A Magyar Nemzet 2003. június 26-i számában Karátson Gábor író és festő a Greenpeace paksi megmozdulásából kiindulva sötét képet festett a mai tudományról és tudósokról, különösképp a magfizikusokról, és tévútnak nyilvánította a tudomány fejlődését Galilei óta. Én július 10-i válaszcikkemben védelmembe vettem a tudományt, s igyekeztem kimutatni, hogy még a magfizikusok se rosszabbak a Deákné vásznánál. A cikkem erről szólt, és nem többről. Tudomány, erkölcs, felelősség: Paks című, július 22-i vitacikkében Karátson Dávid földtudós látszólag velem vitatkozik, nem méltányolva, hogy az ő tudományáért is felemeltem a szavam.
Nem bánom, hogy válaszra lettem kihíva; hátha a párbeszédből mindnyájan tanulunk. Alapállásunk összehasonlítására idézem K. Dávidot: „ha már a szerző (mármint én, L. R.) az erkölcs kérdéséhez akar eljutni – semmiképpen sem szerencsés, hogy a fő mondandóját, az atomenergia szerepének méltatását a természetből kiindulva (…) kívánja megalapozni”.
Bizony nem volt szerencsés, hogy K. Gábor ebből indult ki! Hiszen abból, hogy a magenergia a természet része, csupán az következik, hogy nem lehet eleve kizárni a szóba jöhető energiahordozók sorából mint ördögtől valót vagy természetalattit, mint ahogy K. Gábor tette. Ez a kritika nem engem illet, mert én kénytelen voltam vitapartneremet követni. K. Dáviddal szemben legfeljebb azt kell elhárítanom, ha olyan sületlenségeket tulajdonít nekem, hogy én az élővilágot a magenergiából vezetem le. Érdekes, hogy az atombomba (és az atomenergia) kifejlesztésén tevékenykedő fizikusokat K. Dávid erősebb állítással menti fel az erkölcsi vádak alól, mint én.
De akkor miért nem K. Gáborral vitázik?
A fő kérdésben is egyetértünk. Mint K. Dávid írja, „a fő kérdés (…) az, hogy (…) az emberiség a jövő nemzedékek sorsával is számot vetve (…) felelősen ismeri-e mindazokat a körülményeket, amelyek valamely energiaforrás ember általi felhasználásával, manipulálásával kapcsolatosak”; „(…) nemcsak joga, hanem kötelessége is valamennyi felelősen gondolkodó embernek, hogy véleményt formáljon a kérdésről”. A stílustól eltekintve azt visszhangozza, amit korábban én írtam: „Felelős döntést azonban csak a tények ismeretében, alapos mérlegelés után lehet hozni, hiszen a következményeket az országnak kell elviselnie. A képviselők(nek) (…) – nem kiskorú választóikkal együtt – meg kell ismerniük az előnyöket, hátrányokat, alternatívákat, összehasonlítva az energiatermelés különféle módjainak kockázatait”.
De akkor miről is vitatkozunk?
A vita egyetlen fontos kérdésben valóságos, és ezt most ki kell fejtenem. Engem K. Dávid a Csernobil-tagadás rémtettével vádol, mert azt merészeltem írni, hogy ért már bennünket Csernobilnál nagyobb, globális méretű csapás is (a légköri atomrobbantások). Én viszont úgy látom, mintha ő lenne az, aki alábecsüli a bajt. Ugyanis az emberiség jelenleg egy újabb globális csapást mér a saját fejére, és úgy tesz, mintha nem venné észre.
A Föld légkörének az üvegházhatás okozta felmelegítésére gondolok. Ne áltassuk magunkat: a szén-dioxid feldúsulásával esett kár máris globális méretű, és magától nem csökken. A csernobili csapadék hatása mára Magyarországon észrevehetetlen, de a sokkal erősebb szennyezést okozó korábbi légköri atomrobbantásokról is hasonló mondható el. A világ nukleáris iparától származó állandó csekély sugárzás pedig a természetes háttérbe belesimul. Mindez azért van, mert a sugárzó anyag lebomlik.
A szén-dioxid ezzel szemben tartósan szén-dioxid marad. A szén-dioxid-koncentráció nemhogy nem csökken, hanem mindaddig növekszik, amíg az egész emberiség egyetértésre nem jut, és történelmi korokat átfogó összehangolt erőfeszítést nem tesz csökkentéséért. Az emberiséget azonban ehelyett országainak, vállalatainak egymás elleni versenye foglalja el, s ennek fő terepe a termelés. A több termelés pedig több fogyasztással, főként energiafogyasztással jár.
Eközben az energiaprobléma kutatói versenyt futnak a fogyasztással, és az egyes energiatípusok kutatói egymással is. Egyelőre nincs olyan megújuló energiaforrás, amely megoldást jelentene, jóllehet az alternatív energiaforrások némely elkötelezettjei azzal áltatják magukat, hogy itt a megoldás: csak meg kell valósítani.
Az alternatív energiaforrások közül talán a szélenergia hasznosításával jutottak legmeszszebbre. Sokan láttuk már Nyugat-Európában hatalmas szélkerekek sorait. De vajon észrevettük-e, hogy ott éppen akkor viharos erejű szél fújt? Mert ezeket oda telepítik, ahol szinte mindig erős a szél. Ha ezt megtapasztaltuk, elgondolkoztunk-e azon, hogy vajon itt, Magyarországon hol találunk ilyen tájakat? És ha elgondolkoztunk, rájöttünk-e, hogy a szélerőművek is tönkretehetik a vidéket, mint ahogy a bakonyi Tés falu lakói már rájöttek? És tudjuk-e, hogy ezekben a szeles országokban ez a rengeteg szélerőmű is csak néhány százalékát adhatja az energiatermelésnek?
A baj az, hogy egyelőre, ki tudja, meddig, a technikailag hozzáférhető legjobb alternatív energiaforrás a földgáz. A földgáz nagyszerű dolog: nagy a fűtőértéke, kényelmes a használata, és nem piszkol, nem sugároz. Ha már szén-dioxidot kell kibocsátanunk, akkor lehetőleg földgázt égessünk, hisz az oly tiszta! Sokan gondolkoznak így Nyugat-Európában is. Egyre jobban felismerik annak hatalmas előnyét is, hogy nagy tömegben, viszonylag olcsón lehet venni az oroszoktól. A kormányok örülnek, mert a zöld választópolgároknak sincs semmi kifogásuk ellene. Csakhogy a földgázzal is van egy kis bökkenő. A földgáz legnagyobbrészt metánból áll, a metán pedig ötvenszer annyira fokozza az üvegházhatást, mint az égésekor keletkező szén-dioxid. Becslések szerint a Szibériában kitermelt földgáz 5–30 százaléka elszökik, s a magas légkörbe jutva az üvegházhatást többszörte hatásosabban fokozza, mint az elégetett tüzelőanyag. A kitermelőket ez nyilván nem nagyon izgatja, hiszen ha van táj, amely nyerhet a globális felmelegedésből, az éppen Szibéria. De ne higgyük, hogy az üvegházhatás Szibériában marad, hiszen a gázok villámgyorsan szétterülnek az északi féltekén.
Az energiafelszabadítás veszedelmes dolog. A közlekedési eszközök termelte mechanikai energia évente százezerszámra öli a balesetet szenvedő embereket. Az erőművi energiatermelésben a közlekedési eszközök termelte energiának sokezerszerese szabadul fel kis térfogatban. Így természetes, hogy erős mellékhatások, veszedelmes melléktermékek is keletkeznek. A magenergia-termelés kiégett fűtőelemei különösen veszélyesek. Tárolásuk emberi időléptékben egyszerű, de a végleges tárolási módokról még kiderülhet, hogy mégsem véglegesek. Elvben a fűtőelemek magfizikai ártalmatlanítása is könynyű, de nagy technikai nehézségekkel jár, és megvalósítása óriási pénzt és szellemi erőbefektetést kíván.
Amíg nincs ártalmatlanítás, csak azt mondhatjuk: a kiégett nukleáris fűtőelemeket körülbelül ötszáz évig lezártan kell őrizni mélyen a föld alatt, mert addig tart, amíg a sugárzásuk kellően lecsökken. Ezzel szemben a földből származó tüzelők égésterméke nemhogy nem tűnik el a légkörből, de mindaddig szaporodik, amíg a jelenleg vészesen zsugorodó földi növénytakaró majdani dúsulása – aminek bekövetkeztére ma nincs remény – nem lesz képes ellensúlyozni az égéstermék szaporulatát. Tessék választani!
Tisztában kell tehát lennünk azzal, hogy energiaforrások tekintetében jelenleg csak rossz lehetőségek között választhatunk. Vagy vállaljuk a nukleáris energiatermelés nem elhanyagolható, de elháríthatónak látszó kockázatát, vagy nagyobb sebességgel haladunk Földünk egészének lakhatatlanná tétele felé. Legyünk tudatában, hogy aki jelenleg kategorikusan elutasítja a magenergia felhasználását, az egyúttal a légkör tönkretételére szavaz.
A korlátlan technikai haladás mítosza a társadalmi haladás felfuvalkodott ideológusainak tévképzete. A mítosz hosszú egyeduralmához vezető társadalmi öngerjesztésbe sajnos sok tudós is besegített. A fejlődés nem korlátlan, és ha nem ismer korlátot, akkor hamarosan beleütközik. Az emberiség józanul gondolkodó kisebbsége fél évszázada tisztában van ezzel, de az uralkodó közfelfogással szemben csak olyan tekintélyek merték ezt hangosan kimondani, mint Heisenberg.
Manapság azonban a közfelfogás átesett a ló túlsó oldalára. Pedig a fejlődésnek vannak még tartalékai, és a fejlődés okozta károkat csak a tudománnyal, csak magának a fejlődésnek az útján lehet enyhíteni. A tudományt ösztönözni kell a feladatok megoldásának keresésére, a technikai fejlődést pedig az egész emberiség érdekeinek kell(ene) alárendelni. Csak ez adhat reményt az emberiség fennmaradására.
Tudjuk, hogy az atomenergetika kialakulása a második világháborúval esett egybe, és ez felszabadította mind a tudósok, mind az emberiség gátlásait. Most nem vagyunk ilyen helyzetben, s így meggondoltabban élhetünk a tudományos és a technikai fejlődés adta lehetőségekkel, és mondhatunk le bizonyos lehetőségekről. A zöldek és a tudomány képviselői akkor tudnak majd együtt dolgozni, ha legalábbis ebben egyetértenek.
Féljünk, de okosan.
A szerző magfizikus
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
