Mint az európai kontinens egyik polgára, kijelentem, megrendüléssel hallottam egy tizennégy éves gyermek meggyilkolásáról. Sőt, mint apa, őszintén bevallom, osztozom a gyermek- és unokafosztott volt iraki diktátor bánatában. Nem szándékozom világpolitikai kérdésekkel foglalkozni, pláne nem átértékelni az általánosan elfogadott nézeteket (ámbár még elképzelni sem tudom, mi módon árthatott volna nekünk a bukott vezér); ez a politika profán világa.
A halál viszont a szentség birodalma. Mérhetetlenül visszatetsző az ujjongás bárkinek a halálán. A nagy nemzetközi tévécsatornák vezetői és riporterei, akiket létükben vagy boldogulásukban az iraki elnök a legkevésbé sem fenyegetett vagy akadályozott, alig leplezett jókedvvel adtak hírt a halálesetekről. Lehet, hogy még pezsgőt is bontottak a holttestek felett, amelyek, úgy tűnik, a maguk konok mozdulatlanságában is megerősítik az Irak elleni háború két vezérének meggyengült pozícióit. (A másodhegedűsét egy másik holttest, Kelly professzoré rontotta le.)
Radnóti Miklós költőnk a hatvan évvel ezelőtti borzalmak idején saját korát jellemezte így a Töredékben: „mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként kéjjel ölt, nemcsak parancsra.” Az európai mentalitástörténet egyik konstans, szerencsére csak rövid időszakokra megszakadt jellemzője a halál iránti tisztelet. A halottat, függetlenül korábbi tetteinek megítélésétől, íratlan törvények védik. Az antik Athénban a periklészi demokrácia egyik morális alapelve volt, hogy saját törvényeit az íratlan törvényekkel egybehangzónak tekintette. Aki ezek ellen vétett, hosszú távon elbukott. Ez a konfliktus áll az egyik legismertebb tragédia, Szophoklész Antigonéja hátterében. A szerző nem foglalkozik azzal, igaza volt-e Polüneikésznek, amikor a város ellen támadt. A politikai küzdelmek és állásfoglalás felett áll a felsőbb (erkölcsi) világ parancsa: még az ellenség holttestét is tisztelni kell. Kreón csak a városvédő Eteoklészt temetteti el, fivérétől megtagadja a végtisztességet, sőt szörnyű büntetést helyez kilátásba azok számára, akik vétenek az utasítás ellen. A „gyűlölni nem, szeretni csak születtem én” szavakkal önmagát jellemző Antigoné azonban nem a földi világ törvényei szerint jár el, hanem a felsőbb parancsnak engedelmeskedve mégis földet szór fivére, Polüneikész holttestére. A Kar ítélete szerint (Lábbal ne tapodj soha isteni törvényt!) a küzdelemből erkölcsi értelemben a halott Antigoné kerül ki győztesen, antagonistájáról megtudjuk, mérhetetlenül önző és gonosz ember, türannosz, aki végül totális (erkölcsi és fizikai) vereséget szenved.
A szeretetet, a lélek halhatatlanságát és a test feltámadását valló kereszténység még határozottabban kiáll a halál méltósága és szentsége mellett. A Máté evangélium ötödik fejezete szerint Krisztus beteljesíteni jött a törvényt, ugyanakkor az ellenséggel szembeni viselkedés kérdésében egy lényeges különbséget is tesz a régi és az új (keresztény) között: s ez éppen az ellenség gyűlölete, a szemet szemért, fogat fogért régi parancs megváltoztatására vonatkozik: „Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket.”
A politikai gyakorlat szintjén a keresztény Európa szinte sohasem tudta alkalmazni ezt a tanítást, az ideálokban azonban mint megvalósítandó cél, kétezer éven keresztül mégis létezett. S ha az élők iránt nem is, de legalább a holtak néma és örök birodalmára nézve érvényes volt az indulgentia plenaria (teljes bűnbocsánat) elv, ahogyan ezt a profán világból kiszakított, szent teret jelképező templomok homlokzatán ma is olvashatjuk.
A szerző egyetemi tanár
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
