A K&H Bank „jeles” brókere

Előre kell bocsátanom: bennem – valószínű rossz neveltetésem miatt – mindig túltengtek a hazafias érzések. Ezt itthon – jól felfogott érdekből – természetesen igyekeztem titkolni, nehogy besoroljanak a magyarkodók, a nacionalisták közé. Külföldön azonban már nem szükséges visszafognom magam, hogy tájékoztassam kollégáimat „nagyságunkról” és felhívjam figyelmüket, hogy a művészet, a tudomány, a sport területén ki mindenki született ebben az országban. A rendszerváltozás után új utak nyíltak kiválóságunk, rátermettségünk, kreativitásunk bizonyítására. Kevés ország dicsekedhet például olyan politikusokkal, akik képesek voltak az általuk kézben tartott és mindenféle szempontból csődbe jutott diktatúra összeomlása után ismét megszerezni a választók bizalmát, és elhitetni velük, hogy ismét csak ők, egyedül ők képesek a demokrácia működtetésére, egy virágzó Magyarország felépítésére. Mindehhez nyilvánvalóan kellett egy naiv és hiszékeny szavazótábor, mely elfelejtette korábbi ténykedésüket és annak eredményeit. Most azonban nap mint nap láthatja, hogy nemcsak a propaganda, hanem a gazdaság terén is milyen „kivételes tehetségűek”: rövid időn belül sikerült elérniük, hogy átmenetileg még az államkassza is teljesen kiürült, ami azért mégiscsak figyelemre méltó előrehaladás. Ám most nem a kevésbé sikeres (gazdaság)politikusokról, hanem a pénzügyi zsenikről kívánok elmélkedni.

Egyes polgártársaink ezen a területen is elképesztő eredményeket értek el. Néhány évvel ezelőtt azt gondoltuk, hogy a bécsi CW Bank és a Postabank elnökének, munkatársainak teljesítményét már nem lehet felülmúlni. Az ő sikerüket még magyarázhatják azzal, hogy nálunk a közgazdászok, a jövő bankárai egyetemeinken magas színvonalú képzést kapnak, és a jelzett személyek, Surányi György és Princz Gábor – feltehetően – olyan speciális kurzusokat is hallgattak, amelyeken a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke és a PSZÁF tagjai nem vettek részt. Ez lehetővé tette számukra, hogy évekig félre tudták vezetni őket, és – úgy tűnik – a számonkérés alól is sikerül kibújniuk, nem beszélve az eltűnt milliárdok útjának kideríthetetlenségéről. De hol van ez attól a pénzügyi akciótól, amelyet egyelőre Kulcsár Attilával, az utóbbi hetekben „idegenbe szakadt” hazánkfiával hoznak kapcsolatba? Aki nemhogy egyetemet nem végzett, hanem a híradások szerint még az érettségiig sem jutott el. Ez is bizonyítja alsóbb fokú oktatásunk magas színvonalát, és ugyancsak erősítheti hazafias büszkeségünket.

A híradások szerint Kulcsár Attila a Miniszterelnöki Hivatalba is bejáratos volt, lenyűgöző tevékenysége még a hollandok csodálatát is kiváltotta, akik pedig – szintén kis ország polgáraiként – eddig meglehetősen nehezen fogadták el kiválóságunkat. Most láthatták, mire vagyunk képesek, ha kicsit doppingoljuk magunkat. A közelmúltban egy nemzetközi tudományos tanácskozáson melegen szorongatták kezemet a külföldi kollégák, kifejezvén elismerésüket: nem is gondolták, hogy nálunk még a tanulatlan polgárok is ilyen pénzügyi zsenik. Ezután – ígérték – még nagyobb figyelmet szentelnek tudományos dolgozatainknak is. Amikor eldicsekedtem, hogy ez hazánkban korántsem egyedi eset: nálunk csupán az írni és olvasni tudó emberek lehettek az ország vezetői, a brosúrákat kívülről megtanuló úttörő- és KISZ-vezérek pedig, némi politikai segítséggel, a semmiből pillanatok alatt milliárdosokká válhattak, csodálatuk vagy elképedésük (?) csak fokozódott.

Néhány kérdés azért furdalja az oldalunkat. Ha nálunk még az amatőr banktisztviselők is ilyen kreatívak, hogyan lehet az, hogy az ellenőrzésükkel megbízott, feltehetően nagyobb tudású szakemberek éveken keresztül nem veszik észre szabálytalan manővereiket? Hogyan lehet az, hogy míg az ezerforintos tételek elszámolását könyvelők hada követi, a milliárdok mozgásának ellenőrzésére mintha kevesebb figyelmet fordítanának? Arra még gondolni sem merek, hogy a bankok belső és külső revizorai túlságosan elnézőek (!) lennének, ha jogtalan pénzátutalásokra bukkannak. Elgondolkoztató az is, hogy a szocialista párt pénzügyi szakemberei a demokratikus viszonyok között is – az erősebb kifejezésektől tartózkodom –csak nagyon mérsékelt teljesítményt tudnak felmutatni, gondolok itt például a fenyegető csődhelyzetre. Emlékezhetünk arra, hogy a rendszerváltozás előtti legnagyobb sikerük a kölcsönfelvétel volt. A nyugati bankok szinte korlátlanul nyújtottak dollármilliárdokat gazdaságunk működtetéséhez, a szocialista életszínvonal fenntartásához. Ezt pénzügyeseink mindig olyan hírveréssel jelentették be a lakosságnak, mint a népi demokrácia, a szocialista gazdálkodás diadalát. Nagy győzelem volt! Büszkék is voltunk mindaddig, ameddig nem tudatosodott bennünk, hogy vezetőink eltékozolták az irdatlan milliárdokat, és a kölcsönt kamatostul kell visszafizetnünk. Némiképp ebből az időszakból jól ismert megfogalmazással adta tudtunkra László Csaba pénzügyminiszter is a legújabb kényszerű kölcsönfelvételt, mely – állítása szerint – kedvező kamatozású, rendkívül jó üzlet, még többet is adtak volna, mert most bíznak bennünk stb. Ha ez a hitel olyan előnyös számunkra, nem érthető, miért nem aknáztuk ki ezt a lehetőséget teljesen. Vagy talán mégse kellene olyan büszkének lenni magunkra? Adósságunk növelése valójában most sem az ország irányítóinak kiváló munkáját, hanem sokkal inkább alkalmatlanságukat bizonyítja.

A K&H Bank Rt. és Kulcsár Attila cégének, a K&H Equities Rt.-nek eddig nyilvánosságra jutott történetében különösen megkapó, hogy ennek a banknak is volt VIP-listája, ahol a kiválasztottak számos kedvezményben részesülhettek. Úgy tűnik, hogy azok az esélyek, amelyek a régi rendszer kiválasztott hívei számára ’90 körül adottak voltak – amelyek révén a jobbak sikeres üzletemberekké, milliárdosokká váltak – egyesek számára továbbra sem szűnnek meg. Nagy szerencse, hogy most már létezik az esélyegyenlőség megteremtésével foglalkozó kormányhivatal, amely nemsokára értesíti az eddig elhanyagolt polgárokat, melyik banknál vehetik fel kedvező hiteleiket, hol vásárolhatnak fillérekért állami tulajdonban lévő üdülőket, ingatlanokat.

Kulcsár Attila egyik nyilatkozatából kiderült, hogy az elsikkasztott összegből csak egymilliárd van nála. Biztos vagyok benne, hogy ez az egymilliárd is drámai fogyásnak indul a következő hónapokban, és mire K. A. hazakerül, már ágrólszakadt, nincstelen polgárként kerül a magyar igazságszolgáltatás elé, és joggal számíthat méltányos elmarasztalásra. De ki gondol arra komolyan, hogy ügye valaha is az ítélkező bírák elé kerülne és őt bármilyen vonatkozásban felelősségre vonnák? Aki ezt feltételezi, nem ismeri a hasonló ügyek sorsát. Nemsokára arról olvashatunk: egészsége nincs teljesen rendben, egyébként is már egy öregedő, szánni való bróker. Hazánk számos megértő polgárában, különösen azokban, akik közvetlenül vagy áttételesen részesültek a cége által nyújtott kedvezményekből, felmerül majd a megbocsátás igénye, és levelet írnak a köztársasági elnöknek, hogy mentse fel K. A.-t a kellemetlen procedúrák alól, és esetleges elítélése esetén adjon szegénynek amnesztiát.

Amikor a jelenlegi igazságügy-miniszter a különböző visszaéléseket, bűnöket elkövetők ügyvédjeként gyakran nyilatkozott a médiában, szót emelve a büntetések enyhítése érdekében, társaságban elhangzott: csak igazságügy-miniszter ne legyen ebből a kitűnő ügyvédből. Az lett. A híradások szerint a büntető jogszabályok változása miatt az utóbbi hónapokban csaknem 1400 elítélt került szabadlábra. Sokat tépelődtem a kormány engedékeny büntetőpolitikáján és ennek következményein. Mint hívő ember, jómagam is pártolója vagyok a megbocsátásnak: bízom abban, hogy a megtévedtek egy része magába száll, és idő előtti szabadulását meghálálva, jó útra tér. Szép számmal vannak azonban a szabadultak között megrögzött bűnözők, akik eddigi életvitelükkel már jó néhányszor bizonyították, hogy veszélyesek a társadalomra.

Egyébként érdemes ezt a megbocsátó hozzáállást fejleszteni. Megfontolandó: egyáltalán szükség van ennyi börtönre? Nem lenne elégséges, ha csupán a nyomozást, az ítélkezést folytatnák le, ami már önmagában véve is elég nagy lelki megterhelést okoz a gyanúsítottaknak. Az ítélet után azonban nem kellene bevonulniuk a büntetés-végrehajtó intézetbe, amely azon kívül, hogy hihetetlenül sokba kerül az államnak, lakóinak is kényelmetlen. Különösen azoknak, akik szorgalmas és igen sajátságos „munkájukkal” odakinn sokkal jobb életkörülményeket teremtettek maguk számára. Az ítélkezést azonban több szempontból sem lenne indokolt megszüntetni. Először is: sztárügyvédeinknek biztosítanunk kell a megélhetési lehetőséget és védenceik (valamint saját imázsuk) érdekében napi megszólalásaikat a televízió csatornáin. Másodszor: a társadalom számára továbbra is demonstrálni kell, hogy ebben az országban érdemes becsületesen élni, a törvények ellen vétők a rendőrségi vizsgálatokat és a bírósági tárgyalásokat semmiképpen nem kerülhetik el. Az üresen maradt börtönökből klubokat lehetne létrehozni, ahol például az oda kerülő polgárok megbeszélhetnék tapasztalataikat, a társadalom érdekében tervezett következő akcióikat, és képzést adhatnának az érdeklődő új generációnak. Ha fejlődésünk így megy tovább, majd csak beköszönt hazánkba a „szép új világ”…

Érdemes lenne mégis meggondolnunk: valóban efféle jövőről álmodtunk?

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja