A magyar felsőoktatás hajmeresztő jövőképe

Azok a meghatározó (regulációs) folyamatok, amelyek az EU-csatlakozás nyomán keresztül-kasul áthatják a felvett országok társadalmi életét, nemcsak a jog, a gazdaság és a közigazgatás normáiban hoznak változásokat, hanem áttételesen meghatározzák a távlati fejlődésirányokat, divatos kifejezéssel az ország jövőképét is. Velük kapcsolatban az aggodalmak, ellenérzések és figyelmeztetések két típusával találkozunk. Az egyik hangosabban szólal meg, és – összefoglaló kifejezéssel – a globalizáció veszélyeit tematizálja. Érvelése általánosan ismert: az egyneműsítés saját értékeket elsodró hatása a bekebelezés velejárójaként mindenütt gazdasági és kulturális egyenterepeket hoz létre, orwelli egyenlelkekkel, célracionálisan szervezett egyenlétformákkal, amelyeknek a szokásos metaforája a sajtóban a „McDonald’s”. Nyilvánvalóan komolyan veendő tendenciával van/lesz dolgunk, de vele összefüggésben egy másik, végzetszerűbb, rejtve ható, tektonikusan meghatározó erő, amely máris működik, aktuálisabb és veszedelmesebb. Erről kevesebb szó esik a szakszerűbb elemzésekben is, legalábbis oknyomozati pontossággal és a perspektívák teljes felmutatásával. A Kádár-rendszer átöröklött apparátusa a világtörténelem „legtudatosabb osztálya”, amely már ott felismeri a hatalmát fenyegető elemeket, ahol azok még meg sem jelentek, és amelyeknek virtuális szereplői még maguk sem ismerték fel lehetőségeiket. Ez a – nevezzük így, stílszerűen, marxista műszóval – társadalmi osztály, amely minden posztkommunista kelet-közép-európai országban jelen van, transznacionálisan nemzetsemleges, természete szerint hatalmi céljaiban és eszközhasználatában totális. Most éppen a felsőoktatás frontszakaszán tartja időszerűnek a pozíciók megszerzését, amikor a bolognai charta tételei mögé csempészi bekebelező stratégiáját.

Pálinkás József elemzi a CSEFT-programnak nevezett kormányzati koncepciót (Rektorok tudományos fokozat nélkül, Magyar Nemzet, 2003. augusztus 9.), amelynek a célja a magyar felsőoktatási intézmények működési és irányítási rendszerének átalakítása azon a címen, hogy az igazodjék egy közös európai szisztémához. Meggyőző erejű a szerző érvelése azokon a pontokon, ahol a tervezetben foglaltak gyakorlati abszurditásaira mutat rá (ilyen például az, hogy vannak tudományterületek, amelyek a felsőfokú képzésben nem oszthatók két, egy „üzemszakemberi” és egy diplomás szintre; „fokozat nélküli rektor” és így tovább). Azt gondolom azonban, hogy az elemzés kiegészítést kíván. Elsősorban ott, ahol a hatalomgyakorlás éppen lendületbe jövő, célkövető tendenciáit kell sejtenünk. Ami a felszínen is rögtön érzékelhető, és nem igényel különösebb magyarázatot: az egyetem autonómiájának hagyományos elve és a végrehajtó hatalom tervezett abszolút érvényre juttatásának ellentmondása. A tervezet szövege világosan beszél. A felsőoktatási intézmény döntéshozó grémiuma, az igazgatótanács fele-fele részben az egyetemi oktatókból és a minisztérium által delegált személyekből áll, a rektorral pedig a miniszter köt „menedzserszerződést”. (Még fügefalevél sincs.) Ez az elv mindennek ellentmond, ami célszerű, tradicionálisan igazolt és tisztességes. Elégséges röviden érvelni.
Minden (felső)oktatási koncepció meghatározott kulturális és hatalmi kontextusban jelenik meg, a Ratio Educationis, Eötvös József, Klebelsberg Kunó idején és most is. A magyar, de általában az egyetemek töretlen tradíciója az oktatás tartalmának és rendjének szuverén meghatározása, másfelől a szakemberképzés, tehát végső soron a jövő minősége iránti felelősség. Legnagyobbrészt ennek volt köszönhető a magyar diploma értéke és a magyar műszaki értelmiség teljesítménye a XIX–XX. században. Emlékezzünk arra is, hogy ’48 után azokon a szakterületeken sikerült megőrizni a nemzetközi színvonalat, amelyek tematikai ideológiamentessége a legnagyobb mértékben kímélte meg az intézményeket a politikai befolyástól. Egy Haynal Imre professzort persze el lehetett távolítani, de az orvosképzés hagyományos szakmai igényessége tartotta magát, és legalább ilyen mértékben ugyanez áll a műszaki egyetemekre is, noha azokon a karokon is elhelyeztek éppen vezető pozíciókban – ahogy ma mondjuk – pártkatonákat. A kulcsmozzanat: a tudomány és az erkölcs maximáinak zavartalan érvényesülése. Az egyetem olyan iskola, amely a klasszikus tudományelméleti értékekre és a modern kutatásra építi a szakképzést, és minőségveszteség nélkül nem vészelheti át a hatalom befolyását. Most viszont, amikor majd az egyetemi igazgatótanácsokba beülnek a „mini Aczél Györgyök” és a mindenkori érdekérvényesítők, amely utóbbiak minden ülésen el fogják mondani, hogy milyen fontos szerepe van a felsőoktatásnak a társadalom életében, akkor már nem fog számítani egyéb, mint a politikai érdek. Az apparátcsik erkölcse más, mint a rektoré. Hivatala az igazgatótanácsban szpáhibirtok, azaz ha megszegi a hatalom iránti lojalitás kötelmeit, repül, és elveszti a „jelentős tiszteletdíjat” és a „természetbeni juttatást”. Bizonyára lesznek közöttük majd naiv jóindulatúak is – akiket a korabeli vallatási gyakorlatban Gút bácsi megnevezéssel illettek. Sajnos azonban köztünk is akadnak majd olyanok, akik megértve az idők szavát ráhozsannáznak a merkantil szellem olyan érveire, mint a (rövid távú) piacképesség és a financiális önfenntartás kényszere által diktált bóvli megoldások (állítsunk elő a bölcsészkaron reklámszövegírókat, a gyógyszerészeti karon drogpipa-tervezőket stb.). Hiszen az egyik rejtett cél éppen a szatócsrentabilitás, a költségkímélés, magyarán az államháztartásból való (részleges) kirekesztés, amint erre finom formában maga Pálinkás professzor is utal. Márpedig az utódokról való gondoskodás sem a családban, sem az országban nem kegyosztás, hanem kötelesség.

A tervezett akciónak természetesen vannak egészen közvetlen egzisztenciális vonatkozásai is. Itt van fügefalevél, de Pálinkás József helyesen látja: a felsőoktatási intézmények tanárainak kipaterolása a közalkalmazotti státusból egyet jelent a függőségi helyzetbe sodrással. Nem csak szimbolikus gesztusról van szó, mert a háttérben a teljes intézményi életszféra kifullasztásának a perspektívája áll, ha a felsőoktatás kegyelemkenyérre utaltatik. Amikor a hatalom végső konzekvenciájában a termelőegységek kategóriájába igyekszik áthelyezni az egyetemet, nem kölcsönveszi az unokáktól a jövő szellemi teljesítményének hozamát, hanem kilopja ennek a jövőnek az indulótőkéjét.
Egyelőre az apparátus fagocita haditerve a minisztériumi szakanyag fedőnevet viseli a frissen telepített aknák fölött. Így az apparátus még rengeteg alkalmat fog találni arra, hogy elképzelésének üdvös voltát tárgyi garanciák nélküli ígéretekkel bizonygassa, hamis biztonságérzetbe ringatva az érintetteket: a felsőoktatási intézményeket magukat és azok felelős oktatóit. A principio obsta – tartották a rómaiak. Ha megpróbálunk kezdetben ellenállni, lehet remény. Remenyik Sándor intelme, amely egy idegen hatalom által megszállt terület védelmében hangzott el, ismét aktuális: Ne hagyjuk az iskolát!

Szende Tamás

A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, tudományos tanácsadó