A polgári tanítástól a New York-i szegénytemetőig

Keresztény Értelmiségiek Szövetsége győri szervezete az idén augusztus 22-én hetedik alkalommal megrendezi az ekként már hagyománnyá nemesedő Barankovics-emlékülést, és így zajos közéletünkben évenként legalább egyszer említés történik a méltatlan feledés homályába süllyedt Barankovics Istvánról.
Az ünnepélyes emlékülés alkalmából ismételten felmerülnek a kikerülhetetlen, választ igénylő kérdések. A hatékony és elkötelezett újságírói tevékenység, a főtitkárként általa irányított Demokrata Néppárt 1947-es, lenyűgözően sikeres választási szereplése és egyéniségének vitathatatlan erényei ellenére miért nem vált széles körben ismert, népszerű politikussá? Mi volt a halála előtti 12-14 esztendő megcsömörlött és csupán tanulmányokkal megtört hallgatásának valódi oka? Hogyan tűrte, tűrhette el a zajos magyar emigráció, hogy 1974-ben a New York-i temető szegényparcellájában, szinte ismeretlenül temették el, és hamvainak hazaszállítása is csak a volt harcostársa, Kovács K. Zoltán által vezetett Barankovics Alapítvány szívósságának volt köszönhető?
Szerénytelenség lenne azt állítani, hogy a bonyolult kérdésekre megtaláltam az egyedül elfogadható, helyes választ. Mégis úgy érzem, hogy az általam megfogalmazottak állnak legközelebb a tárgyilagos igazsághoz. Barankovics István ugyanis egyszerre volt korának kiváló, felkészült, széles látókörű, elkötelezett politikusa és egyúttal a következetesség érdekében a falnak nekimenést is inkább vállaló, a feladat megvalósításának reménytelenségével nem sokat törődő, a naivitás határát súroló, apolitikus alkat.
Kiváló politikusként megvoltak mindazok a tulajdonságai és erényei, amiket a politikai irodalom a jó politikussal szemben elvárásként megfogalmaz. Tisztában volt a gazdasági kérdésekkel, a feudális berendezkedésből származó súlyos problémákkal. Tökéletes volt a tárgyismerete és valóságérzéke, határozott a hivatástudata és politikai eszmevilága, szilárd a felelősségtudata és az elkötelezettsége, erős az akarata és a munkabírása, büszkén vállalt paraszt-polgári származása következményeként kifinomult szociális érzékenységgel, nemzeti öntudattal és kötődéssel rendelkezett, erényei közé tartozott a műveltség, a kultúra feltétlen tisztelete, a példamutató életmód és stílus, a becsület, az önzetlenség, a puritánság, de nem hiányzott belőle a képzelőerő, a konszenzuskészség és az ellenfél tisztelete sem. A latin közmondásnak megfelelve: politicus non fit, sed nascitur, a közéleti szereplésre minden szempontból rátermett volt. Hosszasan lehetne még sorolni a jó tulajdonságokat, de a probléma lényege, hogy ezeknek a birtokában szinte már-már „botcsináltának” tűnő apolitikus lényként mozgott a politika egyre csúszósabb és veszélyesebb talaján. Teljesen hiányzott belőle az önmutogatás bármilyen hiú igénye, az önadminisztrálás, a saját érdekérvényesítés minimális képessége, a látványos szereplésre törekvés, a csípőből tüzelés sértegető technikája. Szinte jellemző tényként 1929-ben Serédi Jusztiniánnál kezdeményezte a földreformot, az álkeresztényeket tekintette a kereszténység és a demokrácia valódi ellenségének, a II. vatikáni zsinat szellemiségét megelőlegező lázadó keresztény volt, aki hűségesen tette a kötelességét. Nem vágyott tisztségre, kitüntetésre, a nehéz időszakban vállalta a veszélyt, és nem várt érte elismerést. Az emigrációban is igyekezett eleget tenni az elvárásoknak, de nyilván visszariadt a belső huzakodásoktól és terméketlen vitáktól. Visszahúzódott, és így már érthető, hogy szép csendesen és szinte ismeretlenül miért végezte New York szegénytemetőjében.
Az előzőkben, a szövegben Barankovics István politikai szerepvállalásával kapcsolatban használtam a botcsinálta jelzőt. Az értelmező szótár szerint a botcsinálta „olyan személy, akit valaki vagy valamilyen körülmény arra kényszerít, csábít, hogy hozzáértés, szakértelem vagy kedv, hajlandóság nélkül vállaljon valamilyen szerepet, tisztséget”. A jelző használatában nem volt semmi sértő, hiszen Barankovics a politikai szerepvállaláshoz nem nélkülözte a szakértelmet, a hozzáértést, ugyanakkor teljesen hiányzott belőle a kedv és a hajlandóság. A politikusi szerep a helyzet alakulása és kényszere eredményeként szinte rázuhant, a tisztséget csak utasításnak is tekinthető kifejezett felkérésre, keresztényi elkötelezettségből vállalta, mert a csillagok állása szerint erre ő volt az egyetlen alkalmas személy.
Ugyanakkor szorgalmas diákként tudatosan készült a hírlapírói, közéleti hivatásra, már az egyetemi évek alatt megjelentek az írásai, sőt Gergely Jenő megállapítása szerint jogi egyetemi tanulmányait hosszabb-rövidebb időre megszakítva a szívéhez közelebb álló publicisztika egyre nemesebb tollú művelője lett. 1937-es indulásától kezdve társszerkesztője a Dessewffy Gyula által alapított Ország Útja című folyóiratnak, 1943. május 20-án pedig átvette a Magyar Nemzet felelős szerkesztői és kiadói tisztét. Ugyancsak Gergely Jenő írja, hogy ezekben az években sem vált a napi politika vagy akár féllegális-illegális cselekvés részesévé. A szellem embereként ezektől igyekezett kellő távolságot tartani. Örök életre szóló hitvallását már 1937 áprilisában megfogalmazta az Ország Útjában: „Én falusi származék vagyok. Engem a parasztsághoz fűződő gyermekrajongásaim e megsemmisíthetetlen és minden éjjelen fehér kézként utánam nyúló élményeim politikailag is egy egész életre meghatároztak.” A Giesswein Sándor és Prohászka Ottokár által vallott evangéliumi szocializmus híveként, az elfogult bigottsággal szemben modern, haladó keresztény volt. 1945. február 27-én választották meg a Demokrata Néppárt főtitkárának, és a „rázuhant” politikai szerepben kereszténydemokrata értékként a belpolitikában a szociális demokráciát, a gazdaságpolitikában a szociális piacgazdaságot, a külpolitikában pedig a finn típusú semlegességet hirdette. Egy hihetetlenül rövid, csupán néhány hetes, Győrben 1947. augusztus 10-én elhangzott programbeszéddel megindult kampány eredményeként a kék cédulás választási csalások ellenére az 1947. augusztus 31-i választáson az MKP 22,3 százalékával szemben 820 453 tiszta szavazatot szerzett, és 16,4 százalékkal az ország második és az ellenzék legerősebb pártjává vált.
Az aktív belpolitikai szereplésnek azonban rövid időt szabott a fordulat éve, az egyre növekvő terror és Rákosi egyértelmű, durva fenyegetéseire a „Tudom, hogy csak a lét és a becsület között van választásom, de a becsületet választom” választ adó Barankovics 1949. február 2-án elhagyta az országot, és ezt megelőzően a naplója ezt a bejegyzést tartalmazza: emigrációba nem megy az ember, hanem kényszerül.
Leghűségesebb harcostársa, Kovács K. Zoltán írja róla, hogy emigránsként is ellátta a kiszabott feladatokat, de elszenvedett sérelmei, csalódásai emberi magatartását tartózkodóvá, befelé fordulóvá tették. Nem tartozott az utazó, szervező típusú emigráns politikusok közé. Ugyancsak Kovács K. Zoltán írja, hogy a szegénység gyerekkorától kezdve kísérte. A társadalom szélére szorultak közéleti szolgálatát a saját életvitelével tette hitelessé. Az emigrációban sem élt másképp. Szilárd jövedelmi forrása a feleségének volt. Olcsón vásárolt, használt ruhákat viselt. A Szabad Európa Bizottságtól kapott honoráriumából elsősorban könyveket vett. Emigránsi környezetében nem talált igazi szellemi társakat. Úgy érezte, hogy a magyar közélettől nem kapja meg a teljesítményével arányos megbecsülést. Így még inkább érthetővé válik a visszahúzódás és a szegényeknek kijelölt parcellában a szinte jeltelen sírhoz vezető út.
Most és itt kellene következnie a Barankovics István írásaiból vett veretes gondolatoknak, de ezt a cikk terjedelme nem viselné el. Ugyanakkor bízom abban, hogy ez a cikk és az emlékülés felkelti az érdeklődést Barankovics ma is érvényes írásai iránt.
Az idézetek helyett befejezésül és csattanóként inkább eljátszom azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha megismétlődne Tamási Áron híres novellájának, a Rendes feltámadásnak a története.
A novellában egyszer csak megszólalnak a feltámadásra szólító trombiták, és a jámbor életet élő, a végső igazságszolgáltatásban bízó, székely udvari kocsis Énekes Feri bácsi a jutalom reményében Péter fiával együtt igyekszik előre a sorban. Hamar kiderül azonban, hogy itt is a rang és a cím számítanak, előbb a püspök urak, utána a kanonok urak, majd a nagyvilági urak.
A novella azzal végződik, hogy mindketten csalódottak, visszamennek reménykedve az elhagyott sírba azzal, hogy „osztán nekünk többet ne trombitáljanak”.
Valahogy így végződne napjainkban Barankovics István feltámadása is. Talán még beülne a régi padba, és ilyeneket mondana, hogy közjó, természetjog, társadalmi igazságosság, meg hogy demokráciát csak demokratikus eszközökkel lehet megvalósítani, de a jegyzőkönyvileg is rögzített derűt főleg az a nyilatkozat fakasztaná, hogy „az ellenzéket éppúgy értéknek és szükségesnek tekintjük, mint a kormányzó pártokat, amelyek nem gátolhatják, hogy a politikai kisebbség többséggé fejlődjék. Hívei vagyunk minden vonalon a törvény uralmának”. És ismervén a mai politikai közállapotokat, erre a mondatra talán még a neki értelmezhetetlen „Ne marhulj, ülj már le!” bekiabálást is megkapná…
Mire ő is szép csendesen visszaoldalogna a New York-i szegények temetőjében reménykedve elhagyott sírgödörbe azzal, hogy jobb a békesség, osztán neki se trombitáljanak többet.
A szerző országgyűlési képviselő
(Fidesz – Magyar Polgári Szövetség)