A politikai élet Medgyessy után

Miközben a média különböző közéleti botrányoktól hangos, amelyeket a kormányoldal és az ellenzék egyaránt igyekszik a másik fél számlájára írni, ezektől a botrányoktól teljesen függetlenül, a háttérben masszív kormányválság körvonalai bontakoznak ki.
Ez önmagában még nem volna ok arra, hogy a kormányválság rémképét vetítsük előre. Az elmúlt bő egy tucat évben Magyarország megélt már néhány gazdasági krízist, a helyzet a mostaninál volt sokkal súlyosabb is. E krízisek egy részét a közönség is észlelte vagy szenvedte, de akadtak a gazdaságnak olyan lázbetegségei is, amelyeket lábon kihordott, anélkül, hogy a publikum azt észrevette volna.
Minőségileg új helyzetet teremt azonban egyfelől a közvélemény-kutató intézetek egyöntetű felmérése, miszerint a kormány megkezdte a tartós lecsúszást a népszerűségi listán. Másfelől pedig az a tény, hogy a miniszterelnök szemlátomást tökéletesen képtelennek mutatkozik a helyzet kezelésére. Medgyessy az elmúlt fél év során valójában még ellenfeleit is meglepte azzal, hogy milyen rossz makroközgazdásznak bizonyult. A rossz nem is szerencsés jelző, hiszen Medgyessy teljes koncepciótlansága nem is minősíthető a jó és a rossz kategóriái szerint. Gazdasági kérdésekben nagyjából úgy viselkedik, mint a flippergolyó: bár látszólag energikusan halad, valójában csak pattog a különböző érdekek rugói között, és kiszámíthatatlan, hogy a következő pillanatban merre veszi az irányt.
Gazdasági szakemberek előtt már tavaly nyáron is nyilvánvaló volt, hogy a kormány jóléti rendszerváltás címén végrehajtott nagyszabású pénzosztogatására a magyar gazdaságban nincs fedezet, az egész egy blöff egy olyan játszmában, ahol a végén a kártyákat mindenkinek ki kell terítenie. Nyilvánvaló volt az is, hogy a kormányprogramban megfogalmazott ígéretek egyszerűen nem teljesíthetők. A közgazdászoknak azonban a szemük sem szokott rebbenni a választási ígéretektől. Mindenki úgy számolt, hogy a ciklus középső két évében fegyelmezett gazdálkodással előteremthető mind az első évben kiszórt, mind az utolsó évben, a választások előtt kiszórandó pénz fedezete.
Minden eddigi kormányzati ciklustól eltérően azonban az történik, hogy a miniszterelnök, akinek hatalma, joga és felelőssége volna ama két fegyelmezett év levezénylése, minden koncepciót nélkülözve, magabiztos kapkodásával ízekre tördeli a különböző kormányzati műhelyekben összeállított nemzetgazdasági terveket.
Úgy tűnik, hogy Medgyessy Péter, akár a Bourbonok, semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Mintha képtelen volna megérteni a modern piacgazdaság működési szabályait, a tornyosuló problémákat kizárólag a késő Kádár-kor eszközeivel próbálja kezelni. Hangulatjavító intézkedéseket szorgalmaz, tervalkukba bocsátkozik, jelentéktelen ügyekben makacskodik, apró sikereken lovagol, miközben nagy horderejű döntések elől kitér.
Igaz, azzal még barátait is meglepte, milyen hatékony médiaszemélyiség. Úgy beszél, mint aki őszintén hisz abban, amit mond, és ez a médiában a siker egyik alapfeltétele. A titok nyitja valószínűleg az, hogy valóban hiszi is, amit éppen mond. Tervalkut folytat a budapesti főpolgármesterrel, aztán mint az ország jótevője jelenti be, hogy a távfűtés áfája mégsem emelkedik a duplájára. Az így kieső ötmilliárd nem az az összeg – mondja –, amelynek ne lehetne megtalálni az ellentételezését a költségvetésben. Az hagyján, hogy úgy adja el a dolgot, mintha nem az általa vezetett kabinet, hanem valami idegen, gonosz erő akarta volna az áfaemelést – ennyi a politikába igazán belefér. Az aggasztó az a könnyedség, amivel ötmilliárdot kihúzott a jövő évi költségvetés amúgy is roskadozó épülete alól.

Sok ilyen „apró” ötmilliárd van már, és még több lesz a kádári tervalkuk gyakorlata szerint. Medgyessy az ország nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy pénzügyminisztere elgondolásait nem kell komolyan venni, amivel a létező összes érdekszövetséget külön tervalkukra hívta fel. Szavainak körülbelül ez volt az értelme: „az a csúnya Pénzügyminisztérium el akar venni tőletek, de gyertek hozzám, és én majd kamatostul visszaadom nektek.” Emellett értelmezhetetlen az a megjegyzés, hogy a sarokszámokból nem enged. A sarokszámok ugyanis részszámokból állnak össze, és csak akkor maradhatnak változatlanok, ha minden kiadás mellé azonos összegű bevétel, minden elmaradt bevétel mellé azonos összegű megtakarítás rendelődik. Efféle fegyelemről azonban szó sincs, a költségvetési tételek sorsa kizárólag attól függ, hogy az adott lobbicsoportnak milyen erős az alkupozíciója. A bajok tüneti kezelésére még volna két eszköz, amellyel a késő Kádár-kor közgazdászai (köztük Medgyessyvel) éltek is, a felgyorsuló infláció és/vagy az eladósodás. Jobb idők reményében ezek az eszközök mindenkor bevethetők, és átmeneti könnyebbséget is hoznak a beteg gazdaságnak. Nem tudni, a szocialista párt hangadói elfogadják-e ezt a megoldást, eddig mindenesetre hallgatnak. Pedig ha így folytatódik, még az a csúfság is megeshet Magyarországgal, hogy az Európai Unió udvariasan visszalép a csatlakozástól: tessék majd akkor jelentkezni, ha kézben tudják tartani a gazdasági folyamatokat.
Ráadásul a kormányban van egy koalíciós párt is, amelyik számára Medgyessy gazdaságpolitikája elfogadhatatlan. Ők gyökeresen mást ígértek, és abban is hisznek szavazótáborukkal együtt. Horn Gyulával együtt tudtak működni, mert ő félévi hezitálás után átengedte a gazdaságot a neoliberálisoknak. Ez a mostani kádárista gazdasági katyvasz azonban elfogadhatatlan a számukra. Kényszerhelyzetben vannak, egyre messzebb a jó alkupozíciótól. Már a költségvetési irányelvekről siettek kijelenteni, hogy elfogadhatatlan, mert nem tartalmazza a törvényben előírt adócsökkenést. Ehhez képest Medgyessy, amióta visszajött idei sokadik szabadságáról, hetente, ha nem naponta ad föl újabb és újabb „apró” ötmilliárdokat a bevételi, vagy ígér a kiadási oldalon, egyre távolabb sodorva az adócsökkentésnek még a gondolatát is, csak azért, hogy az előbb említett tervalku módszerével élve a nagyközönség előtt utóbb eljátszhassa a nagy adócsökkentő szerepkörét.
Az SZDSZ költségvetési keménykedését ne intézzük el azzal, hogy úgysem váltják be a fenyegetésüket, túl kedves ahhoz nekik a hatalom. A szabad demokraták ugyanis világosan látják, hogy most a puszta létezésük utolsó esélyét játszhatják el, ha tovább asszisztálnak Medgyessynek. Nincs jó döntésük, de van rossz és rosszabb. A kisebbik rosszat fogják választani. Nem, nem lesznek új választások, az valóban túl kockázatos volna az SZDSZ számára. De van más megoldás is: ha Medgyessy megbukik, és az MSZP másik miniszterelnököt állít. A játszma most erre megy.
Az MSZP persze nem örül. Végtére is az ő választottjuk, tehát a bukása az ő hibás döntésüket bizonyítja. Nem tudni, a választók körében hogyan csapódna le, ha a hatalmas médiamunkával felépített miniszterelnök megbukna. De azért olyan nagyon nem véreznének a szívek a Köztársaság téren. Hiszen még csak nem is párttag. Nem tagja egyetlen érdekcsoportnak sem, a pártban nincsenek emberei, és ő sem embere másoknak. Nem véletlen, hogy a parlamenti demokráciákban példátlan módon az MSZP-frakció kemény támadást indított a kormány költségvetési irányelvei ellen, mintha akkor hallottak volna először a dologról, és mintha nem az ő kormányukról lenne szó.
Ebből azonban az is megállapítható, hogy az MSZP mértékadó körei most nem vevők egy neoliberális válságkezelésre. A helyzetet bonyolítja, hogy a szocialisták közül sokan a legkevésbé sem bánnák, ha az SZDSZ egy előre hozott választáson szépen kiesne a parlamentből (aminek most igen nagy a valószínűsége), és többet nem kavarna a baloldalon. Ők tehát a szabad demokrata ultimátumra hajlamosak volnának azt mondani, hogy nosza, lássuk, ki mit tud, jöjjenek az előre hozott választások.
Az érdekek azonban le fogják győzni az érzelmeket. A gazdasági válságot meg kell állítani, mielőtt eléri a választópolgárok ingerküszöbét. Igazából egyetlen kérdés van nyitva: az EU-választás előtt, vagy azután kerüljön sor a cserére. Ennek október végéig el kell dőlnie, hogy az új miniszterelnököt a választásokig fel lehessen építeni.
Ki lesz az? Ezt igazán nem tudni még. Lehet, hogy Kovács László – ő nagyon szeretné, de mások, szintén szocialisták, nem szeretnék annyira. Gyurcsány aligha, ő együtt bukik majd Medgyessyvel, ha nem előbb. Juhász Ferenc – fiatalt a fiatal Orbánnal szemben? Az ő presztízsének kissé roszszat tett, hogy Medgyessy nyelvtanfolyamra küldte. Nő? Lamperth túl szürke, Lendvai túl ideges, … túl csöndes, Gy. Németh úttörő. Kiss Péter? A KISZ–Demisz-vagyon elszámoltatása őrá még egyszer ráomolhat. Szóval esélyes van bőven, mert senki sem esélyes igazán. De Medgyessy nincs közöttük. Miközben ő abban a hiszemben él és működik, hogy közmegelégedésre kormányozza az országot, különféle klubokban és éttermekben politikusok azon tanakodnak, hogyan lehetne a lehető legkisebb veszteséggel lebonyolítani a cserét. Talán már Ron Werber is megkapta a feladatot, és készíti újabb tízezer dolláros tanulmányát.
Az eredményt hamarosan meglátjuk. Csak az nem világos még, mekkora árat fizet majd az ország mindezért.
A szerző újságíró