni a hatalmat a tulajdon rendszerének megváltoztatása nélkül. Ez igaz lehet a klasszikus (nyugati), de nem a (keleti) posztkommunista kapitalizmusban, ahol a rendszerváltások során napirendre kerülhetett egy „baloldali tőkésosztály” megteremtése. Az MSZP ugyan meghirdette a demokratikus szocializmust, de 1994-re lényegében a következő stratégiai célok maradtak a szocialista elit számára: az államapparátus meghódítása (kormányra kerülés), privatizáció és részvétel a privatizációban, állami újraelosztás. Azt, ami a szociálliberális kormányzás alatt végbement, egy öntudatos baloldali nem tekinti a baloldali értékekkel összeegyeztethetőnek: tőkéseket és monopóliumokat támogató válságmenedzsment működtetése. A késő Kádár-kori és posztkommunista eliteknek az az ideológiájuk, hogy ők, a szakértők, válságból vezetik ki a társadalmat. A válság menedzselésére vállalkozó „haladó” és „szakértő” kormányzás mélyrétegeiben viszont a posztkommunista kapitalizmusnak a baloldal teoretikusai által figyelmen kívül hagyott kiépítése folyik. Ez a kapitalizmus azért posztkommunista, mert a kapitalisták (volt) kommunistákból rekrutálódnak, rendszerváltás előtti személyi és kapcsolati háló élteti, politikai és szavazóbázisa baloldali és nosztalgikusan gondol a kommunista korszakra.
1990-ben, miután a kommunista rendszer az általános társadalmi válság közepette összeomlott, a posztkommunista baloldal a svéd jóléti állam rövid távon kivitelezhetetlen, ezért válságkezelésre alkalmatlan programjával indult a választásokon. 1994-ben, a „szociálisan érzéketlen” Antall-kormány ostorozásával jutottak hatalomra, hogy – sok baloldali szerint is fölösleges – szociális megszorító intézkedésekkel menedzseljék a válságot. 1998-ban, a hatalomvesztés árnyékában azzal kampányoltak, hogy a megszorítások a nyugdíjasokkal és a dolgozókkal egyetértésben mentek végbe, és a választások után jön el az életszínvonal emelésének és a növekvő újraelosztásnak az időszaka. Az 1998-tól kezdődő négyéves ellenzéki kampány középpontjában az Orbán-kormány „szociális érzéketlensége” állt, ami a választási hajrá finisében a „jóléti rendszerváltás” szlogenjével egészült ki. Ahogy 1990-ben nem okozott fejtörést a baloldalon a jóléti állam ígérete, úgy 2002-ben is kritikátlan lelkesedés fogadta a jóléti rendszerváltás programját.
Jólét, jólét, jólét, jólét – ez volt minden eddigi választás hívószava a baloldali érzelmű szavazók megnyerésére. Megszorítás, takarékoskodás, válságmenedzselés – ez lett minden eddigi posztkommunista kormányzás retorikája a baloldali tőkésosztály érdekében. Ennek az ellentmondásnak az ideológiai feloldását szolgálja a polgári kormányok szociális érzéketlenségének dogmája a baloldalon.
Medgyessy, a nagytőkés, a tőkések társadalmi felelősségéről beszél Magyarországon, Londonban meg a harmadik út baloldali alternatívájának meghaladásáról, ami egy kapitális ideológiai baklövés: a tőke társadalmi felelősségre késztetése a demokratikus szocializmus programjába már a hetvenes években beletartozott. A demokratikus szocializmus viszont eredendően a harmadik úttal volt egyenlő: sem kommunista parancsgazdaság, sem monopóliumok liberális kapitalizmusa. Az MSZP addig volt híve a nagytőkét a dolgozók védelmében kontrollálni akaró demokratikus szocializmusnak, amíg az a veszély fenyegette, hogy kimarad az eredeti tőkefelhalmozásból. A baloldali tőkésosztály megizmosodásával párhuzamosan röpke pár év alatt feladta a demokratikus szocializmus harmadik utas programját, hogy aztán a nagytőkés Medgyessy Péter úgy utasítsa el retorikailag a harmadik utat, hogy tartalmilag mégis azt adja elő. Amit a Medgyessy–Gyurcsány kapitalista duó ideológiailag művel Kapolyi nagytőkés asszisztálásával, az a baloldal feletti halotti beszéd, és – baloldali értelemben – tömény osztályideológia: még csak nem is ideológusok, hanem maguk a nagytőkések gyártanak a saját helyzetükre és érdekeikre szabott ideológiát a világnézetileg és ideológiailag korlátolt politikai és szavazóbázisnak. A Londonban a „harmadik úttal” szemben előadott és minden elméleti előzményt nélkülöző harmadik dimenzió nemzeti eleme (nemzeti identitás erősítése a globális problémák megoldásakor) sem más, mint az egykori harmadik utas baloldali koncepciók felmelegítése: az európai gazdasági integráció elmélyítésében a baloldal elsősorban a nemzetközi tőkét látta érdekeltnek, amivel szemben szívesen vette védelembe a nemzeti tőke és – még inkább – a munkavállalók érdekeit… A szociáldemokraták elvetették a nemzetek feletti politikai integrációt, és nem fogadták el a nemzetek önállóságának megsemmisítését. Willy Brandt 1978-ban kijelentette: „Nem egy föderációt, nem is egy szövetségi államot akarunk, hanem egy igazi közösséget (…) abban száz százalékig biztos vagyok, hogy a nemzeti identitások nem fognak megszűnni.”
A 2002-es választás kampányában fontos PR-szerepet kapott a búzaégető Karsai József és létminimum alatt élő nőkből álló csapata, akik forró hangulatú gyűléseket szerveztek az Orbán-kormány okozta nyomor és szegénység elleni tiltakozásul, és sárga sállal jelentek meg tévéstúdiókban a sárga sállal kampányoló kapitalista miniszterelnök-jelölt támogatására. Nem zavarta őket, hogy nagytőkés pártfogoltjuk méregdrága öltönyben és selyem nyakkendőben látogatott cigány putrikat, és csak közvetlenül a választás előtt, a kazincbarcikai kórházban döbbent rá a magyar egészségügy lepusztultságára. Az asszonyok gyűlölettel teli dühvel kifogásolták az egyik gyűlésen, hogy Harrach Péter miért nincs jelen, és mennyi lehet a fizetése, miközben ők máról holnapra élnek. Talán a jóléti rendszerváltás reményében nem tájékozódnak azóta sem kapitalista miniszterelnökük vagyonáról és éves jövedelméről. Ez lehet a háttere Medgyessy Péter háromdimenziós elméletének: megvalósult a tőkével egyensúlyt tartó társadalmi és munkakapcsolat.
Most igazolódik csak Berecz János 1979-ben tett megállapítása: a burzsoá körök a szociális egyensúly politikájában olyan eszközt látnak, amely alkalmas a tömegek elégedetlenségének levezetésére, anélkül hogy a fennálló hatalmi és tulajdoni viszonyokat veszélyeztetné…

A szerző politológus